Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)

1934-09-01 / 807. szám

1934 szeptember 1. BÉRMUNKÁS 3 oldal HÉTRŐL-HÉTRE ÍRJA: V. J. Mrs. Lucy Thomas milliomos parazita azon panaszkodik, hogy havi $5.000 dollárból kép­telen kilenc éves leányát meg­felelően nevelni, mert minden nagyon megdrágult. A gyermek részére elhunyt apja, Edward Thomas két millió dolláron fe­lül hagyott, hogy ezen összeg­ből fedezzék a neveléssel járó kiadásokat. Az özvegy most a havijárulék felemelését kéri a bíróságtól. És mire költik az ötezer dol­lárt havonta ? Házbér 1.500 dollár, nem egy évre, de egy hónapra. Ide fi­gyeljenek az éhbérért dolgozó proletárok, a kik közül sokan nem kerestek ennyit az utolsó két évben, mig egy parazita gyerek házbérre költ ennyit havonta. A játékszer 71 dollárba ke­rül havonként, pedig még nincs itt a karácsony. A proletár gyermekek többsége egész éle­tében nem kapott ennyi értékű játékszert. A telefon 37 dollár, mig a drug storei nyalánkság 55 dol­lárba kerül. Grocery havi 200 dollár. Micsoda étvágya lehet ennek a parazita gyereknek. A jótékonysági intézetek azt próbálják elhitetni a segélyre szorulókkal, hogy egy öt-hat tagú család részére 20—25 dol­lár értékű élelem teljesen ele­gendő havonta. Jó volna ezt egyszer a mil­liomos parazitáknak is megpró­bálni, a kik keveslik a havi öt­ezer dollárt. Philadelphiában, az élelmi­szer inspektorok 1.000 gallon prezervált szilvát dompoltak a szemétdombra. A gyümölcs romlott és mérges volt, való­színűleg a kannáktól. A szemétdomb lakói közül pár százan, — a kik hulladék­ból összetákolt kunyhókban laknak, — megrohanták a rom­lott gyümölcsöt és dacára a deputy marshal fenyegetésé­nek, a ki mindenkit lelövéssel fenyegetett a ki a mérges gyü­mölcshöz nyúl, vagy a kan- ákra öntött és hatalmas láng­gal égő gasolinnak, — gyü­mölccsel megrakodva tértek vissza kunyhóikba. Azon figyelmeztetésre, hogy a gyümölcs mérges, csak vállai- kat vonogatták. Mi a külömbség ha megmér­gezzük is magunkat vele? Leg­alább egyszer jóllakunk. Mit szólnak ehez a Roose­velt imádók, a kik a New Deal életbeléptetése után az úgyne­vezett régi, “jó idők” vissza- jövetelét remélték. A szemét­telepek tanyáit Hoovervillének csúfolták, most elkeresztelhe­tik Roosevelt falunak. Mert az egyik elnök jön, a másik megy, de a nyomor az állandóan itt van és itt is lesz mindaddig a mig a munkás osztály föl nem ébred évezredes álmából és el­törli a nyomor okozóját a — bérrendszert. A philadelphiai szemétdomb lakói esetleg gyomormérgezést kaptak a mérgezett gyümölcs­től. Ez könnyebben gyógyítha­tó, mint a hazug polgári vagy munkás köpenybe burkolt la­poktól és a minden aljasságra kapható pártpolitikusoktól meg­mérgezett agyú munkások — Tetszik nekem ez a kop- pantó, — mondta. — Adok ér­te húsz forintot, de most ne vonakodjanak többet, hanem adják el. Húsz pengő forint akkor nagy pénz volt. Félhold jó földet le­hetett kapni húsz forintért. De Petényiékben már felébredt a gyanú, tudja Isten, milyen kincs az a szerszám, no meg eszükbe jutott a somorjai plé­bános ur esete. Aki, mert ta- taroztatni kellett a templomot, de nem volt az eklézsiának pén­ze, eladta egy festményét száz forintért, utóbb aztán hire ment, hogy a kereskedő, aki megvette, továbbadta egy gróf­nak háromezerért. — Hátha mi is csak igy járnánk, — vél­ték Petényiék. — Nem adjuk el a koppantót húszért sem. — De harmincért csak ide­adják; addig megyek az árá­val. . . nos, adják-e? A kínálkozó jó vásár nagy harcot vívott a két emberben a gyanúval, hogy tán három­szor annyit is megér a koppan- tó, utóbb a parasztgyanu győ­zött és kereken kijelentették: — Nem adjuk el. Ha az urnák megér harmincat, nekünk is megér. — Akkor áldja meg magu­kat az Isten, — mondta a ré­giségkereskedő dühösen és be­csapta maga mögött az ajtót. De még nem utazott el a köz­ségből, hanem ott maradt és azon törte a fejét, mint szerez­hetné meg mégis azt a kop­pantót. A nagy olasz mester­nek párját ritkító ramekmüve az a szerszám; ha felviszi Bécs- be, háromszáz forintot is fizet érte szívesen a muzeum. Megtudván a korcsmárostól, akinél megszállt, hogy egy hó- dosi gazdánál másfél hold szán­tóföld eladó, erre alapitotta to­vábbi hadjáratát. Megint oda­ment Petényiékhez és azt mond­ta, a parasztember földéhes- ségével számolva: — Én megveszem kendteknek azt az eladó másfél hold szán­tót és maguk a koppantóval fizetnek. Ha két órával hamarabb jön Zakariás ur, ajánlatával talán célt is ér. De hát időközben ki­dobolták a faluban, hogy Kos­suthnak arany és ezüst kell, hogy megmentse a veszélyben lévő országot. Akinek hát ezüst­je vagy aranya van, vigye fel minél hamarabb Pozsonyba, ott a vármegyeházán a bizott­ság és adja át aranyát, ezüst­jét. A haza oltárára teszi le, aki leteszi. Csodálatos idő volt az akko­ri rendkivüli idő. Legényember már alig volt a falvakban, ver­buválás nélkül is mind elment agya. Az utóbbit csak kitartó munkával, türelmes tanítással lehet gyógyitani. Ezt a nehéz munkát végzi magyar nyelven a Bérmunkás már több mint húsz éve. Adjuk tehát minden munkás kezébe az ipari uni- onisták lapját, a Bérmunkást. Alcoa, Tenn. sztrájkoló mun­kásai olyan kitünően picketel- ték az aluminium co. gyárte­lepét, a hol sztrájkban áll a munkások többsége, — hogy a bentreket sztrájktörők és hoz­zátartozóik közt minden érint­kezés megszakadt. A munká­sok ezen söpredéke benn aludt a gyártelepen az utolsó tiz éj­jel. Az egyik sztrájktörőben felébredt az apai szeretet és szerette volna gyermekeit lát­ni. A picket line miatt ez lehe­tetlen volt. De hát mire való a posta? Két gyermekét, egyik 4, a másik 5 éves, mint csomagot föladták a postán, lemérték, bélyeggel ellátták és mint U. S. csomagot továbbítottak a gyár­ba. A még hazafias szrájkolók dehogy is gondoltak arra, hogy a postakocsit vissza küldjék, a ki pedig a sztrájktörők egyi­kének segített. Még megérjük, hogy vala­melyik élelmes gyáros, postán fogja a sztrájktörőket szállí­tani, a picket vonalon keresz­tül. Amerikában minden lehet­séges. A szövetségi kormány lát­szat vizsgálatot rendelt el a tej trust ellen, — mint tette Mr. Morgan és a többi bankárok­kal — annak megállapítása mi­att, hogy miért drága a tej. Meg akarják tudni, hogy miért kell 9—14 centet fizetni azért a tejért, a miért a farmer csak 3—6 centet kap. A kétezer millió tőkével ren­delkező tejipar vezetőit udva­riasan kifogják kérdezni és minden marad a régiben. A tej trust vezetői tovább fogják huzni a százezer dollá­ros évi fizetést és a busás osz­talékot, mig a tejiparban dol­gozó munkások tovább robotol­nak éhbérért. Az egész vizs­gálat porhintés a munkások szemébe, a mire most válasz­tás előtt szükségük van a poli­tikusoknak. L. P. Royer baptista prédi­kátort éppen akkor tartóztatta le a sheriff Moulon (Alá.) fa­luban, a mikor buzgón olvasta a bibliát. Vele együtt elfogták fiát is és egy 81 éves farmer meggyilkolásával vádolják őket. Nem tudjuk, hogy a jámbor prédikátor olvasta-e a tiz pa­rancsolat azon részét, hogy “ne ölj.” Ismét egy általános sztrájk van készülőben, a szövő mun­kásoké. Fél millió szövő munkás kész a munka abbahagyására szep­tember 1-én. De vájjon lesz-e belőle vala­mi? Ismerve az AFofL árulá­sait, kételkedünk benne. Csak nem rég odázták el az acél sztrájkot, a vasutas sztrájkot és az automobil sztrájkot. A munkások mindenütt készek vol­tak a harcra, de a korrupt ve­zérek mindenütt lefújták azt, békéltető bíróságra bizva ügyük elintézését. A békéltető bíróság aztán el is intézte, de úgy, hogy a munkásoknak nem volt benne köszönet. Csoda számba fog menni, ha a szövők is a többiek sor­sára nem jutnak. Pedig már tanulhatna a mun­kásság, hogy kutyára nem le­het hájat bízni. A sztrájk kér­dését sem szabad néhány meg­alkuvó vezérre bízni, hanem azt (Folytatás a 6-ik oldalon) és felcsapott honvédnek, mert I hát üzent Kossuth, hogy nincs I regementje — s ha még egy- iszer üzen — mondták az ott- honmaradat idősebb emberek — akkor mi is odamegyünk, ahová az if ja ment. Az osztrák ezredekből hazaszökött kato­nák is jöttek: — Merre sza­bad az ut, hogy beálljunk hon­védnek. . . s hogy kidobolták: Kossuthnak ezüst és arany kell, az ármálista nemesek leoldot­ták ezüst mentekötő-láncukat és az asszonyok megváltak fül­bevalójuktól és gyűrűiktől. — Nekünk ennél a koppan- tónál más ezüstholmink nin­csen, édes párom — mondta Petényi kisgazda az asszonynak — tehát ezt visszük fel Po­zsonyba az országnak. Kösd be kendőbe a koppantót, én addig befogok és együtt megyünk fel Pozsonyba. Éppen indulóban voltak, mi­kor belihegett az udvarra a kereskedő. — Másfél hold jó földet a szerszámért! Az ember az asszonyra, az asszony az emberre nézett, az­után ünnepélyesen megszólalt az ember: — Ha elvész az ország, az a másfél hold szántóföld is el­vész. Nem adjuk el pénzért a koppantót. És közébe csapott a lovaknak és elhajtott. Fent Pozsonyban a várme­gyeházán az átvevő bizottság­ban egy történelmi nevű ma­gyar gróf is volt, a leggazda­gabb emberek egyike. Ez, mi­kor a kezébe vette a koppantót és éppen be akarta mondani a bizottsági jegyzőnek, hogy Írja be: Petényi Dániel, Hódos. . . egy koppantó. . . tizennyolc lat ezüst: szakértő szemével észrevette, hogy műremek az az ezüsttárgy. É« azt mondta a bizottsági elnöknek: — Kár lenne ezt beolvasztani, mert valódi Benvenuto Cellini ez. És ha hozzájárulnak az urak, én megváltom négyszáz pengő forinton, ebből beirunk száz pengőt, hogy felajánlotta Peté­nyi Dániel — az ezüstérték tíz­szerese ez a száz pengő — há­romszázat pedig visszaadunk ennek t derék magyar ember­nek, hogy földet vegyen rajta, vagy házat. A bizottság ebbe egyhangú­lag belement, de Petényi Dá­niel a háromszáz pengőből csak kétszázhetvenet fogadott el a gróftól. — Harminc ezüst forintot — mondta — tessék külön beírni, hogy feleségem, született Vár- konyi Magdolna adta, hiszen az ő jószága volt ez a koppan­tó.

Next

/
Thumbnails
Contents