Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)

1934-09-01 / 807. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1934 szeptember 1.

SZILÁNKOK

A KÜLDÖTTEKHEZ.

A múlt évi s az azelőtti konvenciók képét magunk elé idézve, látjuk a New York, Chicago, Buffalo és más vidékek küldötteit összekeveredve a Cleveland és környék munkásokkal hosszú asztalok körül ülve, a komolyság, tenni akarástól buzdítva, fontolgatva tárgyalnia a konvención felmerülő kérdéseket. Egy ilyen csoport hosszú órákra nyúló tárgyalása szinte különösnek tetszik a felületes szemlélőnek. A küldöttek egyéniségeit bírálva — szürke, hétköznapi robotoló munkások külsejükben. Viselkedésükben, indítványaik, kérdéseik, hozzászólásaikban azonban megnyilvánul a hétköznapi embertől aligha várt iteli- gencia.

Nagy horderejű, messze kiható társadalmi mozzanatok figyelői, hogy úgy mondjuk előkészítőinek tűnnek fel.

A felületes, a nem beavatott szemlélő majdnem azt kérdheti önmagától: hogyan, miért

milyen alapon? —

A beavatott figyelő minden ilyen összejövetelnél mértföld jelzőt lát. Mi, kik emlékünkbe vissza tudjuk idézni az évi konvenciók zajos vagy zajtalan, spontán megnyilvánulásait, számolva a múlt eseményeivel, hosszú évek óta közvetlen figyelve, átélve a gazdasági életet, mi tudjuk, mi tudhatjuk csak megfogni a jelentőségét, a benne résztvevők tetteinek fontosságát. A világért sem akarjuk beképzelni önfontosságunk súlya alatt, mintha a földtekét hordanánk vállainkon túlbecsülni az egyesek vagy a csoport szerepét. Tudjuk a legegyszerűbb éppúgy mint a legkiválóbb résztvevő is csak sajátos, természetszerű kötelességet végez résztvevősével;

jegyzőkönyvi köszönetét vagy hálát a saját jól végzett munkájában való kielégülésben vár vagy várhat s hogy az egyszerű munkát végző vagy nagyobb képességgel biró munkás végzett munkája egyenlő értékkel bir a végcélért való törekvésben, s hogy a legtöbb munkát végzett is láthatja, hogy a feladathoz mérve erőt megfeszítő munkája csak érintése volt a lehetőségeknek. Másszóval: az egyesek és az összesség munkája úgy a felületes szemlélő, mint a hozzáértők szemében elenyésző csekélység volna, ha a gazdasági élet romlottsága s ebből az IWW elméleti és gyakorlati működésével egybevágó kivezető ut nem emelné fel a jövő kibontakozásához hozzájáruló fontos tényezőkké. Ezeknek az átérzése alatt látjuk a küldöttek egymással való meleg kézszoritását; egymás felfogása, véleménye iránti tiszteletet : az összmüködésre való hajlamot. Az egymással való személyes érintkezés, vélemények kicserélése, a munkaprogram kidolgozása, a nyelvi csoportok még jobbani összefor- rasztása a másnyelvüek s általában az egyetemes mozgalommal csak sürgetheti a mindnyájunk által kívánt s a haladó idők követelte társadalmi újjászervezést. Ennek a jegyében jönnek össze, tárgyalnak és mennek szét a szélrózsa minden irányába a munka emberei a kor legégetőbb és legfontosabb üzenetével, a fejlődés által sürgetett, küszöbön álló bérrendszer eltörlésével.

Mig a bérrendszer bomlado- zik, az oszlás folyamatában van nagy munka vár az ezt megértőkre. Az ipari, unionisták vannak hivatva, történelmi feladatuk minden tőlük telhető erővel ezért dolgozni. A legegytak, hogy járják be a kis városokat és falvakat is, nézzenek be mindenüvé és nézzenek körül a házakban és ahol értékes régiségekre bukkannak, legyen az porcellán vagy üvegnemü, vagy alabástrom-oszlopos óra, régi festmény, fafaragvány vagy billikom: vegyék meg, ha lehet, olcsón, ha nem lehet, akkor megfelelő áron.

Hires régiségkereskedő volt Pozsonyban az öreg Michaelisz Zakariás. A Kapucinusok-utján volt az üzlete; ez a fiát küldte ki körútra, akiben megbízott, mert kiváló szakértő volt.

Ifjabb Michaelisz Zakarias járta is a csallóközi falvakat, mert úgy tudta, hogy az ármá- lista nemeseknél mindig akad öröklött régiség, melyet érdemes összevásárolni az üzletnek. De be-benézett a paraszti házakba is, hiszen egyszerű parasztnál is találhat ősrégi fringiát, melyet esetleg már dohányvágónak fogtak be.

Elvetődött Csallóköz-Hódosba is, legelőbb a tiszteletes urnái, majd a hadnagy urnái és a jegyzőnél érdeklődött eladó holmi iránt, majd sorra vette a paraszti házakat és ezek közt

Petényi uramét is, a Varkonyi Magdolna férjéét.

— Nincs-e valami régi holmi eladó ? Megveszem tisztességes jó áron.

— Uj házasok vagyunk — felelte Petényiné asszonyom. — Ócskaságok nálunk biz nincsenek.

Zakariás ur ezalatt persze, hogy körülnézett a szobában s ekkor észrevette a hímzett párnán a koppantót. És alig, hogy a kezébe vette és megnézte, szakértő szeme úgy látta, hogy Benvenuto Cellininek a keze munkája az az ezütsből való koppantó.

— Ezt megvenném, — mondta közönyös hangon, méregetne kezében a koppantót. — Ezüst súlyra megér öt forintot, de én tizet adok érte. . . megkapom-e?

— Kedves emlékem ez a koppantó, a grófné asszonytól kaptam, — felelte Petényiné Magdolna, férje pedig hozzátette: — Nem vagyunk mi olyan nagyon is szegények, hogy tiz pengő forintért megváljunk ettől az emlékes jószágtól.

Ifjabb Michaelisz Zakariás erre tüzbe jött:

szerübb háziagitáciőtól, a személyes érintkezés, propaganda, röpiratok, sajtótermékek terjesztése egy kimondott céllal: a termelő erők megszervezése, hogy igy megbirkózva a haladás útját álló ezer és egy ellenféllel, következő konvenciónkon nagyobb haladásról számolhassunk be.

TRA, TRA; TRA TRA-TRA...

Jönnek a hősök. Dobpergést követő taktusban. Kemény léptekben. Izmaik átvillanyozva. Csoportban levő közelségükben egymásra ragad a lelkesedés: egyszerre lépnek. Dobbanásuk messze hallatszik. Még talán szivük is hevesebben dobog a szokottnál. Az utca szélén járók, öregek, ifjak, gyerekek megállnak. Nézik, bámulják a dobpergés ütemét követőket. Katonák azok. Kiszolgált katonák. Kopott gyűrött egyenruhájukon, némelyiken vitézségi érem, másokon zsinór, szallag s más kitüntetések. Testtartásuk nem az a fiatalos, ruganyos, amit a 20—22—24 éves fiataloknál látunk, óh nem. Ezek a

14-től 18-ig tartó irtó háború veteránjai. Sokaknak vállaik lecsüngő, beesett mell, görbült hát, tétovázó szem, bicsakló lábak. Jó részük beesett arccal. Mintha a lövészárkok nyavajá- ja örökre rájuk ragadt volna. És mennek. Ugyan hová? Ezt kérdezte a tizenkét éves fiúcska, ki szinte átszellemülten hallgatta a tra-tra-tát és gyönyörködött az egyforma barna ruhájú, ritmusosan lépkedőkben.

— Hová? —

— A korcsmába. Az urak, politikusok, paraziták, kik annak idején a tengerentúlra küldték őket, most készítik a választásnak nevezett komédiát s őket, a visszamaradt gyilkosokat felvonultatják az utcákon a korcsmáig, hol a harctéren szerzett érdemeik és a tudatlan szavazó polgárság felhajtásáért leitatják őket.

A KOPPANTO

Irta: Csermely Gyula.

Már ez a cim is mutatja, hogy nagyon régen történt, amit elmondok. Ezernyolcszáznegyvennyolcban, abban az esztendőben, amelyet Petőfi egyik versében ezel a jelzővel illetett: te csillag!

Faggyugyertyával való világításhoz használták a koppantó nevű szerszámot. Ollóforma szerkezet volt, melynek egyik ága téglaalaku kicsike vályúba végződött, másik ága lapátocs- kába, mely pontosan beleillett a vályúba. S ha a gyertyabél vége már gombává izzott vagy tulhosszu parazsat eresztett, a koppantóval csípték le a para- zsas részt és a gyertya sokkal jobb lánggal égett. Acélból késült a koppantó, gazdagabb házaknál ezüstből valót is használtak.

Ilyen ezüstből való koppantót kapott nászajándékul — több más holmival együtt — Várkonyi Magdolna, a léki grófnő szobalánya, amikor kilépett a szolgálatból és hozzáment

egy hódosi emberhez, aki öröklött tiz holdján gazdálkodott.

Ezüstből való volt a koppantó, megérhetett öt pengő forintot is, tehát nem fogták be használatra, hanem a fiókos szekrényen hímzett párnácskára feketetve tartották; mint mutogatni való dísztárgyat. Mindennapi használatra olcsó negy- venkrajcáros vaskoppantót vettek, mely állandóan ott hevert a bádogból való gyertyatartónak lent tálcává kiszélesedő részén.

Akkoriban is voltak uj gazdagok, akik különböző szállításokon hatalmas összegeket nyertek, sőt báróságot szereztek és kastélyokat építtettek maguknak. De ha uj. is a nemesség és uj a címeres kastély, legalább a berendezése legyen régi — gondolták az újdonsült gazdagok és régi bútorral, sző- nyekekkel és képekkel tömték tele a még vakolatszagu kastélyokat.

A pestvárosi, bécsi és a pozsonyi régiségkereskedők hamar észrevették, hogy ha ez tovább is igy tart, máról holnapra kiürül a raktáruk és nem lesz a gazdakoknak mit eladni. Tehát szakértő ügynököket fogad— Hogy mondtad apám, gyilkosok? — hüledezik a gyerek, — hogy mondhatsz ilyet? Ők Amerika katonái. Hősök.

— Nézd csak fiam: Mielőtt ezeket az embereket az európai harcterekre küldték, megtanították őket lőni. Nem nyu- lat, vagy fácánt. Nyűiért, vagy fácánért nem is kellett volna egész Európába menni. Igaz-e?

— Igaz. De ők parancsszóra lőttek.

— Annál súlyosabb, fiam. Nézd csak, még büszkék is rá, hogy embergyilkosságaik után ép bőrrel vissza térve tovább szolgálhatják mestereiket.

— De ha ők nem lőttek volna, őket lőtték volna. Nemde?

— Nem. A fegyverviselés megtagadása, különösen ha az tömegesén történik kevesebb veszélyt hord magában, több bátorságot igényel, emberiesebb dolog, mint automata, parancsszóra lőni embertársaira. S itt még az az esély is meg van, hogy nyilt, intelligens akcióval, a propaganda segélyével a másik oldalon levőket is hasonló cselekedetre bírhatjuk. S az eredmény kedves fiam, hogy a későbbi korok mint gyászvitézeket fogadja az ilyen veteránokat. Talán még szégyel- ni is tudják, hogy ők egykoron apa és testvérgyilkosok voltak.

— De?

Várj egy kicsit fiam. Én ismétlem : ezek és minden katona gyilkos. Mellékes, hogy önszántukból, vagy parancsszóra gyilkoltak. A tény, tény marad.

— Most már értem.

— Tévedsz fiam. Nem érted, Csak sejted. Hogy te és sokak értsék ezt meg, az apák és anyáknak iljyen leckéket kell nyújtani soha meg nem szü- nően.

Ezen kis epizód zárult a vá- nyadt veteránok torra haladó tra-tra-trá-j ával.

S—-