Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-06-08 / 846. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 junius 8. SZILÁNKOKNagy vörös téglaépület ágaskodik a magasba kis düledező deszkaházak között. Gőgösen, büszkén. Környékét zöld pázsit szögeli. A nyomorúság tanyáiból rongyos gyerkőcök pislognak felé. Néha-néha be is merészkednek, mikor apjuk, anyjuk vagy testvérük be kerül oda tatarozásra. Időközönkint mentőkocsi robog az udvarra, hozza vagy viszi a nyomorúság hulladékait, mély sóhajok, szivrengető sikoltozások rezgetik, vagy törik meg a levegő méltcságos csöndjét. Bent fehérruhás rosz- szul fizetett lányok gépiesen végzik munkájukat. Hosszú lista a munkaprogramjuk. Esteledik. Az íróasztalon kiterített lista parancsol: Virágokat a folyosóra. A 300- tól 314-ig számozott szobák lakóinak hervadásnak induló rózsái, szegfűi és tulipánjai sorra kerülnek ki. Az ujjonnan behozott beteg szobájából ömlik a fájdalmakat ölő szer. Befuró- dik a legmesszebb fekvő szobák minden sarkába. Szédítő érzés lesz úrrá. S a boldogságot, életbizalmat gerjesztő illatos virág haláltusát viv. Olyat, amilyet a krízisnél tartó beteg viv. A fehérruhás leány bátran, elszántan rója a vonást a “virágparancs” után. Tova lebben a hőmérővel, mely a listaparancs eggyik pontja. Megnyílnak a vonagló arcok, hogy önmagukba zárják a lázmérő üvegcsövét. Egy, kettő, három, négy perceket nyugodtan izgalom nélkül számolja az ápoló. Majd kiveszi és gépiesen kerül a hőfok mennyiség a 300-tól 314-ig lakók számontartó jegyzetére. És igy tovább, mig a listaparancs minden pontja elnyeri az elvégzett munka vonását. Minden csendes: Az ápolónők gumisarka nesztelenül viszi őket szobáról-szobára. Betegtől- betegig. A listaparancs nem szól mosolyról, részvétről. Sem a beteg percről-percre változó állapotáról. A kezelőorvos látogatása között elterülő huszonnégy óra eshetőségei a nagy természet listáján vannak. Az nem parancsol. A gépiesen, kenyérért dolgozó ápolónő a kórház szabályai szerint szállít mér és jegyez. Közben tragédiák játszódnak le, vagy vannak készülőben. A nyomorúság tanyáiról bekerültek egy embercsinálta szabályok markába élet és halál között gondterhes óráknak látszó perceit róják, kívülről szeretteik váró esdeklése megtörik az írott szabályok pontjain. A kívüliek biztató jelenléte nincs bele Írva. Hogy is lehetne ilyen közönséges dolgokkal megzavarni a kórház direktorok szabályait? A végső kimúlás idejére is van hely az Írott listán. Mondjuk: “Végső János kimúlt 1935 január 14-én, este 7 óra 55 perckor.” A halál oka egy latin szó. És a befejezést jelző vonás. Szól a telefon. A halottvivő kocsi izgalom nélkül nyugodtan viszi a 303-as szoba ideiglenes lakóját. A fehérruhás leány pedig elkészíti a 303-at egy uj lakó fogadására. Gépiesen uj rovatot nyitnak az oda helyezendő vonásokra. Alulfizetett fehérruhás leányok érzéketlenül sokszor duzzogva kezelik a nyomoruságta- nyák keveset vagy nem fizethető bekerültjeit. Eggyikiik, kihez rokoni meg más szálak fűznek igy mondja a saját epizódját: “Három napos betegágyas voltam. Orvosom vizsgált reggel tízkor. Jól voltam. Rendeletet adott jó ebédre. Krumpli, bab, stb. megkaptam. De már 11-kor reggel vágásom kezdett gyulladásba menni. Délután már rosszul voltam. Közben a jó ebéd krumli, bab stb. nem volt helyén, de a listán volt. Röviddel evés után 6 kü- lömböző gyógyító? szert diktáltak belém. Lázadt a nyava- jám s most fizetem a listaparancs árát.” Egy másik, (egy veterán) “felujjuló sebeimet tanoncok- kal vagdaltatják, égetik, tépik ... Az orvosom nem ér rá kezelni . . . Prágában is kezeltek, de ezek? . . .” Node hagyjuk. Azt kérdezné valaki, “melyik az a kórház?” — A közkórházak kilencvenöt százaléka ez. Az emberi szesvedéseket enyhítő, esetleg gyógyító helyek az éhes manipulátorok kezében, alulfizetett alkalmazottakkal, a még jóhiszemű orvosok keze is megkötve profitot kifacsaró listaparanccsal, véget jelző vonásokkal . . . puszta létezésükkel sürgetve az Egy Nagy Szervezetet átszelő “F” rovati >a tartozó “Közszolgálati Osztály” kiépítésének égető szükségességét. Az elnök által megvétózott bonusz javaslat füstfelhő je alighogy tisztult, újabb felhők tarkítják az amerikai élet peremét. Kilenc öreg ember vétója töri meg a csendet. Azt mondják, hogy az ország okosai, képviselői, szenátorai és maga az elnök is nem tudják mit csinálnak. NRA, kék sas, Johnson, mind egy “beteg csirke” replikája s mint ilyen egy a rendhez szokott államban nincs helye. Ha a szavazó polgárok okosnak hitték magukat, még okosabbnak beválasztott- jaikat, most jönnek rá, milyen szamarak. Az öregek tanácsa, okuJáriumok mögül pislogva úgy vélekedik, hogy szemtelenség az ipari bárók, olaj királyok s más koronázatlan királyok csendes emésztését zavarni NRA meg más fűzfa filozófiába burkolt fenyegetéssel. A mesterséges kék sas mesterséges két évi szárnycsattogásai sokszor rémeket láttatott az előbb említett nagyságokkal, noha nem történt más, mint a nagyok körül settenkedő kis akar- nokokat hesegette el a csendes emésztőktől, tette azonban ezt olyan faragatlan johnsoni bravúrral, hogy finomságokhoz szokott hátak libabőrösök lettek. Ezt a visszás helyzetet ko- rigálta most a legfelsőbb bírósági diktum. Jó iparbáróink ígérik, nem fognak irtchadjáratot indítani ellenünk, nem fognak fizetéslevágást és hosz- szu munkaidőt bevezetni. Nagylelkűen ezután már csak úgy néha fognak vérfürdőt rendezni, dolgoztatni pedig csak szakadásig fognak. Másszóval nem lesznek drasztikusok. Lásd a cantoni és clevelandi bikacsö- köt és mérgesgázt NRA utáni használatban. Az NRA washingtoni tintanyalói a csalhatatlan öregeket megkerülve 48 külömböző államban 48 bürokráciává darabolva washingtoni irányítással kölyöksasok szárnyai alatt fognak hókuszpó- kuszozni. Megfogják mutatni az öregeknek, hogy az ők eszükön nem fognak túljárni. (Folyt, a 1 8-ik oldalon.) Veszkődnek az öregek Irta: Péczely József. András az ajtó előtt levette, ősz fejéről az avittas kalapot. Kopogtatott az öt ujja bögyé- vel s aztán benyitott. — Aggyon Isten! . . . A gazda, ki a karosszékben ült, fölvetette a fejét. — Na, mi jót hoztál, András? — Semmit. — Hát akkó ? . . . Csak nincs valami baj a tanyán? . . . Az öreg cseléd nyelt eggyet s aztán rábiccentette a fejét: — Van. — 'Micsoda? — Hát az, — igenyesitette András a nyakát, — hogy torkig vagyok azzal a vén asz- szonnyal! Egész a fejemtete- jéig! Elég volt! Sok is! — A Rébék? . . . Az öreg, mintha vasvillával dobta volna, úgy mondta: — Azt. Nem bírom tovább! Az ételt nem ággyá ki ide jibe. Má pedig akko a dolog se mögy idejibe. Ide szalad, oda szalad . . . Szomszédok Azonfölül már röggel kezdi. Morog, dörmög, duruzsol, zsömbél. A fene hallgassa. Ha szólok, baj. Ha nem szólok, az is baj. Mög nem ver- hetöm, mer nem hitösöm . . . De egy kis félórára nem bánnám, mer akkó ellátnám a baját egy husánggal vagy fél esztendőre ! A gazda kölletlenül rándított eggyet a vállán s azt mondta: — Én ebbe nem löhetök biró! András döbbedezve kérdezte: — Nem? Amire a gazda két válla közé húzta a nyakát: — Hát mit csinálhatnék ? ... Az öreg föl vágta a fejét: — Áliccs^ kigyelmed vissza a régi röndöt. Én úgyis belső cseléd voltam világéletömbe. Itt öttem mög a könyerem javát benn. A háznál, mög a szőlőbe .. . Vagy fogaggyon mást a Rébék helyibe! — Túl aggyak rajta? Hisz itt vénült mög ü is! Legyintett eggyet a kezefejé- vel: — De majd beszélők vele ... — Hászen beszélni lőhet vele. De azt előre is mögmondom, hogy a Rébék az okos emböri szót nem érti mög! — Majd úgy intézőm, hogy az én szavam mögércse. Az öreg cseléd kissé elmélázva szálalta: — Hiszen ha mögértené ?... De én má toróbáltam! A gazda jóindulatulag megbiztatta az öreget: — Csak követközz ki nyugodtan . . . Majd elintézöm én a Rébékkel! András megrázta a fejét, de még az ujjaival is semmizett: — Nizze kigyelmed, én arra a kocsira, amelyikre a Rébék fölfészkeli magát, többet nem ülök föl! Nem én! Elég volt most, hogy befelé gyüttünk! — Hát ü is itt van? — Itt. S az öreg hátra bökött a hüvelykével : — Ha jól célozom, má csoszog is befelé. Hallom a papucsai kattogását! Ü az! S csakugyan, a konyhából némi nyeszmetelés szűrődött be a szobába. Majd hirtelen föltárult az ajtó s az öreg asz- szony beperdült. S azon nyomban rákezdte, Andrásnak irányozva a szavait: — Ezért volt a nagy sietség? . . . Mégis jól szimatoltam. Persze már össze-vissza hazudott kend a gazduramnak hetet, havat . . . A gazda közbevetette: — Az András azt mondta... — Úgy . . . Elmodta? . . . Oszt mit mondott? ... De nem is vagyok rá kiváncsi. Egy szó se igaz belüle! A való szent igazságot kirakom én magam egy szuszra. S két kezefejét a csípőjére rakta. — Elsőben is tuggya mög Figyelmed, hogy nem maradok tovább egy percig se ezzel a vén embörrel! Egy minutáig se! Mi vagyok én? No! Én csak nyeljek, nyeljek? Hallgassam a köhögésit, szagul jam a szuty- kos pipájának a büdös füstyit? . . *. Mer sohase szakad le a szájáról! . . . — Az se igaz! — mordult 1 András. — Nem, mer jelenleg is leszakítottad . . . Odafordult a gazdához. — Ahogy ma röggel fölvac- kolódik, keresőm a pipám. Odatöttem az este az asztalra. Nincs. Fordulok jobbra, balra . . . Ugyan hova löhe- tött? Hát amint jobban szét- nizök magam körül, ott látom a szemétlapáton öt-hat darabba .. . Neköm hiába mongya akárki, hogy véletlenség. Nem igaz! A gazda, mint a jó biró igazodni próbált az esetben s ezért föltette a kérdést Rébéknek: — Te törted Össze az András pipáját? — Törte a nehéz nyavalya! Bizonyosan a macska rúgta le! De nem itt a baj! Hanem ennek a vén embörnek most má semmise jó. Se az étel, se a ruha. Ha a leiköm kitöszöm, akkor se! De engöm nem komán-
