Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)

1934-07-14 / 800. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1934 juliua 14.

Fizetnek a munkások a nemtörődömségükért

Pár hónapja, hogy kaptam egy pár sor írást a szerkesztő munkástárstól a melyben szemrehányást tesz, miért nem írok a lap részére. Igaza van! Mert amint Írja “kié a lap? Az enyém úgy mint a munkás- társé.”

Hogy rég nem írtam, az azért van mert nem akarom, hogy egy rosszul fogalmazott cikkel elfoglaljam a papirt és ne jusson hely esetleg azoknak a nagyszerű cikkeknek a mit más mtársak írnak és a melyekből én is sokat tanulhatok.

Hogy mostan mégis irok teszem azért, hogy azoknak a munkásoknak a kik még mindég nem törődnek önön magukkal sem pedig családjukkal, megmutassam lentebb irt pár soraim által, hogy a barátom esetéért őket is terheli a felelősség, mert elmulasztották a legfontosabb kötelezetségük- nek eleget tenni, mert nem szervezkedtek egy ipari szervezetbe.

Meg, hogy olyan nagy a hőség, hogy egy helyben sokáig ülni nem lehet. De ami a legfontosabb egy csomó piknik jegyet kellett eladnom, a mit én is beismertem, hogy az egész téli tétlenségem után meg kell mozdulnom ha bár öreg vagyok is, nem nézhettem tétlenül, hogy az IWW milyen nagyszerű munkát végez Clevelandon, de úgy szólván az egész világon.

Gyerünk, elindulok járom az utcákat házról-házra, felkeresek minden ismerőst és nagyszerű eredménnyel.

A legforgalmasabb utcában a mi környékünkben találkozom egy régi jó ismerősömmel, bal karja fel van kötve a nyakába, kérdem tőle mi történt vele, elbeszéli az egész esetet, hogy hogyan vágta le a gép a kezefejét a bal kezéről.

Mondom régi ismerősöm úgymond va jó barátom és mégis hidegen hagyott az egész tragikus eset. Igen, hidegen hagyott mert legalább is százszor mondottam neki mi volna a kötelessége, mint munkásnak, de mind hiába ő csak mindig okoskodott és többet akart tudni mint bárki más, csak egy cél volt előtte, meggazdagodni. Most megadta az árát az egész okoskodásának, megfizetett a nemtörődömségéért, mert a bal karját többé nem használhatja.

És a mint ő mondja a gyáros a történt szerencsétlenség miatt nem is akar fizetni.

Nem tettem szemrehányást neki. Nem próbáltam neki megmagyarázni, hogy a szerencsétlenség nem történt volna meg, ha abban a gyárban ahol ő dolgozott a munkásság és ő is velük együtt be lettek volna szervezve az IWW-ba. De még azt sem mondtam neki, látod jó barátom ez a jutalmad a hűségedért a miért akkor amikor a munkásság az IWW zászlaja alatt élet-halál harcot vívott a rósz munkaviszonyok, a rósz bánásmód, a szpidup rendszer ellen és az IWW elismeréséért, a Muray Body ellen de te akkor ott abban a gyárban sztrájktörő voltál. És most a mint mondod a mellett, hogy ott elvesztetted a bal karodat, még ki is akarnak semmizni, hogy en kapj semmi kárpótlást.

így fizet most a Muray Body hűségedért, amiért ellene voltál munkástársaidnak.

Nem, nem szóltam semmit és jobb szerettem volna hallgatni az egész ügy felől. Hogy mégis írtam az üggyel kapcsolatban, tettem azért, hogy az esetből tanuljanak azok a munkások, akik még mindig úgy gondolkoznak mint az én barátom is gondolkozott.

Nem egyedüli eset ami a barátommal történt. A mennyi idő alatt ő vele beszélgettem, más négy munkásember ment el mellettünk, szintén felkötött karral, s én figyelmeztettem a barátomat nézd ott is egy, ismét egy, ő csak sopánkodott és annyit mondott: Mikor a kórházban voltam egy hosszú sor emberek áltunk és vártuk a segélyt és az valamennyi a Muray Body gyárból való volt.

TANULNI

FORT LAUDERDALE, FLA. — A mult héten két vendég lepet meg. Két fiatal 'leány Orange, N. J.-ből jöttek. Nem ismertem őket, a címemet a szüleiktől kapták. Autóval jöttek először Floridát meglátogatni. Az egyik Tamás Edisonnak volt a házi titkára, magyar szülőktől való. Mint iskolát végzett fiatal nő tudni akart több mindent Floridáról személyes meggyőződésével.

Hirtelen nem tudtam mit magyarázzak nekik, először bemutattam a floridai gyümölcsöket, úgy mint a Mangot, Pápáját, Gvavát, amit még nem ismertek. Azonkívül meg mondtam, hogy itt 7 hét alatt zöld babot, vagy zöld paprikát termelnek. Beszéd közbe rátértünk a rósz gazdasági viszonyokra a mit ők nem igen él tettek meg. . . Azután a háborúra, — szerintük a legjobb volt a háború alatt — ő szerintük Amerika most nincs háborúba, itt jó alkalmam volt egy bizonyítékkal szolgálni. Véletlenül itt volt három hadihajó több mint 1000 emberrel a kikötőbe, akik a cubai vizeken cirkálnak, vigyáznak Cubára, hogy rend legyen (?) A kikötőbe legalább is egy millió tonna mindenféle vas van felhalmozva. Hát ez mi? kérdi az egyik. Elmondtam, hogy már egy éve .hogy a japán kormány AmeS ez úgy megy ott nap-nap után.

Mtársak! Bérmunkások! nektek írtam e néhány sort, hogy okuljatok a barátom esetéből és szervezkedjetek Egy Nagy Ipari Szervezetbe az IWW-ba ha barátom is azt tette volna, sokkal öntudatosabb lett volna mintsem mindenféle hajcsárnak a parancsára úgy ugrott volna mint ha villanydróton rángatták volna.

Zsurzsa József.

JÖTTEK

rikától megveszi az ócska acél, réz, és más vasakat, amit a southi államokból ide hoznak és óriási hajókkal szállítják hadi célokra.

Maguk és mások ezt nem igen tudhatják, mert nem publikálják, de azt tudják, hogy Japán már régen háborúzik, tehát Amerika is benne van a háborúba ezekkel a tömérdek vasakkal, a háború a mit bármely ország kapitalistái folytatnak a legnagyobb bűn a munkás ellen. Az önök szülei és maguk is a munkás osztályhoz tartoznak.

Kis gondolkozás után az egyik azt mondja, hogy ezt nem a kormány, hanem egyes üzleti vállalkozók teszik.

Ne védje kérem a kormányt mert a kormányok ma még minden országban az egyes ilyen üzletembereknek a kormánya. A munkás osztály kormánya nem engedné meg az ily bűntényeket a nép ellen.

Ezen két látogatónak nem volt célja, hogy ilyen tapasztalatot szerezzen Fort Lauder- dalen, Fia. de én nem bánom, örültem, hogy ilyen keveset is megmondhattam nekik. Azt hiszem, mindég fognak rá emlékezni mert még alig 24 évesek és most mint iskolai tanítással keresik kenyerüket.

Nagy.

VADHATTYU

Irta: Majthényi György.

A Bakony hegyei mögött leáldozó nap sugarai aranyhid- dá szélesülnek a Balaton szelíden fodrosodó vizén: gyönyörű őszi alkonyat. Sötétlila felhők keretében csúszik mind lejjebb, lejjebb a tüzes napkorong és beragyogja az innenső part házait, a nádast és az erdő színes lombjait, amelyeket a vénasszonyok nyara már alaposan megritkitott.

Béke van égen és földön, béke a lelkekben. Nagyon régen nem éreztem már ezt a szent áhítatot. Akaratlanul széttárom a két karomat és szeretném megölelni, magamhoz szorítani a viz tündöklését, a csigásán bodorodó arany föllegeket, a napot, a mindenséget, —

— Húznak a vadludak! Jó von meglesni őket! Nem megyünk ki a nádba?

Laci az, Orosz Laci, ittragadt hadifogoly, de már igy mondja: jó vón. Voltaképpen Vla- diszlav volna a keresztneve, a

családi neve meg Lebedjev, ami hattyút jelent, ám igy csak a hivatalos írásokban szerepel.

— Nem, — mondom neki és tovább nézem a tűnő napot.

Kisvártatva hallom, amint feljön a lépcsőn, aztán bekopog.

Leül csöndesen a zsámolyra s rágyújt kegyetlenül rossz szagú cigarettájára. Esténkint, munka után, beszélgetni szoktunk. Alig van most ember itt, a fürdőtelepen s ilyenkor nagyon megbecsüljük egymást, hiszen az ember elvégre is társaslény.

— Pedig jó vón egy kis libahús, — kezdi Laci megint.

— Fáradt vagyok, meg van is ennivalónk bőven. Semmi kedvem most hozzá.

Laci bólint, nem felel, csak a cigarettája izzik a szoba sarkában. Ma két húsz méter magas kőrisfát döntőt ki a kertben. Egyikből hintát csinált, a másikból keritésducokat. Be is ásta mindet. Egyéb munkája is akadat s meg se látszik rajta. Jó szál ember, kemény inas. A fejsze pompásan áll a kezében, megtanult bánni vele. Szinte mértani pontossággal osztja két félbe a hatalmas törzseket. Nagyon ért a famunkához. Orosz. Nagyobbrészt fát vág, fűrészel, aprít, fürdőpallókat állít fel tavasszal és bont le ősszel, csomagokat hord és efféle munkákat vállal. De télviz idején, ha elfogy a pénze, a szomszéd városokba is át- rándul munkáért. Lakása itt van nálunk, és azt némi házimunkával szolgálja meg.

Annak idején a hajmáskéri fogolytáborban tartották. Tizenegyszer szökött meg, de mindannyiszor befogták. Su lyos büntetés járt a szökésért: kikötötték két órára.

— Csúnya dolog vót, — meséli. — Egészen elfeketedtek a kezeim. De megint csak megszöktem. Nem bírtam a rossz kosztot enni s kellett nekem menni, csak menni, ki valahová, akárhová, istenálgya mondani és haza. . .

Tizenkettedszer sikerült neki. De akkor már ezerkilenc- száztizennyolc ősze volt. Akkor is még hetekig bujdokolt. Kukoricával, buzaszemekkel tömte tele a zsebeit és azt rágogat- ta. Egyszer meg valami major mellett nagy halom káposztalevélre akadt, amit kihánytak trágyának, amikor a káposztát télire eltették. Az első hó már rajta feküdt, de Laci kikaparta alóla és úgy tömködte magába azon nyersen, mintha csak a világ legfinomabb eledele lett volna.

— Hát egyszer csak kigyön a gazdasszony és látja engemet enni, — mesél. — Megkérdezi: Mit csinál ott, barátom ? — Mondom neki: Reggelizek. — Hát mit is mondtam volna, hiszen még kora vót, alig világosodott. — Csak nem teszek kárt? — kérdeztem aztán. Na, összecsapta a kezét az asszony, amikor meglátta, hogy káposztát eszegetek s bevitt a konyhába, kávét adott, meg kenyeret, de jó, finom kenyér vót, fehér, akkor már három éve nem is láttam olyat.

Ilyeneket mesél Laci esténkint. Sokat szenvedett, sokat tapasztalt, de azért mindig derűs, mindig jókedvű. Húszéves volt, amikor katonának vitték, két hónapig se volt a fronton