Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-10-12 / 862. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1935 október 12.

SZILÁNKOK

■

Most már okosabbak leszünk, mert a Brookings Institution, valami tudósokból álló diszes társaság három évi szorgos kutatás és mérlegelés után megállapította, hogy baj van a kréta körül és ellentétben a ma divó osztozkodó folyamattal, “gazadsági fejlődésünknek jönni kell a kibővített termelésnek megfelelőbb szétosztásban, nem pedig a mai korlátolt termelés és szétosztásban.”

És ehez a “tudományos” megállapításhoz éppen három év kellett. Úgy látszik a mai magas iskolai képzettség csak arra jó, hogy a kézenfekvő kérdéseket elhomályosítsák. Az utcai csatangolás munka után, vagy egy-két rendőrbot a picke- telésnél sokkal gyorsabban

megértetné velük a helyzetet és annak szükségszerű megoldását.

A szoviet “munkáshazából” jön a hir, hogy a mindenható Kremlin eltörölte a hús, hal, cukor, zsír és krumpli fogyasztás regulázását. Ezután minden munkás annyit ehet, amennyit bir, feltéve, hogy megbirja venni. A bökkenő csak a kapitalista (orosz nyelvezetben: kommunista!) bérrendszerben van. A 180 rubeles havi fizetésből nem igen terhelik meg a gyomrukat. Nem pedig azért, mert egy tiszte- séges ebéd egy 5 tagból álló családnak 5—6 rubel között váltakozik. Harminc nap lévén egy hónapban s mindennap

kétszer, sőt háromszor is kellene enni, aztán még lakbért is kellene fizetni, még cipő is és ruha is kellene, közben állam- kölcsönöket is kell vásárolni, hogy jó oroszok lehessenek, mindez vagy uj számvetést vagy a “kellene” dolgok megszorítását hozza magával.

Amerikai komi barátaink szerint mindazonáltal érdemes ezt az áldozatot is meghozni, különösen ha tudjuk, hogy a jövő nagy reményeket hord magában.

Ez a vigasztalás nagyon hasonlít vallásos szektáink “tul- világi” üdvösségéhez. A kü- lömbség: az egyik ostyában a a másik vörös szalaggal átkötött adagokban adja a szolgai megadás maszlagját.

Októbernél tartunk. A nap- ’sugaras nyári napok helyét hideg zuzmarás éjjek, napok váltják fel. A vagyonosak, a néhányak ruhákkal és kényelmes otthonokkal védik magukat a következő ridegségektől éppúgy, mintahogy a nyári tikkasztó hőségtől technikusaink legújabb találmányaikat felhasználva óvták szervezeteiket. A technikusok a termelők ezen forró nyári napok és éjelek aladt izzadtak s a következő évszakokban dideregnek. Élelmet, kényelmet termelnek busásan, de nekik csak huladék jut. S ha a rofit kilátás gyérebb lesz, vagy alkotó erejük csökken az utcán, hajléktalanul és élelem nélkül találják

magukat. Az év négy szakának hullámzásai, a tavaszi kikelet reménytkeltő napsugarai, a tikkasztó de alkotással teli nyári napsugár, a faleveleket lesár- gitó őszi szél s végül a természet nyugalomra térése, ziman- kós fagyasztó északi szelekkel az emberélet fázisait mutatja be.

A nagy természet kíméletlenül leinti rendszerének boly- gatóit, halad a maga utján. Alkot, hogy rombolhasson. Rombol, hogy alkothasson. Az élő anyagok ezer válfaját önti, formálja. S az ember, ki egyik része ennek a folyton alakuló, magát csodás formákban újjá alkotó természetnek éretlenül bolyong a földön. A nagy természeti élés által rendelkezésére bocsájtott erőket és javakat tunyán hagyja ki- siklani kezei közül. Néhány agyafúrt kapzsi parancsára dolgozik, izzad, alkot. Élete tavaszának, alkotó nyarának gyönyöreit bambán adja át a né- hányaknak. Azok dáridóznak, ő koplal. A féktelen együgyüség- nek nyilvános dáridója csak most játszódott le Cleveland- ban, hol 300.000 ember hurrázott a sötét lelkű gyülevész papságnak és cinkostársainak. Ravaszul óbégatnak ezek a keselyük a Mussolinik által készülő vérfürdő borzalmairól, buta hívőik még csak nem is sejtik, hogy az ők emberimádá- suk s annak kihasználó csuhás óbégatói az ilyen vérfürdők lehetővé tévői. Ha megértenék földi hivatásukat, önzetlenül próbálnák kihasználni a természet gyönyöreit a maga teljességében, sem vérfürdő, sem csalódás, nem volna osztályrészük. Az őszt és telet jelentő életük alkonya födött helyen bőségben találná őket. S még a legzimankósabb téli napok is hoznának gyönyört.

így, ahogy ma állunk, szörnyű szenvedéseket hozhat a jövő tél. A beígért 5 billiós közmunka, mely 3 és fél millió munkást akart munkába állítani, késik. Az egész hűhó az elmúlt évek sanyarú alamizsna kiosztására fog zsugorodni. S ha még volna is belőle valami, az a volt CWA mintájára jönne, hol a leghidegebb téli napokon ruha nélküli és félig kiéhezett ezrek lógtak és lettek örökös roncsokká az úgynevezett közmunkákon. Ez a jutalma a munkás tunyaságnak. A politikusok és csuhások röhögnek s a tudatlanság nyög.

Az IWW elmélete és tanítása az örök tavaszt kínálja a munkásnak. Ideje volna, hogy megértsék.

Az amerikai zászlóimádás veszélyét hárították el a minap az egyik keleti falu lakói. Rendőrség, biró és ájtatos hívek nagyszerű összefogása a zászló előtti szalutálást megtagadó 8 éves iskolásgyerek ellen. A kár az egészben, hogy ez a gyerek a szülei által beoltott vallási meggyőződését hozta fel engedetlensége okául.

Sokkal szebb lett volna, ha az igazi okot a zászlóimádás hazug és gyönge elmék megtévesztőjét, a képmutatás és butítás eszközét vetette volna meg. Közelebb állt volna az igazsághoz.

S—n.

HÚSZEZER FRANK

Irta: Surnyi Miklós.

I.

Henriette Smithson nemrég még egyike volt a legünne- peltebb színésznőknek. Most együtt nyomorgott az urával, Berlioz Hektor zeneszerzővel, egy kicsinyke, Montmarte-i utcai kétszobás lakásban, amelyben alig fért el az ütött-kopott vén zongora, amelyen most Berlioz a Benvenuto Cellinit komponálja. Néha felmásztak hozzá Liszt, Chopin, Hiller, Habeneck és ilyenkor tele volt a kis hajlék a legmagasabb zene géniuszával. De kenyér nem volt a hajlékban.

Az utóbbi időben csapás csapás után érte őket. Berlioz pártfogója: Bertin zeneműkiadó megvont tőle minden segítséget. A Benvenuto Cellint nem tudja befejezni. E helyett ontja a cikkeket a lapoknak és azok árával törlesztgeti azt a húszezer frank adósságot, amelyet Henriette-el hozományképpen kapott. Ez különösen az asszonyt keseritette el. Henriette szive megtelt embergyülö- lettel. Sokszor eszébe jutott Paganini, aki nem jött el a koncertjére s a koncert e miatt csak mérsékelt hasznot hozott.

— Paganini szívtelen, zsugori, aki eladta lelkét az ördögnek — mondta szívből jövő gyűlölettel.

— Jól teszi, hogy fogához veri a garast. Ha megvénül, kiállhat az utcasarokra muzsikálni. A világ hálátlan.

— De most milliói vannak és tőlünk mégis sajnált egyetlen fellépést. Úgy hallom, gégerákja van. Az Isten keze! . . .

— Ne bántsd szegényt. Szörnyű az élete.

— A feleségét koplaltatja.

— Rágalom. Lám, a fiát, a kis Achillinot imádja.

— De az anyját mégis elkergette.

— Az asszony már régen meghalt.

— Ha meghalt, akkor az a vén varázsló küldte el a másvilágra.

— Ostobaság!

— Tőle minden kitelik. Én mindent elhiszek róla. Azt is, hogy a feleségét megölte.

— Ugyan!

— Azért ült öt évig börtönben.

— Badarság.

— Igen, ott tanulta meg ör- döngös mesterségét. Éjjel-nappal gyakorolt.

— öt év alatt a hegedühu- rok elkopnak és szétfoszlanak.

— De nem az ő húrjai.

— Miért éppen az övéi?

— Nem hallottad, miből csinálja ő a húrjait?

Berlioz felugrott és összecsapta a kezét.

— Ó, te együgyü liba. Hát te is elhiszed azt a dajkamesét?

Henriette arra a sötét legendára célzott, hogy Paganini a feleségét felboncolta s a szegény asszony beleiből sodorta magának a hegedű húrjait. A babonás angol asszony most annyira gyűlölte a boszorkánymestert, hogy ezt a képtelenséget is őszintén elhitte.

— Akár igaz, akár nem igaz, Paganini az egyetlen ember, aki segíthetett volna rajtunk — ismételgette keserűen.

Berlioz is elborult.

— Paganini, Paganini!

Az asszony szeme tele lett könnyel.

— Tudod-e, hogy mennyi a pénze Paganininek?

— Paganininek milliói vannak.

—Milliói?

Most az asszony kérdezősködött.

— Hektor! Mondd meg őszintén, csakugyan olyan nagy művész az a Paganini?

Berlioz tanácstalanul nézett felfelé a menyezetre. Felhúzta a vállait és kitérj eszteti két karjával az ég felé mutatott.

— Művész? Azt nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a világon senki sem tudott soha és nem is fog tudni úgy hegedülni, mint ő. Nem tudom, nem nagyobb dolog-e ez, mint zenét komponálni.

— Bizonyára n$m — szólt közbe vígasztalban az asszony.

Berlioz keserűen nevetett.

— Hát jó. De azt csak nem tagadod, hogy másfél vagy kétmilliót összehegedülni nagyobb dolog, mint operát Írni?

II.

Berlioz egy idő óta megint szorgalmasan dolgozott a Benvenuto Cellinin. Akkor harmincöt esztendős volt és mindent ettől a vigoperától várt. Titokban arra gondolt, hogy ő is milliókat szerez magának és azt mind Henriette lábaihoz rakja. Ő nem gyűlölte Paganinit, csak irigyelte. És meg akarta tanulni tőle, hogyan kell másfél milliót szerezni.

A sors másképpen akarta. A Benvenuto Cellini megbukott Párizsban. Rettenetes katasztrófa volt ez. Néhány esztendővel azelőtt még mindenki Berliozban látta Beethoven utódját. A fiatal zeneköltő maga is. Igaz, hogy körülbelül húsz esztendeje egyebet sem tett, mint dolgozott és koplalt. De közben megnyerte a római dijat és néhány müvével világhírre tett szert. Ám ugylátszik, a múzsák is hamarosan elfordultak a koplaló embertől.

A Benvenuto Cellini bemutatója után testben és lélekben összetört és öngyilkosságra gondolt. Ezt nem mondta senkinek, de Henriette le tudta olvasni borongós homlokáról, lázas szeméről és keserű arckifejezéséről. Az asszony néha odacsalta hozzá a barátait. Azok megrendültek a romember láttára. Elhatározták, hogy valamit mégis csak tesznek az