Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)

1934-07-07 / 799. szám

1934 julius 7. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK EGY KIS LECKE. A múlt vasárnap délután a tikkasztó hőség dacára is be- tunolfcam 3 órakor. Mint rende­sen rázendített a magyar mu­zsika. Utána egy másik, egy harmadik és még több magyar. Magyar, magyar, magyar. Nem idegenkedek a magyar­tól. Elvégre nem tehetünk ró­la, hogy magyarnak születtünk szükségszerűen megtanultuk a magyar nyelv használatát. De hogy mi okból, vagy mi jogon követelhetnénk tiszteletet ma­gyarságunkért, hát kérem ezt nehéz megmagyarázni. Termé­szetes, itt Amerikában van okuk és joguk némelyeknek még büszkéknek is lenni ma­gyarságukra. Hogyne. A ma­gyar kultúra, zene, érzelem ápolása örve alatt utaznak a gyárak, telepek és mindenki ál­tal kihasznált magyar munká­sokra, szavazóurnákhoz veze­tik, politikai hivatalokat sze­reznek általuk; külömböző egyesültek, szövetségekbe szer­vezik őket, hangoztatva haza­fiasságukat, kényelmesen meg­élnek belőlük. Nem sokan. Csak néhányan. A kis legényeket reménnyel, vállveregetéssel fi­zetik. A gyárak és telepek kö­vetkezetesen megmaradt tollá­ikból csak a kevesek rakhatnak fészket. Ez igy rendjén is vol­na. Nem kizárólagos magyar virtus ez. A többi ideszakadt nemzetiségek sorsa és végzete, sőt még a bennszülött amerikai munkásé is ugyanez. A mi, mégis talán különös esetünk­ben azonban a csattanót a Bridgeportiak Dezsője hozza, szerinte ennek a sokoldalú ma­gyaroskodásnak, az inteligencia által cserbehagyott magyar kultúra, zene, dal, stb., stb.-nek éltető eleme, kezdeményezője, a magyar munkásság. Mivel én is munkás vagyok, nem irok róla többet. Röstel- lem. — Mi a fészkes fenének kell a magyar munkásnak ma­gát eszközül adni politikusok, fékereknek. Mintha nem volna elég, hogy egy bőrt lenyúzott róla a kapitalista. Zenét, kultú­rát mi is szeretünk; olyan nyelvüt, amilyet értünk. Min­den nemzetnek szép a kultúrá­ja, művészete, még akkor is, ha nemzeti színük szalagjaival díszítik fel. Sokkal szebb vol­na azonban ha az egyéni vagy nemzeti hiúság caf rangjaitól mentes volna. Ebben az eset­ben jutna érvényre és volna benne értékelve a tökéletesség, melyet a művészet van hivat­va megközelíteni. Befejezésül ismételjük: a múlt vasárnap adott Dezső-fé- le lecke igazságai a Cleveland és környéke magyar munkásait illetőleg megszívlelendő külö­nösen azoknak, kik az igazi munkásérdek munkástörekvé­sek képviseletével szeretnek kérkedni. Ne feledjék, a “ma­gyar testvérek,” “hölgyeim és uraim” elócskult, a sok becsa­pások, félrevezetések jelzői s az ilyenekhez segédkezet nyúj­tani csak úgy enyhén mondva is bárgyuság vagy együgyü- ség. S—n. A MUNKA OLYMPIA, WASH. — Bor­zalmas robbanás volt a napok­ban a közeli hawk prairiei rob­banó anyag .telepen, melynek 11 halott és több súlyosan se­besült áldozata van. A Denn Powder Co. telepén nyolc ton­na dinamit robbant fel, mely­nek ereje sok mérföldnyire érezhető volt. A közelben levő épületeket mind romhalmazzá döntötte a robbanás és amely épületeket meghagyott, azok a tűz martalékai lettek. A robbanás erejét nagymér­tékben lehetett érezni még ta- comában is, mely 22 mérföldre fekszik a színhelytől. A halot­tak maradványait 75 lábnyira találták meg a felismerhetet- lenségig összeroncsolva. Hogy a halottak száma nem nagyobb, az csak annak köszönhető, hogy kevesen dolgoztak a telepen, azonban aki ott volt, az nem menekült. A robbanás közvetlen tűznek volt a következménye, azonban közvetve a gyár igazgatóság gondatlansága, mert hogyan szabad tűzzel dolgozni oly ve­szélyes helyen, ahol sok tonna tobbanó anyagot dolgoznak fel. A kellő védőkészülékek fel­szerelése természetesen hiány­zott és csak a véletlenre volt bízva a korábbi robbanás el­kerülése. A munkások, akik életüket veszítették, természe­tesen “szerencsétlenség” áldo­zatai és halálukért senkit nem lehet felelőségre vonni a tör­vények értelmében. A romok eltakarítása után újabbak fog­lalják el a helyeket és mintha misem történt volna, fognak VÉRTANÚI dolgozni a veszélyes helyen, nem gondolva arra, hogy szer­vezkedéssel kényszeríteni tud­nák a munkáltatókat ez és ha­sonló veszélyes helyeken meg­felelő biztonsági készülékek al­kalmazására, hogy ne lennének minden percben a halál torká­ban. CARSON CITY, NÉV. — Lapunk olvasói előtt nem is­meretlen a Boulder vizerőgát építkezési munkálatok veszé­lyessége, ahol az IWW számos alkalommal harcolt a bizton­sági készülékek hatásosabb al­kalmazásáért. Hogy mennyire igazoltak voltak ezen harcok, misem bizonyítja jobban, mint az alábbi kimutatás, mely a Boulder gát építkezésnél elő­fordult halálesetek és súlyos sebesülésekről számol be. A je­lentést a Nevada Industrial In- surence Company bocsájtotta nyilvánosságra és feltételezhe­tő, hogy nem nagyit. Megjegy­zendő, hogy ezen jelentés csak a nevadai oldalról szól és a többi államokban történt halá­lozásokról nincs benne említés. A jelentés szerint 1931 óta a halálos szerencsétlenségnek 45 munkás áldozata van és a súlyosan sebesültek száma ugyan ezen idő alatt több mint 1.500. És amikor a munkások sztrájkba lépnek ily munkavi­szonyok javításáért, a sztráj­kot izgatok müvének minősí­tik. Olvasd a Bérmunkást! zeletem kibontott vitorlái hir­telen egy lány alakja felé vit­tek. A tenger végtelenségét megszakította egy magasra meredő sziklás épület: a vilá­gitó torony, melynek aljában, szikrázó napsütésben, zöldre festett fapadon, ült egy lány. Annak kellett lennie. . . A hajó már egészen közelé­be ért a toronynak és a szik­lás épület magányos lakója csodálkozva nézett ránk, boly­gó idegenekre. Fehér, hótiszta ruhájában, övezve és elzárva a rengeteg tenger közepén, olyan volt, mint egy idesodort, itt felejtett, száműzött liliom. A kezében, elbeeresztve, himzett munkát tartott. . . A színes selyemfonalak tarka szö- vődésénél vájjon milyen han­gulatból született színes gon­dolatok szövögethetik a tenger lányának méla ábrándjait? E roppant magányosságban, nesz­telen csöndben mire gondolhat, milyenek a vágyai, mi játsz- hatik a leikével? A tenger nyu­galma visszaverődik-e a szivé­ben, talán akkor, midőn hábo- rog hullámzásba induló vérétől vagy elcsitul, ha a bősz hullá­mok tarajodva ostromolják a tengerbe ékelt sziklavárat ? Gondol-e néha a szerelemre, ha estenden kiül a zöld fapad- ra és a holdvilág gyöngéden leboritja ezüstös palástjával, boldog nyugalomban pihegő kedvesét, a tengert ? Gondol-e ekkor a deli ifjúra, aki eljönne érte és kiszabadítaná rabságá­ból ? Hogy fogadná ? Ráborul­na, megölelné és fehér lelkét rálehelné csókjára? Az ő csók­ja ! melyért messzi tengerre kel­lene szállani, melyben virágos évek sóvárgása, feltörő szüzes­sége rejtőzik?. . . És nem szál­lanák csónakokra az ifjak, — hogy fölkersnék a tenger meny­asszonyát, — akik itt elhalad­nak?. . . Az elveszett csók lélek járó ki­sértet ; feledhetsz mindent, a szilaj évek nagyszerű szerel­meit, az igézetes asszonyok sor­vasztó Ölelését, a mámorban el­suhant órák üdvöt osztó per­ceit: az elveszett csók ott fog égni mindig ajkadon; minden, mi mögötted maradt, hidegen tekinthet feléd, de kiégett szi­ved újra feldobog az elveszett csók ráleheli rejtelmes, meg nem ismert forróságát megfa­kult emlékeidre. . . Újra nyílnak a lila orgonák és a fehér ákácok. Az ablak előtt ezüstös olajfa lélegzik. . . Májusi alkonyat volt. . . a napgolyó már mélyen aláha- nyatlott az égboltozaton és a virágok felszabadultak. Kely- hükből kiáradt az élet és il­latos ölelkezésükkel bujálko- dott a levegő. Az árnyas szobában, a ki­tárt ablakok mellett ott állot­tunk, én és a lány. Hófehér ruha volt rajta. Halkan, csak éppen suttogva beszéltünk, én is másról, ő is másról. A sza­vunk nem arról beszélt, amiről a lelkünk. De suttogtunk, hogy el ne érjen bennünket — a csönd. Barna arcán világított a sötétlő pir és a nagy fekete szemeiből rámsugárzott szerel­me. Acélos, fekete haja bőség­gel omlott a vállára és illata beléoltva a künn nyíló orgonák, ákácok illatába. A szivünk már teli volt ékes vallomásokkal, az érzések árja gyönyörű gondo­latokat sodort agyunktól a lel­kűnkig, de beszélni mégse tud­tunk, csak suttogtunk, akado­zó, sóhajba halkuló hangon, rejtve-leplezve, amit ekkor érez­tünk, amit egymásról ekkor már tudtunk. A szavunk aztán egyszerre elfogyott és megfog­tam a lány kezét.. . Ránksza­kadt a forróság, az erőnk el­hagyott és a lány küzködve, de gyöngülten ráhajolt a vállam- ra. Körülöttünk nem volt sen­ki más, csak a csönd. . . Égő arca az enyémen pihent, sze­relmes vágyakozása izzó üze­nettel szállott át ajkáról aj­kamra és kínálta, a pillanat boldogságáért áldozatul fel­ajánlotta ajkának liliomos tisz­taságát. Remegő testének lük­tetése átviharzott testemen, karja vad szorítással körém fonódott és sötétlő haja für­tökre omolva ráborult arcomra s egymáshoz simulva, a fiatal­ság felébredt füzében lobog­tunk — tehetetlenül.. . Oda- künn már nőttek az árnyak és mi némán, mozdulatlanul, még mindig búcsúztattuk az al­konyt. . . Leszállt ránk az est. . . A nap, a tenger napja megnagyob­bodott az égboltozaton és lassú mozdulással csúszott, csúszott a vizek felé. A fényességéből színek törtek elő és tarka ár­nyalatukkal megfestették az ég kárpitját. Tüzes sugarai meg­enyhültek és könnyebb, üdébb lett tőlük a levegő is. A tenger készült a nagyszerű találko­zásra. Szendergő arca fölragyo­gott, hogy bolygó kedvese visz- szatér hozzá. Hullámait föléke- sitette narancsvörös, ezüstös­kék és tüzaranyos csikókkal és fehér követeit, a fölszálló pá­rákat, elébe küldte szerelmesé­nek fogadására. Az elfáradt nap kipirult, ahogy mindinkább kö­zeledett a tengerhez. A libegő párák, közelérve a naphoz, ki­tárták fehér karjaikat és meg­ölelték anyjuk hűséges kedve­sét, aztán körülfogták, maguk is siettették a bolygó vándort elfáradt útjában. A nap már ráhajolt a tengerre, de arcát még egyszer fölemelte az ég felé és sugarat hintett a bá­gyadt holdra, a reszkető csil­lagokra; káprázatos színeit még egyszer rálehelte a kéklő ég­boltozatra, mely fénylett, szik­rázott a bucsuzásnak e pilla­natában, aztán belemerült a hullámokba és megcsókolta sze­relmesét. A csók végigrezget a tenger tündéri arcán, a hullámok fe­lett szivárványok suhantak el és a napnak a csókja ott iz­zóit, ragyogott előttem, késő alkonyatig. . . ébredésemig. . .

Next

/
Thumbnails
Contents