Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)

1935-01-26 / 827. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 január 26. Clevelandon vasárnap Január hé 27-én Tá rsadalmi biztosítást al<ar Roosevelt elnök is Azok mellett a nagy szám­jegyű dollárok mellett, amelyet az elnök közmunkák létesíté­sére kért a törvényhozástól, ugylátszik még mindég nem so­kat remél maga Roosevelt sem a tömegnyomor megszüntetése terén. Ezt a felismerést viseli ma­gán az elmúlt héten tett azon kijelentései, hogy a törvényho­zásnak sürgősen meg kell való­sítani a munkanélküli, az agg­kori és az anyák és hontalan gyermekek segélyezését tartal­mazó törvényeket. Hogy munkás szempontból milyen értéke van e törvény megalkotásának, könnyen meg­érti minden munkás ha tudja azt, hogy például olyanok ke­rülnének aggkori segélyezésre, akik a 60 vagy hatvanöt esz­tendőt elérték .Nem titok, hogy a mai géptermelésből a negyven évet meghaladott mun­kás ki van zárva. A nagy mun­katelepek felvételi irodájában orvosokat alkamaznak, akik megvizsgáják a munkára je­lentkezőt, hogy meg felel-e a speed rendszernek. Ha az illető negyven évét meghaladta még az orvosi vizsgára sem engedik. Ez nem szórványos eset, ha­nem úgyszólván általános sza­bály az egész ország kapitalis­tái részéről. Már most mit csináljon a munkás és a családja ebben a húsz vagy huszonöt évben a mig a biztositásra igényjogo­sult lesz. A munkán már negy­ven éves korában nem alkal­mazható, már rokkantnak nyil­vánítják, mig a politikusok ezt csak húsz ével később fogják elismerni. Erre a kérdésre nem adott választ az elnök és valószínű, hogy adós is fog vele maradni, mert ez egyik jelensége an­nak, hogy a munkanélküliség kérdését igy nem lehet megol­dani. Ahoz a munkások Egy Nagy Szervezetére van szük­ség, amely a gyors termeltetés mellett úgy tudja a munka időt szabályozni, hogy MINDEN munkabíró munkás dolgozzon. kerül bemutatásra Pika Pál, munkástárs négyfelvonásos tár­sadalmi drámája a KIK A BŰ­NÖSÖK. A darabról már meg­emlékeztünk úgy a készülő cle­velandi, mint a nagysikerű chi­cagói bemutatással kapcsolat­ban. Pika munkástárs olyan tár­sadalmi jelenéseket visz a szín­padra, amilyenek nap-nap után az életben játszódnak le. Még emlékeznek az olvasók a darab­ból közölt részletre, amikor a Kormányzó Vili fiával való be­szélgetése alkalmával elmond­ja, hogy milyen lekötelezettse- ge van neki az alvilág gonosz­tevőivel, hogy úgyszólván azok tették lehetővé a kormányzói állás elnyerését. Lapunk mostani számában írjuk meg, hogy Ohio állam kormányzója többszörös gyil­kosokat helyezett szabadlábra, mielőtt kormányzói hivatalát elhagyta. Ez csak egy kis része annak a meglátásnak, amellyel Pika Pál mtárs négy­felvonásos drámáját megírta. Nem csak az IWW öreg har­cosát tiszteljük meg fáradtsá­gos munkájáért a most vasár­nap a Turn Hallban való meg­jelenésünkkel, de a ritka szóra­kozás mellett egy tanulságos előadásban is lesz részünk. Néhány szót szóljunk még a KIK A BŰNÖSÖK clevelandi szereplőiről, akik hetek óta a legnagyobb szorgalommal és odaadással tartják a próbákat, hogy a színpadon megtökélete- sitsék Pika mtárs éles meglátá­sait. Ezek a szereplők is egytől egyik munkásemberek és mun­kás asszonyok, akiknek a szín­játszás nem a kenyerük és még­is oly tökéletest produkálnak, hogy a közönség a Euclid szín­házakban sem várhat különbet. Még arra kell kérnünk ezúton is Cleveland magyarságát, hogy ez egyszer igazán pontos legyen a megjelenésében, mert az elő­adás 7:30-kor kezdetét veszi. BUFFALOBAN a Bérmunkás Otthonban min­den szerdán este előadás, va­sárnap este tea estély vagy más szórakozás. A Bérmunkás Otthon nyitva van minden nap délelőtt 10 órától éjjel 12 óráig. Az elkésett utas Irta: Székely Tibor. A középkorú, jelöltözött, tes­tes úriember izgatottan kopog­tatott be a vasúti állomás for­galmi irodájának ajtaján. — Lehet! — hangzott be­lülről. A tintapecsétes asztalnál, a poros villanyoskörte fényében vasutas-altiszt üldögélt. Sap­káját hátratolta kopaszranyirt, verejtékező fején. Újságot ol­vasott. A lámpa körül megva­dult éjjeli lepkék cikáztak és libegő árnyékot vetettek az uj- ságlapra. — Jóestét, — köszönt a belé­pő gyáván. — Aziránt érdek­lődöm, hogy mikor indul a leg­közelebbi vonat Budapest felé? — Holnap reggel hat óra negyvenötkor. Kint van a me­netrend, az ajtónál. — Ma . . . ma már elment az utolsó vonat? — El. Tizenkét perccel eze­lőtt. Az idegen kábultan nézett maga elé és egészen remény­telenül kérdezte: — Biztosan tetszik tudni? — Mi az, hogy biztosan-e? — kapta fel fejét a vasutas. — Azért vagyok itt, hogy biz­tosan tudjam! — Kérem, — mentegetőzött az idegen szemérmes mosollyal és közelebb lépett hozzá, — ké­rem én Pestről jövök. Mihály- pusztánál le kellett volna szál- nom, de valahogy elnyomott az álom a vonatban. Nagy me­leg volt ... én nem is tudom, hogyan történt . . . szóval csak itt ébredtem fel. Kérem, a családom Mihálypusztán nya­ral, várnak engem és ha nem jövök, nem tudják majd, hogy mi történt velem! Kérem, a feleségem úgyis idegbeteg, bor­zasztó éjszakája lesz! — tet­te hozzá komikus kétségbeesés­sel. A vasutas elgondolkozva nyomta kétfelé vörhenyes ba­juszát vastag, tömzsi ujjaival. Vizszinü szemében némi rész­vét és együttérzés fénylett. — Sajnos kérem, az utolsó vonat már elment, egyebet nem mondhatok . . . Még tá­viratozni sem lehet Mihálypusz- tára, mert ott nincs állomási személyzet. Tessék visszamenni gyalog. Nem olyan nagy a tá­volság, alig tizenkét kilométer. Tessék az országúton menni, talán akad egy autó, amelyik arrafelé halad és felveszi ura- ságodat. Az elkésett utas megköszön­te a jótanácsot és kifordult az állomás udvarára. Fülledt me­leg volt. A forgalmi iroda ab­lakából éles fénysáv vetődött két poros akácfára. A fénysá­von túl azonban beláthatatla- nul sötét volt az éjszaka. Tá­volban, a sötétség mélyén egy kutya ugatott fuldokolva, cél­talanul. Az égen tintaszinü, bodros felhők úsztak, kísérte­ties némasággal. Az utas az országút felé bo­torkált a síneken keresztül. De néha megállt, fel-felkapta fe­jét, nagyot, mélyet lélegzett. Különös, sejtelmes jóérzés de­rengett benne. Már a vonatban, amikor akarata ellenére el­nyomta az álom, szokatlanul boldognak érezte magát. Azt ál­modta, hogy még csak tizenöt- tizenhatéves kamasz, aki meg­szökött hazulról, idegen, cso­dálatos tájakra vetődött és tudta, hogy nem kell félnie sem a szüleitől, sem a tanáraitól, mert azok úgysem mehetnek utána. Már kamaszkora óta, egészen mostanáig érthetetlen erővel szólalt meg néha benne az a vágy, hogy egyszer, né­hány pengővel a zsebében ki­menjen a pályaudvarra, felül­jön a legelső vonatra, amely­ről nem kérdezi meg, hogy ho­vá viszi, leszálljon valamelyik állomáson és ne érdeklődjék, hogy hol van, — kopogtasson be egy idegen házba, éljen ott néhány napig, ne beszéljen sen­kivel, ne gondoljon arra, hogy kicsoda, éljen úgy, mintha ő volna az egyetlen ember a Föl­dön. Ez a csavargási ösztön fel-fellángolt benne, de soha­sem beszélt róla senkinek és sohasem volt elég bátor ahhoz, hogy egyszer maga mögött hagyjon mindent és céltalanul, idegenül, világgá menjen. Most azonban, ahogy az or­szágúton baktatott, tökéletesen elfelejtette, hogy ő Kovács Mátyás, körúti divatkereskedő, adófizető budapesti polgár. El­felejtette üzletét, az elsejei ház­bért, amelyet még nem tudott megfizetni, elhagyta gondjait. Elfelejtette, hogy ő tulajdon­képpen azért van most itt, mert elaludt a vonatban, elfelejtette, hogy most nagyon várják Mi­hálypusztán. Eszébe sem jutott családja neve, foglalkozása, az az ezernyi kötelesség, amely az ember helyét meghatározza az életben. Ilyet még sohasem tapasz­talt: úgy tűnt neki, hogy ez az eset már megtörtént vele, egy­szer, valamikor. Tudta, hogy nem járt ezen a helyen és még­is emlékezett rá. Ismerős volt minden utszéli kő és minden fa, a sötétség, a csend és a szél. Csak azt nem tudta, hogy mikor ismerkedett meg a sza­bad és magányos barangolás apró emlékeivel. Autóbugás hallatszott hátul ról. Kiállt az országút közepé­re és szembefordult a reflek­torfénnyel, amely vakítóan kö­zeledett feléje. Kiáltott is: — Halló, álljon meg! De késő éjszaka volt már és a magányos sofőr bizonyára nem találta bátorságosnak, hogy az elhagyott országúton megálljon. Nem fékezett, és ha Kovács nem ugrott volna félre, elütötte volna az autó. Nem is bosszankodott, sőt úgy érezte, mintha most hiva­talos pecsétet kapott volna ar­ra a láthatatlan utlevélra, ame­lyet a szivében hordott. Nem állt meg az autó, — tehát nem ő tehet arról, ha most nem ér­het haza hamarosan. Tiz perc múlva jött egy másik autó, de ezt már nem is karta megállí­tani. Félóra múlva elfáradt. Leült az árok szélére, a fűbe. Fehér vászonnadrágját egyáltalán nem sajnálta. Az sem aggasztotta, hogy elalszik. Egyre inkább el­mélyült benne az az érthetetlen hangulat, hogy ő most telje­sen szabad ember, mert senki sem látja, — most szabadon rendelkezik az idejével és azt tehet amit akar. Arra riadt fel, hogy kövér, langyos esőcseppek hullanak az arcába. Emeletes, tornyos felhő-város épült fel az égen, vad villámok cikkáztak végig a felhő-utcákon, nyargalt a szél és rengett a föld. Az eső nem esett már, hanem folyt mintha ezernyi vízcsapot nyitottak volna ki. Kovács már gyerekkora óta nem ázott meg alaposan. Ha esett az eső, villamosra ült, vagy bement egy kávéházba. Itt azonban nem volt sem vil­lamos, sem kávéház, itt egy perc alatt bokáig ért a sár és a ruhája olyan vizes lett, mint­ha fejest ugrott volna a Duná­ba. Mégsem esett kétségbe, sőt örült annak, hogy most nem törődik kicsinyes aggályokkal, mert nem kell emberek szeme elé kerülnie. Határozottan él­vezte a záport. Kaland volt, él-

Next

/
Thumbnails
Contents