Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-06-22 / 848. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 junius 22. SZILÁNKOK Érdekes konvenció zajlott le Clevelandban a múlt héten. Az újságírók kongresszusa. Ha magyar újságírókról volna szó, nem foglalkoznánk vele. Elvégre a magyar betüvetőknek nagyon kevés szerep jut az amerikaiak gondolatmenetének formálásában. Vannak ugyan magyar irók, kik önfontosságukban szeretnék elhitetni önmagukkal s olvasóikkal, mintha papírra vetett soraik milliókat mozgatnának meg, lelkesítenének vagy lehangolnának. Dehogy! Az igazság az, hogy a mi magyar soraink csak akkor bírnak értékkel, ha azzal hozzá járulunk az itt levő magyarjaink gazdasági elhelyezkedésének megértéséhez. Politikai téren még a legkedvezőbb esetben is nullák vagyunk. Minthogy nem is lehetünk többek. A külömböző nemzetiségek egyenkint és együttvéve csak mint-amerikai polgárok érvényesülhetnek. Lévén a magyarság 90 százaléka munkás, kiket mint szavazó bábokat használhatnak eggyes politikusok, úgy az angolnyel- vü mint a magyarok, kik ennek fejében soha nem kaptak mást, csak a tőkések által még meghagyott tollúk lekopasztá- sát. Röviden: politikai téren még ha akarnának is tehetetlenek, gazdasági téren pedig egyenértékűek a benszülöttel. S mert összes magyar lapjaink (a Bérmunkás kivételével) politikát üz, vagyis olyasmit, ami olvasóik érdekein kívül esik, ezért sem társadalmi, sem tudományos, sem gyakorlati értékkel nem birnak kiadóik kenyérkeresetén kívül, akárcsak egy szatócs üzlet. Mig igy állunk a magyar újságírókkal, annál nagyobb fontosságot látunk az angolnyelvü újságírásban. Tudvalevőleg Amerikában, különösen iparvárosaiban elenyésző az analfabéták száma. Mindenki tud olvasni, (ha írni nem is.) Újsággal kelnek, újsággal mennek ágyba. Újságok gondolkoznak értük. ítéleteiket az újságcikkek szabják meg. Ha elvétve akad köztük ki a napieseményt nem a nagy napilapon keresztül látja, azt eretnekséggel vádolják. Vissza kivánják ahonnan jött, (még ha itt született is.) Az újságírás hatalma egy ilyen országban, egy ilyen mü-civili- zációs világban megmérhetetlen. Az újságírást, az újság- kiadást éppúgy, mint a cipő vagy ruhakészitést a nagytőke uralja. Csak olyan ruha vagy cipő készül, amely profitot hoz. Csak olyan hir és kommentár jelenik meg a lapban, amely profitot hoz. A suszter vagy szabó nem szabhatja meg a ruha vagy cipő minőségét, használhatóságát; a hirgyüjtő riporter vagy szerkesztő nem adhatja le a hirt, nem irhát úgy amint lát. Az eseményeket gazdáik szemüvegén keresztül szabad látniok. Amelyik iró ennek az ellenkezőjét próbálja, a munkanélküliek sorában találja magát. Önállóságuktól ennyire megfosztott, teljesen a nagytőke kénye-kedvétől függő inteli- gens, fehérgalléros bérrabszolgák delegátusai gyűltek össze Heywood Brounnal az élükön. Puszta megmozdulásuk, — eltekintve a keretek lehetőségétől — szép. A bátrabbak elhangzott szavai pedig remekek. Jó részük — mikor hovatartozásuk jövőjéről volt -szó — az ipari szervezetet látja logikusnak. Az AFofL ósdi vezetése és építménye súlyos elbírálás alá esett. Ez megértést mutat. Ezen megértésük azonban rettenetes vád a termelő munkások tunyasága ellen, kik buta étvággyal élvezik a tőke által mérgezett tolluak Írásait. Ha az ujságkészitő ipar munkásai észszerűen volnának szervezve, megtagadnák a szellemi métely sorokbani terjesztését, alkalmat adnának a hir- gyüjtőknek és Íróknak becsületesen, mint bérmunkásokhoz illik írni, mennyivel előbbre állnának. A közlekedési müvek, erőmüvek munkásai dacára fontos hivatásuknak komplikált civilizációnkban, eltörpülnek fontosságban a betű rabszolgái mellett. Mig az előbbiek munka megtagadása fizikai zűrzavart keltő, az utóbbiak a fizikai megmozduláshoz szükséges lelkierőt tartják kezükben. A napóleoni jelszó, mely hadi sikereinek titkát a megtömött gyomorra épité, az elmúlt századok írástudatlanságában jó volt. Ma azonban már idejét múlta. Azt mondhatnánk az újságírók konvenciójára és nyilatkozataira, hogy szép gesztus volt. És csak az fog maradni. Egy üres gesztus. Tartalmat ennek a fizikai munkát végzők céltudatos szervezkedése adhat. ők továbbra is — jobb belátásuk ellenére — fogják agymérgező vizenyős soraikat önteni; a kissebb hirgyüjtők eljárnak a munkásharcok színterére, hogy lényegében kémmunkát végezzenek kenyéradó gazdáiknak; végig szemlélik a nyomortanyákat, hogy a pénzeszsákon ülőknek adatokat gyűjtsenek a nyomor lelkivilágáról. Mindez menthetetlenül folyik mindaddig, mig alkalmat nem adunk a betű rabszolgáinak őszintén, becsületesen írni a körülöttük megnyilvánuló életről. Ezt pedig csak szervezett erővel érhetjük el. Olyan szervezett erővel, mely kifejezésre juttatja a nagy néptömegek életakarását, a munkásságét. Ez pedig az IWW-ban található. Nagy veszteség ér bennünket, Mr. Coughlin, a deroiti csuhás beszünteti rádiózását jövő októberig. Gyanúsak ‘vagyunk, (ez természetünk.) Bizonyára egy jó szakácsnéja akadt hallgatói közül s ott fogja leadni felgyülemlett energiáját. Node nem baj, a fő az, hogy megmutatta a tulvilági üdvösség útját. S—n. NEW^?ORK^fÍgYELÉmI Az Általános Munkás Dalárda junius 30-án, vasárnap NAGY GULYÁS KIRÁNDULÁST rendez az Edenwald erdőbe. Lesznek különféle szórakoztató játékok és a legjobb ételekről és italokról a rendezőség gondoskodik. ÚTIRÁNY: Lexington Ave. Subway a 180-ik utcáig, átszállni a Boston és Westchester (White Plans Local) a Dyer Aveig onnan jobbra táblák jelzik az utat. A new yorki munkástársak tömeges megjelenését kéri a Bizottság. Akit az arca üldöz Irta: J. W. Haycraft. Rawlins Anthony barátommal együtt indultunk el vacsorázni. Hirtelen egy szélesvállu, vidéki kinézésű férfi ugrott felénk, Anthonyt kedélyesen mellbevágta és borízű hangon rá- orditott: — Itt vagy, vén tolvaj ? Ezer éve, hogy nem láttalak! És a viszontlátás örömétől sugárzott az arca. Meglepetten láttam, hogy Anthony arca eltorzult a dühtől, szikrázó szemmel nézett végig az idegenen s igy szólt: — Megőrült az ur? Kivel téveszt össze? Az idegen elnevette magát: — Ejnye, de tréfás kedvedben vagy. Hát nem Kendall Pete vagy? De hirtelen elkomolyodott, amint jobban szemügyre vette a barátomat és zavartan hozzátette : — Bocsásson meg, tévedtem ... de ilyen csodás hasonlatosság . . . amig meg nem szólalt, megesküdtem } volna, hogy ... 3 ezzel sietve odább állt és elvegyült a tömegben. Jót nevettem az eseten, de feltűnt, hogy Anthony nem mulatott az idegen felsülésén, sőt még sötétebb tekintettel nézett utána s igy szólt: — A vége az lesz, hogy egy ilyen ökröt meggyilkolok! — Hogy érted? ... — kérdeztem — hát ilyen eset már máskor is előfordult? — Majd elmondom a vacsoránál, — felelte és amikor később az étteremben velem szemben ült, minden átmenet nélkül, a legkomolyabb arccal igy szólt: — Látod ezt az arcot ? — és egészen az orromig előretolta az ábrázatát — erről a szerencsétlen arcról a legutóbbi héten belül a legkülönbözőbb emberek a legfurcsább dolgokat hitték. Az egyik a Baker-utcai temetésrendezővel tévesztett össze, a másik egy festővel, a harmadik egy éjszakai klub komornyikjával ... A negyedik esetnek az előbb magad voltál szemtanúja. Szóval az arcom nem a tulajdonom, hanem plágium vagy rossz másolat, amelynek az eredetijét nem ismerem, de egy csomó jobb vagy rosszabb másolata lézeng London utcáin. Ebbe belelehet őrülni! Megkíséreltem, hogy mindezt véletlen esetek furcsa összetalálkozásának tüntessem fel és a barátom már-már hajlott a magyarázatomra, amikor hirtelen a szomszéd asztalnál ülő sovány, feketehaj u férfi felállt és a szemét mereven barátomra szegezve jött felénk. Anthony észrevette és megmarkolta a tányérja mellett fekvő kést. Az arca halotthalvány lett s amint az idegen az asztalunkhoz ért, nem is vá"t, amig az megszólalhatott volna, hanem vad dühvei kiáltott rá: — Nem érdekel! Nem az vagyok, akinek gondol. Tévedés! Jó éjszakát kívánok! A fekete hajú ur ijedten bámult barátomra és kinyitotta a száját, hogy valamit mondjon, de Anthony ismételte a tiltakozását, mire az idegen a vállát vonogatta, úgy nézett ránk, mint aki a tébolydából kiszabadult őrültekkel került szembe és visszament az asztalához. Kis vártatva egy pincér lépett a barátomhoz s igy szólt: — Az az ur, aki az előbb itt járt, azt izeni, hogy ugyan nem isme uraságodat, de emberi köt ségének tartotta arra fii .íeztetni, hogy az ezüst sz: ;árcája lecsúszott az asztal á. Ezért jött ide önökhöz . . Igyekeztem ezt a mulatságos félreértést arra felhasználni, hogy a “véletlen esetek összetalálkozásáról” szóló elméletemet mégis elhitessem a barátommal. Gyalog mentünk a szállodáig és örömmel állapítottam meg: — Látod, az utón sokszáz emberrel találkoztunk s egyik se tévesztett össze másvalakivel. De amint a szálloda halijába léptünk, egy öreg ur Anthonyt megpillantva felugrott a karosszékéből, nekirontott és keserű szemrehányásokkal illette, hogy a családjától kizsarolt pénzt Londonban költi el, ahelyett, hogy az ígéretéhez képest Délamerikába vándorolt volna ki. A jelenet csúnya verekedéssel végződött. — Most már megelégeltem a védekezést! — kiáltotta barátom a dühtől tajtékozva, amikor magunkra maradtunk, — ezután rá fogom hagyni, hogy én vagyok az, akinek ezek a nyomorultak tartanak. Megtartotta a szavát. A színházban a szünetben egy elegáns, frakkos ur karonfogta Anthonyt és szemrehányó hangon mondta: — Gyalázat, édes jó Harrym, hogy Florenee-t igy elhanyagolod. Most el nem bocsátlak addig, amig nem jössz fel a páholyba. A következő felvonásban Anthony már ott ült az első emeleti páholyban egy csodaszép bronzszinü hajú lány mellett és bizalmasan hozzáhajol-
