Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-12-28 / 873. szám

1935 december 28. BÉRMUNKÁS 3 oldal “Ezért ugrottam a Dunába..." Magyarországi Tükör Az IWW Hírszolgálati irodájától Budapest. HÚSZ MILLIÓ PENGŐ. Eny- nyi pénzt vesz ki a főváros az OTI pénztárából beruházó “KÖLCSÖN” címén. Az adók­ból, mivel a vagyonosak azt nem fizetik beruházásra nem telik (eladminisztrálják ami mégis bejön.) Az OTI hátralé­kait fizetni nem tudó kisembe­reket ezrével árverezik el, az OTI tagjai (kényszer tagok) a munkások rendszerint haláluk után jutnak a kórházba szóló utalványhoz. De a pénztárnak a tartalékát mindenféle jogcím­mel sietnek elfehérkomunizálni. A földbirtokosok adósságkötvé­nyei után, most Budapest vá­rosa markolhatott bele az öreg, beteg munkásokat illető, de azoknak hozzá nem férhető és abból nem részesülő vagyoná­ba. Az OTI tehát jó fejőstehén. FELSŐRÖHÖK. Egyik korcs­mában idogáltak a sváb és magyar legények. Az utóbbi időben divatos nácizmus, me­lyet hogy a hivatalos urak is szivükön melengetnek, a ma­gyarok ellen hangolja az egyéb­ként békés magyarországi svá­bokat. így történt meg, hogy a magyarok akik a cigánynál magyar nótát rendeltek, “itt nem lesz magyar nóta, itt né­metek laknak” kiáltások, szó­dásüvegek röpködése kíséreté­ben provokálták az ott időző néhány magyar legényt. Ami­kor a svábok vezére Dunszt Emil egy szódásüveggel a ma­gyarok közé rohanva verekedést kezdett. A magyar legények a kezükügyében levő fejszékkel, (favágók ugyanis) a nemzeti egység nagyobb dicsőségére, ki­verték a korcsmából a svábo­fájna-e mamának ... és ne­ked ... ha nem volnék? És... mikor most olyan nagyon rosz- szül voltam és te mamával egy­ütt sírtál az ágyamnál . . . na­gyon boldog voltam. A betegsé­gem összehozott benneteket. Szerettem volna mindig beteg maradni . . . mindig! ... és mikor leglázasabb voltam, min­dig mama hangját hallottam, ahogy Belin néninek mondta: “Nem Ígért házassági . . .” Papa, én azt hiszem, nincs szebb, mint beváltani egy ki nem ejtett igéretett! . . . bol­dogságot nyújtani, ott, ahol nem kötelességünk! Rabusson maga sem volt tisztában az érzéseivel. Alapjá­ban véve nem ragaszkodott a magánossághoz. Gazdag volt, független. Minden nap vágyott Fred látására. Nem is volna rossz a fiával mindig együtt él­hetni. Azzal tisztában volt, hogy amiről régen álmodozott, ma már amugyse tenné meg. Nem venne el nagyhozományu fiatal leányt! . . . és . . . jó érzés lehet érezni a saját jóságun­kat . . . Fred, mintha apja ar­cáról leolvasná gondolatait, elégedetten hanyatlott hátra párnáira: — Papa . . . mert szeretsz ... ne gondolkozz . . . Csitt . . . jön a mama! . . . beszélj vele. Én úgy teszek, mintha aludnék. kát, a csatatéren Dunszt “hősi” halált halt. Most volt ez ügyben tárgyalás a bíróság a magyaro­kat felmentette. A KÉPVISELŐHÁZBAN. Ott hangzott el, hogy a földbir­tokosok szanálását olyanok ja­vára hajszolta Gömbös keresz­tül, akik adósságaikat “kártya­szobákban és éjszakai lokálok­ban szerezték. Ott adósodtak el és most a kormány ezeknek siet a segítségükre.” Az illető képviselő aki ezeket mondotta az ellenzékhez tartozik. SZARVAS: Antal 'György 18 éves földműves az olasz-abe- szin háborúval kapcsolatban, hogyha háború lesz és be ne sorozhassák elkeseredésében felakasztotta magát. Meghalt. Azt hisszük ehez nem kell kom­mentárt fűzni. A 18 évesek gondolkozását jellemzi a hábo­rúért lelkesedő, de abban soha részt nem vevőkkel szemben. SZENTES. A polgár féle cipő­gyár igazgatósága 15—20 százalékig akarta a munkabért levágni. Az ott dolgozó 45 ci­pészmunkás egységesen sztrájk­ba lépett. Egy napos sztrájk után az igazgatóság elállott a bérlevágástól. KESZTHELY. A cipőmunkások sztrájkja befejeződött. Ered­mény 20 százalékos béremelés. SZAKSZERVEZETI mozgalom. A nyomdaipari munkások szakszervezete október 20-án, segédavató ünnepélyt tartott. (Mint 100 évvel ezelőtt a céhek világában volt szokásban.) A HADBÍRÓSÁG kémkedésért, 5 embert összesen 34 évi fegyházra ítélt. HÁT CSAK most újság? Az Imperiál olaj gyár perében, hol 6 éven át hamisították az olajat, most tartották a tárgya­lást. Az ügyész vádbeszédében mondotta “a magyar közéletet meg kell tisztítani a ki járók típusától, mert hovatovább oda­jutunk, hogy a fogház és bör­tönviselés szalonképessé válik.” Ügyész ur! már nem juthatunk oda, mert igen hosszú idővel ezelőtt ez a szerencsétlen ország és népe régen megállapította, hogy mikor ért el oda. A GAZDAADÓSSÁG rendezé­sére nem csak az OTI és MABI fillérjei esnek áldozatul, hanem a munkások is. Az egyik kispesti mezőgazdasági gépgyár, mivel az adós földbirtokosokon követelésének behajtását Göm­bösék megakadályozták és igy a kintlevőségeket e miatt nem hajthatják be, 1000 munkást bocsájtottak el. MAGYARORSZÁG kilenc mil­liós lakosága közül csak ket­tő millió embernek van egész­séges viz. Hét millió fertőzött vizet kénytelen inni, mert a fal­vakban nincs ártézi kút, csak ásott és talaj menti vizet tar­talmazó kutak. (Közegészség- ügyi jelentés.) Este 10 órakor úgy zsong és zajlik az élet a Dunakorzón, mintha a bajoktól és a hőségtől tátorgó város egy kis rétege a hűvösebb levegőt, árasztó fo­lyam mentén, fényárban úszó kávéházak és szórakozóhelyek terraszain akarná behozni az egész nap mulasztását a szóra­kozásban. Dobhártyát perrentő kakafóniában ölelkeznek a jazz- zenekar, a cigánymuzsika, meg a sanzónénekesnő hangjai. Ri­koltanak, jajgatnak, hörögnek, sikoltoznak a ritmusfoszlányok, a melódiatöredékek. Tálaláskor csörrennek az ezüst tálak, egy­máshoz koccannak a metszett kristálypoharak, folyik a flört, a kis bárók félrehúzott függö­nyei mögött lihegnek a tánco­sok, amott nyitott ablakok mel­lett páros bridzsverseny folyik és szembeen ragyog a citadella, amelyet egykor azért építettek, hogy féken tartsák a rebellis “Ofenpesth”-et. A várpalota patinás kupolája a reflektorok fényében úgy hat, mintha zöld üvegből lenne, amelyet belülről világítottak ki. A halászbástya sátoros tornyain szétterül a fény és innen a korzóról mindez úgy hat, mintha minden csak az itt étkező, ruhákat és viszo­nyokat bemutató kaszt számára történnék. EGY CSOBBANÁS. Petőfi szobrának alakja a ho­mályba vész. Körülfogják a sat­nya növények, pedig Petőfi nem ilyen gyepbarrikádokról álmo­dott ... Az Erzsébet-hid alatt szirénázva robog a mentőautó és recsegnek a kerekek, amikor stoppol a kocsi az Európában egyedül álló szervezet, az ön­gyilkosokat mentő rendőrségi motoros zöldre festett, virító muskátlikkal díszített kikötője előtt. A korzóig nem hallatszott a nagy csobbanás, a hosszan el­nyújtott segitségkiáltás, ami üzenet a kevésbé zsongó, rosz- szul világított más városrészek­ből. — Egy fiatalember, nincs kü­lönösebb baja, könnyű eset volt, — jelenti feszesen, szalu­tálva a mentőorvosnak a rendőr. Az ápoló a hóna alatt viszi a flanell pizsamaruhát, mert a mentők már berendezkedtek a dunai öngyilkosokra. Érdemes. Állandósult és egyre szaporodó jelenség ez az eset naplójuk­ban. Néhány perc múlva már fel­tűnik a hídon szédelegve, bi­zonytalan léptekkel, vizes haj­jal a sápadt fiatalember. Az ápo­ló viszi mögötte ruháit, ame­lyekből csöpög a viz. Ráfektetik a hordágyra és a vijjogó men­tőautó viszi a fiatalembert a korzótól a Rókusig. KILENCVEN FILLÉR. Másnap délelőtt a látogatási időben elmentünk a Rókusba. Az öngyilkosok szobájában meg­találtuk a fiatalembert. 19 éves kifutó. — Miért ugrott a Dunába? — kérdeztük tőle. — Jó, ohgy nem azt kérdez­te, hogy mit szeretnék. Mert az életvédelmitől emiatt fag­gattak. Mondtam nekik, azt szeretném, ha békén hagyná­nak. Nehezen indul a beszélgetés, de lassanként fölenged merev elzárkózottsága, a majdnem dacos szégyenérzet és a követ­kezőket mondja: — Tele volt a fejem minden­nel. A Király utcában dolgo­zom. Másfél évig lógtam, sehol semmi, öt gyerek van otthon. Én vagyok a legöregebb. 18 éves húgom a Pamutgyárban heti 11 pengőt keres, mindig vele húztak, hogy szégyeljem magam. Hat hete kaptam ezt az állást, 12 pengőt egy hétre. Néha borravaló is jutott. Este az elszámolásnál hiányzott 90 fillér, ordítoztak velem és meg­mondták, hogy másnap ne jöj­jek be. Szóval kidobtak. Haza­mentem, az anyám sirt, az apám káromkodott, pofonokat is kap­tam. A húgom is piszkolt. Tök volt vacsorára, nem tudtam le­nyelni, majd megfulladtam. Min­den összejött. Nagyon odavol­tam, lementem szellőzni. Kiju­tottam a Dunapartra, végig­mentem a korzón, ácsorogtam a zenék előtt, láttam, mások hogy élnek, az egész a gyomromra ment . . . 0 HELYETT 9-ES. Már elmúlt 10 óra, nem volt kapupénzem. Ellődörögtem az időt. Gondoltam, minek . . . Kicsit nehéz volt, amikor a korlát tetején álltam és egy­szerre nagyon mély volt alat­tam a Duna. De a járdán már jöttek felém és szégyeltem visz- szalépni. A zuhanás nagyon rossz volt, még most is hányin­gerem van, ha rágondolok. A viz szörnyen megütött, azt hit­tem, szétmegy a fejem, minden olyan sötét lett, úgy zúgott a fülem. Az volt az érzésem, hogy a szájamon, az orromon és a fü­lemen ömlik a vér. De hamar feldobott a viz, hideg is volt, magamhoz tértem, kezdtem tem­pózni, aztán kiszedtek. — Reggel bejött az anyám, bőgött. Nem szóltam egy szót se. De mikor megsimogatta a hajamat, én is bőgni kezdtem. Egy óra múlva visszajött, járt a főnökömnél és kiderült, hogy azért volt a 90 fillér hiányom, mert egy zérust kilencesnek néztek. Délben bejött az öreg is, ugylátszik, az anyám nagyon veszekedett vele. Azt mondta, hogy marha becsületes vagyok és visszavesz. Innen délután úgyis kidobnak, nincs kutya­bajom sem. Hát ezért ugrottam a Duná­ba. Már elmenőben voltunk, ami­kor utánunk szólt, félre nem értő célzatossággal: — Négy szimfónia volt a zse­bemben, az mind elázott. Megértettük. Amikor a kezé­be vette a szopókás Mirjamo- kat, földerültem kijelentette: — Ez olyan finom, hogy még a korzón is elszívhatom . . . Aztán sóhajtott egyet és ki­készítette a Mirjamot a füle mellé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents