Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-07-14 / 800. szám
1934 julius 14. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK MME CURIE. Hírnév, dicsőséggel árosztották el, ő elzárkózott tőle; vagyon, gazdagság, ha akarta volna; kényelem, lukszus, pénz s ő ha elfogadta is, vegyészeti, rákbetegséget kezelő kórházakra adta, mig önmaga szűkösen élt a párisi egyetemtől kapott tanítói fizetéséből. így búcsúztatják el a tudós, a kutatás mártírját, ki kutatásaiban szerzett betegség-csirák áldozata lett. Curie a Rádium felfedezője volt. A Rádium biztos ellenszere az emberi szervezet egyik legnagyobb nyavajájának, a rákfenének. Felfedezésének társadalmi értéke igen kevés, mivel ezideig nagy anyagi áldozatokba kerül alkalmazása s igy hozzáférhetetlen a nincstelenek részére. Ha leromboljuk a Curie által is megvetett gazdasági fensőbbséget, hozzáférhetővé tesszük a tudás vívmányait, Curie neve elfoglalja méltó helyét a történelemben, mint az emberiség egyik legnagyobb j óltevője. KÖTÉLTÁNCOS. A politikába keveredett munkás vagy intellektuel, ha kicsikét is komolyan veszi szerepét, ezek sorsára jut. Mig a munkás szórakoztató hiúságának, csalfa reményeinek sokszor kielégülést is szerez a fejszéditő, tekervényes utakon, nem igy az intellektuel. ő az iskolákban beszivott fensőbbségi képzelet hatása alatt úgy érzi, hogy ve- zérségre hivatott. Megtanult írni, folyékonyan beszélni, beszédjeinek célzatos megválasztásában gyakorolt; tud szépen öltözködni, bókolni, magasabb körök tetszését megnyerni, érvényesülni. Ha aztán mindezen tulajdonságok dacára a gazdasági élet összevisszasága miatt alul maradt, ezerszer jaj neki. A legutálatosabb utaktól sem riad vissza elkeseredésében. Még a politikától sem. És mert a zsírosabb politikai állások megszerzéséhez pénz kell, ő a gazdaságilag alulmaradt még a politikai mezőknek is legmocskosabbik formájához foghat. Munkáspolitikához. Ezekről beszélve az “Ember” szeretett szerkesztője jut eszünkbe. Tul- boldogitva a new yorki magyar- ajkú közönséget, országos körutat vett nyakába. Babérokat szerezni hős múltjának kiegészítéséhez ; babot, krumplit gyűjteni a jövő télre. Bennünket, clevelandiakat is útjába ejtett. Nagyon gyér fényeket szórhat ez a hánytvetett üstökös, mert a ‘Szabadság” s más lapok beharangozása dacára is a kevésnél is kevesebben vették észre. Pedig — szerinte — sok mondanivalója volt nekünk. A vegyes érzelmű hallgatósága, illetve annak láttára azonban elfeledtette nagy üzenetének főbb pontjait. Előadása a maga választotta politikai zagyvalék- bani útkeresés volt. Saját politikai frakciójának szomorú apadását siratta, a balszárnyiakat csipdeste. Törekvéseik meddőségének okait kutatta. Szorult helyzete a minimumra redukálta állítólagos intellektuális képességeit. Szánalmas képet nyújtott. Egy hallgatója, ki maga is iró ember volna igy jellemezte: “a kötéltáncos bohócok igazi mintaképe. Ha valaha is kitűnt az átlagok sorából, azt csak a szemtelenségekben gazdag üzletiességének köszönhette.” Mi nem kívánjuk megrónni ennyire. Inkább sajnáljuk. A politika mocsokjában harminc évig vergődő álmodozót látjuk benne. Olyan ő mint az ideák, melyet képvisel. Olyan ő, mint az orruknál vezetett milliónyi munkások kik illúziók, csalfa reményeik összeomlását szemlélik nap-nap után, kik még nem látják, nem tudják megérteni a kor szavát; kik délibábokat kergetnek. Mert előadásának technikai rendezése kérdést és hozzászólást eleve megtiltott, itt mondjuk meg neki és a hozzáhasonlók- nak: könnyeitek, siránkozástok a gyávák könnyei és sírásai. A gazdasági élet törvényszerűsége az, mely harminc évi lótás-fu- tástok, népbolonditástok balsikereit rakja lábatok elé. Törekvéseitek álmodozás vagy egyéni hiúságok legyezgetése volt. Nem vettétek észre, hogy mig ti politikai jogokért, politikai államformák ellen, vagy azokért zugtatok, a nemzetközi tőke az ipari rabszolgaság láncait kovácsolta, menthetetlenül elsöpörve mindent, minden országban, ami és ahol terjeszkedésének útját állta. Ez a faktum az, mely válaszút elé állít minden gondolkodót. Vagy könnyeztek és sirtok, siratjátok önmagatokat, vagy harcoltok. Ha az utóbbit válasszátok, önkéntelenül sorainkban, az ipari szervezetek építőinek soraiban lesztek. Ez a logikus tér, hol egy becsületesebb, emberibb társadalomnak alapjait rakják le. Ennek megértését ajánljuk az “Ember” szerkesztőjének. JULIUS 4-IKE. Jó volna, ha a julius 4-én, elhasznált tűzijátékok árának felét agitációs röpiratok beszerzésére költötték volna. Szinte bosszantó az amerikai munkás vaskos tudatlansága. Koldusbéren, vagy alamizsnán tengődve tűzijátékkal ünnepli Amerika függetlenségét. 1917, 1918-ban hazaárulásai vádolták, börtönbe vetették ennek a függetlenségi nyilatkozatnak szószólóját. És még ma is ha követeled azokat a jogokat, melyet a nyilatkozat magában foglal, vagyis ha élni akarsz, nem mint féreg, de mint ember; az egyenlőség jelszavát készpénzül veszed, csalódás ér. Egy tanult biró mondja: “Apáink, elődeink révén szerzett 158 éves függetlenségünk megtartása, alaptörvényeink, kormányformánk megváltoztatása a szavazóurnákhoz vezet.” Ezt a szemforgatással, hazugsággal teli mondatott egy szuszra mondta, ő tudja a legjobban, hogy maga a bírói állása meg- hazutolása, szemtelen becsapása az eredeti alaptörvényekben, a nyilatkozatban lefektetett alapfogalmaknak, s hogy ennek megváltoztatása nem a szavazóurnáknál, de a bányák és a gyárak milliónyi termelőinek ipari szervezetein keresztül a munka szerszámainak átvételével fog megtörténni. Ez fog majd függetlenséget, gazdasági függetlenséget jelenteni. Ez fogja majd ezernyi szónokaikat, az élősdi politikusokat, a munkás zsírjából kövérre hízott parazitákat hasznos termelő munkára kényszeríteni. A világ dolgozóinak függetlenségi nyilatkozata az IWW elvinyilatkozata. Függetlenség a kapitalista heréktől; A német kapitalizmus minden áron élni akar. öl, vért ont, legázol. S a német munkás, a szavazóurnákban bízó német proletár alszik, vagy mint alvajáró céltalanul bukdácsol. Ezer sebtől vérez. De vár. Talán egy második messiást. Vagy a Nietsche-féle emberfeletti embert. Bármire vár, bármit tesz, egy bizonyos: a német munkásság rettenetes árt fizet a szociáldemokrata és más munkáspolitikusok baklövéseiért. És fizetni fog mindaddig, mig megnem találja önmagát az ipari szervezetben. S—n OlvasdaBérmunkást! s most már tizenegy éve, hogy itt telepedett meg a Balaton partján. Vadhattyu. Amikor megkérdem, hogy miért nem ment még haza, bizonytalanul vonogatja a vá- lát. — Nem tudom, hogy mi van otthun. Öten vótunk testvérek, mind szanaszéjjel ment, csak a legidősebb bátyám van otthun, a birtokon. Mert vót nekünk hatvan hód földünk, meg tanyánk. . . Hittak enge- met haza, de itt is megélek, — s ez minden magyarázata. A Fekete-tenger partjáról való ez a Hattyú Laci. A Balaton kisöccse annak a tengernek, legalább is ő úgy látja, és mindig otthonára emlékezteti. — Csak otthun nagy erdők van, meg nagy hegyek, huj, micsoda hegyek! És erdők, csupa fenyő, meg bük. Ha fa kellett, csak kimentünk és “kölcsönkértünk” pár szálat az erdőiül, — mondja nevetve. — Aztán a szél! De sokszor megverte a hajókat, nekilökte a sziklának: zuccs! — vége vót... No, másnap ladikba ültünk és gyerünk. Tele vót a hajó liszttel vagy búzával, jól megrakodtunk, mert a közepe száraz vót, és vittük haza. Még el is adtunk belőle jócskán. . . Hallgatom a beszédet s a túlsó partot nézem Csupa ködfátyol már. Almádi, Kenese, Fűzfa lámpái alig szúrnak idáig gombostünyi sugarakkal, a hold sarlója fiatal fellegekkel bu- vócskázik, a szoba sötétben van. Laci azt mondja: — Csak azért szeretnék egyszer hazamenni, hogy megmutassam nekik: milyen is az a kikötés. No, az vóna valami! Nem sok ügyet vetek a szavára. Ahogy a világosság elhúzódik a földről, úgy nő bennem a nyugtalanság. Hattyú Laci a Fekete-tenger képeit föstö- geti maga elé, az én lelkem fekete mint vad sirályok és a nap után repülnek, mindig nyugatra, országokon, tengereken át. Valami különös nosztalgia ez. De ezen se sokáig évődöm, mert Laci hirtelen nagyot mozdul s odaugrik mellém, az ablakhoz. — Megint gyün a lúd, — mondja izgatottan. Csakugyan hangos gágogással húz el fölöttünk két csapat is. Úgy látszik, nagy lépésekkel közeledik az ősz. Most puskadurranás hallatszik s nyomban rá valami sötét rongy libeg alá az egyik csapatból. — Látja, látja? — örvendezik Laci. — A főnök lesen vót! — és sebesen rohan kifelé. Alighanem itt a ház körül eshetett alá a lúd, mert Laci nem sokáig marad el. — Megvan? — Mi? A lúd? — kérdi Laci s megint cigarettát sodor a zsámolyon. — Ne-em, — huzza el a szót; — csak ippen megnéztem, merre jár a főnök ur, de lehet, hogy fönt van a töltésen, mert sehunse láttam... Lemegyünk a konyhába, hogy a vacsorához készüljünk. Laci krumplit hámoz, én tarhonyát pirítok, mert tarhonyás krumpli lesz a vacsora. Persze, egy kis szárazkolbászt is aprítok majd a tetejére. Már vidáman pislog a tűz, amikor az állomásfőnök ránk nyitja az ajtót. — Laci, nem találta meg a libámat? Itt esett le valahol... — Ne-em, nem láttam, — feleli Laci. — Pedig néztem, de alighanem a nádba esett. Pár percig beszélgettünk, aztán a főnök elmegy. Amikor már kezdeném az ételt összekászolitani, menyecske kocog ránk. Laci menten kioson és jóidéig hallom a duruzs- lásukat az ajtó előtt. — Laci, el ne menjen, — szólok ki később az ajtón, — mindjárt kész a vacsora. — Mindjárt jövök én, mindjárt, — feleli Laci már távo- losról. — Csak tessék megvacsorázni. . . Bizony, egyedül költőm el a vacsorát. Laci alighanem a főnök libájából delektálózott kettesben a menyecskével, mert csak jó későn, az ágyból, hallom a konyhaajtó nyikorgását. Hiába, vadhattyu marad ez a Laci mindig. A ház körül gyönge szél járt és magával hozta a Balaton szelíd orgonaszavát, amelyhez az erdő halkan dúdolta- mindig ugyanazt a nótát, mint az öreg ember, aki eggyen kívül minden mást elfelejtett. S én ezzel a muzsikával szállók a sötétség országába, de arcommal úgy fordulok, hogy az első napsugár a szemembe tűzzön. Mert a nap ad csak valami reménységet még.
