Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-07-06 / 850. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 julius 6. SZILÁNKOK Mig a nemzeti vagyon ment­hetetlenül összpontosul mind kevesebb kezekben, kétségbe­esésbe zavarva a pusztuló kö­zéposztályt, ezek idegeskedését legyezgetve a politikusok újra és újra előhozakodnak a va- gyonosztás humbugjával. Tu­dós professzorok, kik az admi­nisztrációt tanáccsal látják el, tudva-tudják, hogy a vagyon összpontosulása szükségszerű, sőt létkérdése a kapitalista rendszernek, mégis versenyez­ve Huey Long, Townsend s más hasonszőrű demagógokkal a “népkormányzat” kezükbeni tartásáért, nagy hűhóval verik dobra a hülye szavazók megté­vesztésére. Ha ezt a tudatlan­ságra alapított “mentő akciót” csak a polgári liberálisok szám­lájára kellene Írnunk, nem so­kat jelentene. A forradalmi jelszóval dobálózó munkások­nak hízelgő politikusok ugyan­ezt teszik, mikor külömböző biztosítás, munkanélküli segély és más efajta reformokkal pró­bálják hozzá kötni a munkást az önmagát halálra Ítélt rend­szerhez. Már a régi progresz- sziv Roosevelttől hallottuk, amit most évtizedekkel később utódja, dob a sokféle próbál­gatástól megkótyagosodottak elé. Sandán tekint végig a gyülevész népen. Kezét megtö­mött zsebén tartja és teleto- rokkal kiáltja: osszuk fel a nemzeti vagyont. Nem az övét, sem Morganét, vagy más puszi­pajtásáét. Hát kiét? Eggyes üzleti kombinációk, külömbö­ző nagy vállalatok tulajdonjogi értékpapírjaikat akik ellenőrizve egész iparágakat tartanak ke­zükben anélkül, hogy bárme­lyik személyes vagyonának mondhatnák, de ahol egy gombnyomás elegendő ahoz, hogy az ipartelepek százait zárják le vagy hozzák mozgás­ba, hogy a tőzsdére csalt hiszé­kenyeket ugrasszák vagy hite­gessék — ezek ellen is zug a hivatalos adminisztráció hiva­talosan. Privát óráikban, ma­guk között osztozkodnak a rab­lóit vagyonon. A munkás, ki felismerte osztályhelyzetét és lehetőségeit nem kér az ilyen osztásból. Tudja, hogy az urak hamis játékosok s neki úgy mint eddig csak a férges ju­tott. A nemzeti vagyont nem felosztani készül, de átvenni a maga egészében, annak ellen­őrzését. A következő elnök választás több mint bizonyos, hogy ezekkel a vagyonosztó, tröszt romboló és más radikális jel­szavakkal lesz fűszerezve. Ha csak közben a munkás fel nem ébred. Ha ez utóbbi történne, a politikus cselszövők, a tőkés érdekeltségek barrikádjai mö­gé húzódva mutatják be hosz- szu időkön át tartó aljas bé­renc mivoltukat. S mint gyá­va, renyhe élősdik fognak kö­nyörögni a szerszámokat lefog­laló munkáshoz kegyelemért. Nem vagyunk bosszúállók, mert ez a gyöngeség jellemvonása, de azt nem Ígérhetjük, hogy felejtünk. S bizony, már ez- ídeig sok van a számlájukon. Amerikának is, úgy mint Oroszországnak, meg van a sa­ját Szibériája. Csak nem régiben irtunk az alaskai jeges vidékbe szorult völgyvidékről, melyet az elnök okosai szemeltek ki az ipar és mezőgazdasági nyomor re­dukálására. Néhány száz csalá­dot száműztek e vidékre. Per­sze, ezt nem volna szabad szám­űzetésnek nevezni, mert az egész művelet kívánatosnak látszó rongyokkal val feldíszít­ve. Ez azonban — mint annak idején megírtuk — csak lát­szat. A látszat pedig nagyon sokszor csal. Ez esetben szo­morú, sőt tragikus jajkiáltá­sok szállnak felénk Alaskából. Pedig ez még csak a kezdet. Az idők viszontagságainak ki­téve, kint a szabad ég alatt szúnyog és piszoktól környez­ve könyörögnek vissza szállí­tásukért. Egy csoportnak már sike­rült visszajönni, mig a többi­ek számolják a perceket. Jaj kiáltásuk már az okosak fü­léig ért. Egy direktort bűn­baknak tettek. Elbocsátottak. Mintha ezzel lokalizálhatnák a száműzetéshez hasonló buta, esztelen “telepítés” elleni elke­seredést. Talán ezek a kiáb­rándult “telepedők” észre tér­nek. Ideje volna. Californiában, Michigan és a többi államokban ezrével vannak az ipari szervezkedés apostalai. Talán a jövőben meghallgatják őket. Hogy ne a holdban vagy Alaskában ke­ressék a Kánaánt. Hogy velük összefogva elűzzék a körülöt­tük levő Kanaán bitorlóit és használják a fölös számban levő civilizáció összes javait. Nem ígéretért, alamizsnáért könyörögnek, de emberhez mél­tóan kierőszakolják a gyereke­ik s családjaik részére a ke­nyeret, a boldogságot. Vannak olyanok, kik elége­detlenek a lassú építés tem­pójával. Kerülő utakon gondol­ják gyorsabbá tenni haladásu­kat. Ezek közé tartozik a “Me­chanical Education Society,” röviden “Mesa.” Itt-ott tudnak tömeget is szerezni. Harci mo­doruk csak az lehet, ami min­den más szervezetnek, ha őszin­tén akar verekedni a munkás jogáért. A tőkésnek mellékes, milyen nevű a szervezet, mely előnyöket akar a munkásnak. Lesújt reá. Kíméletlenül. Most tapasztalja ezt a “Mesa” Cle- velandban. A tőkés összeölel­kezve az AFofL korrupt vezé­rekkel, hátba támadja őket. Éppúgy mint ahogy minket hátba támadott több esetben az utóbbi időben. Ha a “Mesa” vezérei nem aspirálnának ve­zér ségre s az azzal járó áru­lásra, feladnák cifra nevüket, velünk kezet fogva az általuk hangoztatott célt — a profit rendszer eltörlését — sokkal hatásosabban vihetnék a mun­kás elé. Tudhatnák, hogy a tő­kés rendszerrel fel venni a harcot csak egy ut van, ez a tőkések osztatlan Egy Nagy Ipari Szervezetéhez hasonlót felépíteni a munkások oldalán. Minél több nyíltsággal tesszük ezt, annál közelebb leszünk a végső mérkőzéshez! S—n. KÖSZÖNETÉT óhajtunk mondani mindazok­nak, akik elhunyt férjem és apánk ravatalára virágot hoz­tak és centjeikkel segítségünk­re voltak szomorú helyzetünk­ben. ígérjük, hogy férjem illetve apánk által félbe hagyott mun­kát, annál nagyobb készséggel fogjuk folytatni a rendszer megdöntéséért és az ipari de­mokráciáért. Detroit, 1935 junius hó. A Szilvágyi család. NEW YORKIAK FIGYELMÉBE ! AZ IWW és a Modern Szín­kör ez évi harmadik nagysza­bású GULYÁS KIRÁNDULÁSÁT tartja vasárnap julius 14-én, a közismert Edenwald erdőben. Mint minden alkalommal úgy most is lesz frissen főtt gulyás, még pedig Fürst munkástárs által elkészített uj rézfazékban, imelynek felavatását Fazekas István a new yorki éttermek hivatásos gulyásfőző je fogja szakszerűen intézni. Lesz min­den jó enni és inni való! A szórakoztató játékok közül megemlítjük a HALÁSZÁST az erdő lombos fái között, melynek érdekessége az lesz, hogy mindig fog valami akadni a horogra. Jó zenéről is gondos­kodva van. Belépti dij nincs! ÚTIRÁNY: A 3. Ave. “L” a 133. utcáig, onnét a Westches­ter Railroadon a Dyer Ave. ál­lomásig. Úgyszintén a Lexing­ton Ave. E. 180th St. Subway a végállomásig ahol szintén a Westchester Railrodon a Dyer Aveig. Esős idő esetén a Bérmunkás Otthonban d. u. 3 órai kezdet­tel táncmulatság lesz. A KENYÉR Irta: Nyigri Imre. A sütőkonyha kövezetén mind sűrűbben sorakoztak egy­más mellé az “élet”-től duzza­dó szakajtók és egyre többen lettek kint az udvaron az asz- szonyok. A vetés órájához, a héthez, már nem sok hiányzott. A kemence felől kiverődött a sorvasztó hőség. Odakanyarodott a kisudvarra és lassan megoldódtak a ke­ményre kötött fejkendők cso­mói. A meginduló reggeli szellő levágta a nedves fa bűzös, sár­ga füstjét az udvarra és meg- köhögt.ette a szoknyákba ka­paszkodó rajkókat. A vaskos pádon és a kenyér­állvány alsó deszkáin a legfür­gébbek, a tanyaiak ültek. A falubeliek a farakásokat támo­gatták. Fáradt fásultsággal in­dult és halkult a beszélgetés. A szótlan csoportok csak akkor élénkültek meg, amikor a pék­legény kiállott az ajtóba cédu­lát osztogatni. — Na, Benkő bácsi, hány kenyere lesz ? — Egy csak, lelkem, amint szokott, egy. — Mára nem pingált oly szép cédulát, mint a múltkor? — Nincsen papirosom, ara­nyom! — Adok én, ha hoz rózsát délutánra. — Hozok, hugám, hozok. — Ma miért nem a Juliska jött? — Kedvemre való volt, hogy ma én jöjjek. Látni akartalak, hát azért. A leány dévajon elnevette magát. Talán a szomszéd Pali gyerek rózsákon való örömére gondolt és megsimogatta a ra­vaszul hunyorgató Benkő bá’ szinfehér szakállát. — Befestem, ha rosszalko­dik. — No-no, ne mondj ilyet, mert aztán csókkal tisztogat­hatod. Közben a legény előrehuz'a a tüzet. Indulatos izzással nyi­totta meg a száját a kemence. A vékony rőzsék hajladozva hódoltak az ölfa tüzlánca előtt és bókolásuk tánca ropogva nyaldosta körül a kotrcszer- számot. Eddig csak valamilyen sebhelynek tetszett a sütőkony­ha sötétjéből előderengő ke­mence. Most mint valami haragos szem dobálta széjjel fölvillanó fényét. Szikrázása mintha az asz- szonyokban is uj tüzeket nyi­tott volna meg, hangosabb és ingerültebb lett a beszéd. A hőség terpeszkedő, lihegő le- hellete életszint festett a bar­naságukban is vértelen, szomo­rú asszonyarcokra, ömlött be­lőlük az elégedetlenség. — Csak ti ne panaszkodja­tok! — szólt bele az ör.eg Ben­kő. — Egyszer aztán igazán megver benneteket az Isten. Dolgos uratok, vagy apátok van, mit siránkoztok? Folyton a jaj, mint a vénasszonyoknál. Megvan ami kell, a kenyér, hát olyan sokkal többet akar­tok? Talán máskor több jutott? Hát aztán. Most végkép bebo­rult a szegénységnek. Hogy köznap nem bújhattok az uj- módis puccba és nem mehettek benne folyton szomszédolni, hát vannak ennél még nagyobb ba­jok is. Nekem már csak több okom volna panaszra nyitni a számat, mégsem sápitozom, mint ti. Fő a kenyér! Elhallgattak. Tudták, hogy az öregnek bizony keserves az élete. özvegy ember volt. Egyetlen lányának férje elesett. Három apró gyerek maradt utána. Az asszonyka szenve­dett, küzdött s vagy egy éve eltemették. Az alig tizennégy- éves Juliska főzögetett abból, ami volt. Az öreg munkára járt, de

Next

/
Thumbnails
Contents