Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-12-08 / 821. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 december 8. SZILÁNKOK ELMÉLETEK. Hí 1; A társadalmi elméletekkel foglalkozó bölcsészek számos csodabogara tölti meg a levegőt. Mennyiség és minőség tekintetében ez váltakozik a gazdasági élet szorongatott vagy simább megnyilvánulásaitól. A felületes szemlélő minden újabb proklamációban eddig soha nem vélt dolgot fedez fel, noha társadalmi elméletek voltak az emberi társasélet kialakulásától fogva. S amint egyetlen technikus soha nem produkált mechanikai tárgyat, melynek alkatrészeit vagy magát a tárgyat ne találnánk meg kezdetleges formában más régen készült vagy használt tárgyakban, úgy az újnak minősített elméletekben is ott találjuk az előbbi kutatók, előbbi bölcsészek által forszírozott ideákat. Mielőtt tovább mennénk, megállapíthatjuk, hogy elméletek nem valami felső sugalma- zások vagy ihlettségből származnak, hanem: létező dolgok, rendszerek elbírálásából, hibák felfedezéséből, törekvések megfelelőbb, ideálisabb dolgok vagy rendszerek vázlatára. Ha átnézünk külömböző gyári telepeket, látjuk a mérnököket, technikusokat szorgoskodni, eddigi tapasztalataikat felhasználva újabb tárgyak, módszerek kiépítésében. Ezt a nemtermelő, csupán kísérletező munkát végeztetik a gyárosok létszükségletből. A piac megtartásának elengedhetetlen szükségessége gyanánt. Mig itt tervszerű, rendszeres munkát látunk újabb elméletek gyakorlati alkalmazásában, nem igy a társasélet bajainak kifürké- szésénél, hacsak a külömböző egyetemek és intézmények kutatásait nem sorozzuk ide. Mivel azonban ez utóbbi kutatók és kutatások teljesen az uralkodó osztályok szolgálatában állanak, nem várható, hogy a társadalom összességére bármilyen üdvös kezdeményezés történne. Ezért a mindenkori kritikusok számkivetettsége. . Napjainkban a termelés és szétosztás, vagyis a társadalmi szükségletek kielégítése, ennek rendszere bomlási folyamatban van. Azért az elméletek ezerfaja. A kitartott osztály úgy érzi, hogy a puskatusra támaszkodás nem kielégítő kisajátított előnyeinek megtartására. A betű ismeretének elterjedtsége az elnyomott elemeknek köny- nyen hozzáférhetővé teszi a hatalmukat veszélyeztető elméletek megismerését, megvesztegetés és több koncot Ígérve tehát szolgálatukba állítják a tudást, a gerinctelen szolgalel- kü tanárokat. Most egy jeles francia filozófus próbálja feléleszteni az Arisztoteles állambölcseletből felépített thomasi iskolát, helyesebben: társadalom bölcseleti tanait. Állítólag Anglia, Francia és Spanyolországban a kapitalisták kitartott filozófusai tárt karokkal fogadták. Jelenleg Amerikában próbál szerencsét, mintha itt nem volna elegendő fűzfa elmélet. Szerinte elmélete “forradalmibb a kommunizmusnál” St. Thomas az egyéni kisajátítást tanította az összesség javára, ő azonban egy művészi csavarással érintetlenül hagyja a magán- tulajdont. Beállítja a munkást a termelésbe mint a tőkés egyenjogú társát. Könnyebbség kedvéért meghagyja a pénz- rendszert, de ugyanakkor felruházza a munkást a termelés vezetésbeni részvétellel s annak megfelelő dijjazással. Az ő “köztulajdon” elmélete meghagyja a kapitalisták egyéni tulajdonjogát, de ugyanakkor magába öleli a “kommunizmus kollektiv eszméjét.” Ha egy tökfilkó állna elő ilyesmivel, kinevetnék. De egy közgazdász, egy tanár? És talál hallgatóságot ! Mert a kátyúba sülyedő kapitalista megbomlasztotta az emberek agyát. Fühöz-fához kapkodnak; félnek a való élet realitásával szembe nézni. Mindenfajta kuruzslók, jövendőmondók, “lélekbuvár”-ok aratnak. Aztán vannak, kik a technokraták meglátásaiba kapaszkodva, fatális lemondással, akárcsak a SLP-isták mondják, “what’s the use?” Hisz ez a rendszer mathema- tikai számítás alapján pusztulásra van kárhoztatva; csak idők kérdése a végső összeomlás, stb. s hogy a termelés vezetését úgyis képzett technikusok fogják végezni. Elfelejtik az ember szerepét a társasélet kidolgozásában. Elfelejtik a társasélet újjászervezésének nehézségeit. A technokraták úgy mint a szobatudósok ezt nem vállalják. Kik végezzék tehát ezt el? Erre nem kapunk érdemleges választ tőlük. Elismerik ugyan, hogy egész életrendszerünk az iparizálás folyamatában van s hogy ennek megfelelően az ipari köz- igazgatás az egyedüli, melynek létjogosultsága van társadalmi életünk irányításában, ami viszont kizárja a ma divó sallangokat; és hogy ennek lebonyolítása az iparokban aktivan résztvevők vagyis, a termelőktől függ, (technikusok és tömegtermelőkkel egyaránt) s hogy ez a két tényező egymást kiegészítő elemek, józan számítás alapján nem tolhatja magát előtérbe egyik a másik rovására. Mindezek elvitathatatlan tények. ÖSSZEGEZZÜK. A levegőt sűrűvé tevő elméletek inkább a meglevő bérrendszer fentartását célozzák, még az úgynevezett forradalmi elméletek is, melyek vagy helytelen utakon próbálkoznak, vagy egyszerűen ölhetett kezekkel várják a mesiást. SZÁMOTTEVŐK a változtatásra törekvők napszámosai: az ipari unionisták. Munkájukba tévedés csúszhat be itt-ott, ezek azonban emberi tévedések, melyek jelentéktelenek céltudatos munkájuk világánál. Aki ebben a munkában segít, bármily kevés vagy sok legyen az: emberi munkát végez. TOWNSEND CSODABOGARA. Dr. Townsend gondolt egyet, merészet. Upton Sinclair “Epic”. je, mely a nélkülözést akarta megszüntetni nem tetszett neki felállította tehát az ő 200 dolláros elméletét. Gyűléseket, előadásokat tart s a jó nép mint hosszú hajú, vörös bőrű, kígyót karjára tekerő indiánt körülveszi s magát a pénzbőség világába képzeli. Tugwell a professzor, papol a város proletárjainak kitelepítéséről, hogy a farmerekkel együtt éhezzen Coughlin dörög a nemzetközi bankárok, az istentelen kommur nisták ellen, pedzi, próbálgatja a nyílt fascizmus idetelepítését A1 Smith készül a saját és Du. Pontok magántulajdonának kö- römszakadtáigi védelmére, közben a Roosevelt fiával próbálja áthidalni a Du Pont és a liberálisok közti űrt. Az elnök pedig a hétfejü sárkány lefejezésére. 1932 óta készül s fogadunk egy rothadt almára, 1936-ban még mindig a készülődés stádiumánál lesz. Az IWW kivatását megértők pedig dolgoznak, építenek egy uj, ésszerű ipari társadalmat. S—-n. ZSÖMLE Irta: Terescsényi György. Történt egy napon, hogy valami csatangoló kóborcigány kibontotta a tyukszint és elemeit vagy hat darab anyányi j ércét. Koratavaszi idő volt, a délelőttök langyosak, de a baromfiak nem szoktak még fel az eperfára. A kár egycsapásra ráterelte figyelmüket a kutyára. — A Zsömle! . . . Lám csak, a Zsömle! Amit esztendők óta nem vettek észre, az most egyszerre nyilvánvaló lett. Az eb haszontalanul csatangolt körülöttük, elvénhedt, ellustult és betöltötte sorsát. Nem is ugatott már, csak úgy gondolom-szerint, nagyokat aludt, lábak alatt tén- fergett. Nyilvánvaló volt, hogy kell váltani, ki kell cserélni, nyugalomba kell küldeni. Nyugalomba ám . . . dehát ez csak egyféleképpen történhet meg ővele . . . Minek szépíteni a dolgot: el kellett emészteni! De ki vállalja el a tettett, ki fog végezni a szegény párával, mert hiszen megszokták és megszerették. A gyerekek együtt nőttek föl vele. Jó kutya volt, kitartott hűségesen . . . kellemetlen dolog tanyahelyen egy ilyen ebvesztés. Végre Márton, az öreg elvállalta. Odaállott elébük, a fiai és a menyei elé és igy szól: — Én hoztam a tanyába, hadd legyek én az elvivője is... Másnapra virradóra csak az öregasszony, az unokák és Márton maradtak a tanyában. A vénember korán reggel felkelt és kiült a házvég mellé gurított tőkére. Szép, meleg tavaszi nap Ígérkezett, a barackfák szirmokat hajtottak már. Egyszerre csak előtámoly- gott és az öreg lábaihoz kerekedett le a halálraítélt. — Zsömle! — szólította nevén és elkezdődött a beszélgetés. Az eb két pókos mellsőlábára nyugtatta fejét, felpislogott és mintha minden kérdésre válaszolt volna. — Hát ide jutottál? — Ide, — pislantott az állat. — Tehetetlen bolhafészek lettél és semmire sem vagy már jó . . . — Semmire . . . — És fáradt is vagy, ugy-e nagyon ? — Nagyon. . . — Azt a pókos, nagy daganatot ott a szügyed alatt . . . ugy-e azt akkor hasították rajtad, amikor Dobóczkival verekedtem ? — Akkor . . . — Beleugrottál a vasvellájá- ba. — Bele . . . — A hátadon az a nagy sebhely meg, amikor égett az istálló . . . — Be voltam zárva a lovak közzé . . . — Ugattál, felvertél . . . Még jókor. Most már csak ritkán ugatok . . . — Tudom. Seb van a torkodban. Tíz esztendeje kaptad, amikor utón voltunk és ránkrontottak a mészároskutyák. — Akkor . . . — A hátulsó lábad is eltört... — El . . . — Ebcsont, — mosolyodott el Márton és előrenyulva megsimogatta foltos fejét. Aztán lenyúlt a saját ballábához_ is, a boka tájékára, ahol neki is volt egy régi törése. Kazaltetőről bukott le, kimarj itotta, aztán beforradt. Akárcsak emennek, a Zsömlének. Most látja csak milyen egyforma volt ! az életük. Nagyjában egyforma. Megtapogatta a többi helyet is. A nagy gumót a fejebub- ján, amelyet Dobóczkival való párbaja óta viselt, nézegette a hatalmas vágás helyét a baltenyerén: véső szaladt bele. A forradást a jobblábafején: kasza hegye ejtette, a vakkörmöt a bal mutatóujján: a szarugerenda csípte oda, amikor a házat építették. — No látod! — kiáltott az állatra erős fennhangon. — Hát ennyi csak elég? Az állat megriadt a hangra és feltápászkodott. Ő is felkelt a tőkéről és valamivel vidámabban, engesztelőleg füty- tyentett neki. — No jól van, jól . . . Akkor tehát gyerünk! Megindult és áthaladt az udvaron, kikanyarodott a dülőut- ra, aztán megint levágott egy barázda mentén. A kutya mindenütt a nyomában . . . Néhány száz lépésnyire onnan már a Tiszatöltés vonult. Átballagtak a hártyán, onnan egyenesen fel a koronára. A túlsó oldalon szederindás sűrűség húzódott, kubikgödrök és nyirbokrok fattyuerdeje. Ezen is átvergődtek. Az öreg