Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)

1935-03-16 / 834. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 március 16. CSAK ÚGY RÖVIDEN. A clevelandi srófgyár körül picketelők két gyanús alakot látnak settengeni. Papír a hó­nuk alatt. Az egyik kérdezi: mit akar­nak? — Jöttünk segíteni. — Mi van a hónuk alatt? — Röpiratok a sztrájkolók- hoz. — Lássuk. (Egyik picketelő kezébe veszi silabizálja,) majd szemükbe néz és mondja. Ta­karodjanak innen röpiratjaik- kal együtt. De gyorsan! (Ez a figyelmeztetés any- nyira komolyan történt, hogy felvidéki komi barátaink nyom­ban elpárologtak.) FURCSA VENDÉG. A fentemlitett gyári sztrájk szomorú eseményei közzé tar­tozik: egy mindenáron dolgoz­ni akaró asszony a gyár védel­mét kéri. Egy rendőrt és egy gyári őrt rendelnek lakásához. A városi rendőr szokásosan le s föl sétál a ház körül. Mivel csípős idő van, néha-néha át megy a legközelebbi korcsmá­ba melegedni. A gyári őr is le s föl sétál, közben be megy melegedni — a misziszhez. Há­rom éves kis fia fut át a nagy­mamához — “mamus! Valaki melegszik mamámmal bent a hálószobában . . . stb.” A nagymama fogja a kagylót. Hívja a fiát. Az tüstént jön. S azóta az asszony nagyon fá­radt. Nem megy scabelni. ELEJTETT VÁD. A fenti sztráj kólókat vádol­ták idegenek idehozatalának financirozásával. Látva üres zsebüket s hogy tömegesen mennek a Charity-hez, a min­dennapi kenyérért, well — el­ejtették a vádat. MEGINT A SÚROLÓ ASSZONYOK. Mint olvasóink tudják a cle­velandi Terminal Tower a vá­ros legforgalmasabb pontján van. Százezrek fordulnak meg ezen a környéken naponta. A súroló asszonyok szorgalma­san picketelnek. Rendőrök és detektívek körülbelül ugyan­olyan számban őrzik az épüle­tet. A szemfüles őrök többször elfogták és megmotozták a picketelőket. Zsebkendőt vagy újságot találtak. Nem bombát. Azonban a tolongó ezrek kö­zött nem egyszer történik bal­eset. Hóval, jéggel borított sétányokon. A hatóság, a picke­ted épület bcssza izgatott. Bűnbakot keresnek s kik len­nének azok, ha nem a körmü­ket lesurolt, agyoncsigázott, de szorgalmasan picketelő sú­roló asszonyok . . . EGY LEFEJEZETT SZTRÁJK. Nem tévedésből mondjuk le- fejezettnek. Egy polgári na­pilap szépen felvett fénykép­ben illusztrálta a Willoghby gumigyár sztrájk béketárgya­lását. Az asztal körül ült a gyá­ros, a clevelandi “kutyaszövet­ség “Associated Industries” nagybecsű feje frulong, (Frew Long) a rendőrfőnök, pribék­jei, a vádló ügyvéd, egy AFofL szervező, az akroni sok unioju Claherty, no és nagy kegyesen megengedték két sztráj kólónak a sarokban meg­húzódni. Ez egy tipikus AFofL bé­ketárgyalás volt annyi külömb- séggel, hogy más esetben még a sarokban sincs helye a sztráj­kodnak. Lévén ez az “okosak” dolga. A megkötött béke “kielégí­tő,” mondja a gyáros. S ez ne­künk biztosíték arra, hogy Willoghby-ban lefejezték a sztrájkot. MÉLY SÓHAJ. Egy karkalapács jelligével ellátott korlevél jutott hoz­zánk. Ipari unionizmusról szól. De Leoni frazeológiával meg- szörkesztve. És ha igy van, hát jól van. Dániel DeLeon ér­tett az íráshoz. Amit ő meg­irt, az meg volt írva. Tudomá­nyosan alátámasztva. Az ipari unió elmélete álomvilágának gyönyörű szüleménye volt. Mi­kor azonban valóságban látta kialakulni, megijedt tőle. El- relegálta tehát a visszatérő ál­mok világába azon megjegyzés­sel, hogy valamkor talán, mesz- sze a jövőben, mikor már min­denkit kioktattunk annak rend­je és módja szerint az ipari szervezet szükségességéről, kezdjük építeni. Közben a dolgozni akarók kezdték építeni, sőt nyers ösz- szemérkőzések zajlottak és zaj­lanak le itt is, ott is munka­közben s a visszatérő álmok hatása alatt indíttatva érzik magukat egy-egy ódát Írni ipari unióról, ipari szervezet­ről, mély sóhajok kíséretében megsimogatják és gondosan el­helyezik a messze jövőbeni használatra. És nekünk eszünk­be jut anyánk intelme “nem szabad az álmodozókat hábor­gatni, mert azok az angyalok­kal cimboráznak.” SZÁMOK. Az előbbi ciklusokban rótt szavak Ízelítőjéül, úgy mint a gondos felszolgáló egy pár szá­mot hagytunk. Nem mondjuk, hogy a miénk. Hogy a csodá­ba is tudna egy munkás, ki 8—10 órát robotol a gyárban, adatokat, statisztikát gyűjte­ni, pláne olyanokat, melyek egy 140 milliós országnak gazda­sági életét volna hivatva megt- világitani. Megbizhatóságukról nem kezeskedhetünk. De mi­vel olyanok állították össze, kikről elképzelhetetlen, hogy agitálnának vajúdó rendszerünk ellen, úgy értve, hogy ez a pusztuló rendszer magával so­dorja az ők egyéni egziszten­ciájukat is, feltételezhetjük, hogy a következő számokban jelzett önvallomásnál sokkal rasszabbul áll a kapitalizmus szénája. Az NRA kutató és tervező osztálya szerint “1934 decem­berében az alkalmazott mun­kások száma csak 60 százaléka volt a 1926-os decembernek. Osztalék és kamat 150 száza­lékos volt.” így az osztalék és kamatszedőknek jövedelme 50 százalékkal volt nagyobb mint 1926-ban, holott az országos bevétel 40 százalékkal esett s a termelés mennyiség pedig egyharmaddal. 1933-ban az “Uj Deal” első évében az 50 ezer dollár vagy azon felüli bevételüek 8 ezer je 10 százalékkal növelte vagyo­nát, mig a legfelsőbbek 2 ezer- je 16 százalékkal. Ugyanezen időtartamban 5 ezer dolláros vagy azon aluliak száma alá- szált. Vagyis: pusztul az úgy­nevezett középosztály. A több mint 20 milliónyi köz­segélyen élőkről, bevételeikről elfelejtettek kimutatást csinál­ni. Még egyet: a kérdéses idő­ben a korporációk jövedelme 35 százalékkal nőtt, a mun­kabér pedig 7 százalékkal csök­kent. Magyarosan igy mond­hatnánk: “a kutya ugat; a ka­raván halad.” A politikusok teletorokkal ordítják, hogy mentik a régi Dealt, Uj Deal- lal, vagy ha úgy tetszik szen­telt vízzel. S a tőke összponto­sul, nő, dagad, hogy vizbuborék gyanánt pattanjon szét. Mi, ipari unionisták készülünk rá, hogy ott legyünk. S—n. Egy IWW zenekar szervezé­sére mindazokat az ifjúmunká­sokat, akik valamilyen hangsze­ren játszanak a Cleveland east sidei juniorsok meghívják az alakuló gyűlésre március 21-én, csütörtökön este 7 órakor 8622 Buckeye Road. Ami el nem múlik Irta: Pásztor József. Mikor hírül hozták, hogy a kis Igaz Pistát egy autó el­gázolta, az egész osztály meg­dermedt. Eddig ügyet sem ve­tettek reá. Vékony, sovány, álmodozó fiúcska volt, aki úgy suhant át az életen, mint sá­padt árnyék. A hangja bá­gyadt és halk volt. Ha szóltak hozzá, megrebbent. Csak a nagy, meleg, barna szemét nyi­totta fel hirtelen, de a torkán mindég megakadt a szó. Hamar elfeledték, hangossza- vu, lendületes, kis kollégái, akik máris harcoltak egymással, egy labdáért, néhány üveggo­lyóért, vagy bélyeggyüjtemény- ért, miért? Sokszor, legtöbbször csak színes buborékokért, ami­vel gondolatban a magasba röp­penni, csillogni szerettek vol­na. Csak egy fiú leikébe mélyedt bele Pista emléke. Feri volt az egyetlen, aki szerette Pistát, bár sokkal tartózkodóbb és sze­mérmesebb volt, semhogy ezt igazán megmutatta vona. De most, hogy elröppent életéből a kis sápadt, törékeny fiúcska, akinek véres ingét, kurta, sár- bataposott nadrágját és az ut­cai szennyes lébe belegázolt, szétszórt könyveit és füzeteit zakatoló szívvel látta, úgy érez­te, hogy nem lesz ezután sen­ki, senki, aki őt úgy szeretné, mint Pista szerette. És senki sem fog hódolni neki végtelen bizalommal, úgy mint Pista, aki szerénysége tört szárnyán az égig emelte őt. Teltek az évek, amikor egy­szer Feri, nagy szenvedések után, kiballagott a temetőbe és leborult a Pista sírjára. A fe­jét zokogva fürdette a halk, finom petúniák és pecsétvirá­gok közé borulva, hallgatva a bogarak szelíd zsongását, ami­kor gyötrődve felkiáltott: — Miért is hagytál el engem, kedves Pista? Hiszen csak té­ged szerettelek és mást senkit. Most megmondhatom. Amig él­tél, nem mondtam meg soha. Magam sem tudom, hogy mi­ért? — Én szeretlek itt is, — su­sogta a virágos hant alól a csendesen pihenő Pista. Majd hozzátette: — Te csak élj és légy bol­dog! Több év telt el és Feri újra jött. A szemét törölgette su­sogta Pistának: Boldog vagy Pista, hogy mindent feledhetsz. A szived­ben sem öröm, sem bánat. Sze­rettem egy leányt, Pista. Első szerelmem volt és vakon bíz­tam benne. Tegnap estefelé egy másik fiúval láttam és ő elfor­dította a fejét. Jobb szeretnék én is itt pihenni. Úgy fáj a szivem, Pista. — Sajnállak — susogta fel Pista. — Nekem semmi sem fáj. Hallom a virágok beszé­dét. Érzem a csillagok reszke- tését. Fekszem, alszom, halk ébrenlétben. Valami zeng, édes, végtelenbe szövődő erő és ze­ne, ami áramlik velem, engem és földet röpitva esmeretlen messzeségbe. Már elfelejtettem mindent, csak arra emlékszem, hogy téged szeretlek, Ferim. Feri busongva emlékezett, hogy milyen kedvesen, majd­nem pihegve mondta neki min­dég Pista: “Ferim!” Nem volt senki, aki igy sze­rette. Jó idő múlva Feri, — ami­kor már ezüst szálak kevered­tek sötétbarna hajába, — újra kiballagot Pista sírjához a te­metőbe. Már nem lépkedett olyan ruganyosán, mint régen. Álmai elfakultak, fellobbanásai megtorpantak. Pista! Pista! — tört ki a tor­kából fájdalmasan. — Hallod-e még a szavam? Megint itt va­gyok, mert csak tebenned bí­zom. Tudom, hogy nem csaltál meg soha. Hallod-e? Pista halkan, édes szóval — a szavainak most már különös zengése volt, mint távolból jött, messze földeken járt ember­nek, akit régesrég elfelejtet­tek — felelt: — Rég nem voltál itt, Feri! Hol jártál? Mit csináltál? Feri a fejét meghajtva fe­lelt: — A boldogságot kerestem és meg is találtam. Szerettem egy nőt és mind a ketten bol­dogok voltunk sokáig. A fele­ségem lett és gyengédséggel halmoztuk el egymást. Mind-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents