Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-10-27 / 815. szám
1934 október 27. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK _____________________________________________________________ Vizsgálva Amerika külöm- böző munkásmozgalmi árnyalatait, azt látjuk, hogy úgy a politikai, mint gazdasági szervezet között az IWW kivételével nincs egy, amely felkínált programjában alkalmas volna a tömegek megközelítésére. A politikusok választási kampány jai, ajánlott módszerei a tömegnyomor megszüntetésére, vagy már kipróbált és csődöt mondó vagy homályos és gyanús beállítása a csupán képzelet szárnyain nyargalókat, vagy a vallásos ideológiák fanatikusait nyeri meg. A szegény ember hétköznapi problémáját sután közelitik meg. Vagy vegyük a felfújt fontossággal bíró AFofL-t. Ez 54 évi működése alatt egy nagy üzleti vállalattá fejlődött ki. Az alulról jövő nyomás következtében tagadhatatlanul voltak harcai, sőt előnyöket is vívtak ki vállalatuk részvényeseinek, de soha még látszatát sem adta a tömegérdekekkel való törődésre, mely egyedüli biztosítéka lehetett volna nyert előnyeink megtartásához. Ezen félszeg állapotnak tudható be, hogy az “Uj Deal” által gyújtott szervezkedési láz, maradi jellegük dacára is 481.215 tag szaporulatot mutathat fel, ami 2.608.011-re emeli össztagja létszámát. Ezen erkölcsi sikertelenséget azonban kárpótolja a vezérek anyagi sikere. Green fizetését 9 ezer néhány százról 12 ezerre, Morrisonét 8 ezerről 10 ezer dollárra emelték. San Franciskoi konvenciójuk a külömböző lokálok cárjaiból toborozva megcsúfolása munkás nevüknek. A tagság által kitartott delegátusok nagy hü-hó közepette elfogadták a tömegtermelésben foglalkoztatottak iparok és gyárak szerinti szervezését. Két okra vezethető vissza ez a lépésük. Az egyik: fizető alanyok gyűjtése, a másik: az NRA vezető jeinek követése. Hogy sötétben ne járjunk, jó lesz ha tudomást veszünk az AFofL washingtoni hivatalos közlönyében kifejezett szándékról, mely igy szólt: Szükseg- szerü az ipari vállalatok megszervezése (persze ők nem tudnak a gyárosok és kereskedők országos egyesületéről, a munkáltatók egy nagy szervezetéről) és az összmunkásság megszervezése saját vezetése alatt, kormányközegek ellenőrzése mellett. Ez nem jelent kevesebbet, mint a tehetetlen AFofL ide akarja importálni a Német és Olaszországban bevált módszereket, éppúgy, mint a kommunisták és szocialisták folyton odaát mennek programjukért. Úgy az egyik, mint a másik tehetetlen rosszakaratú akciókkal homály ősit ják el az ipari élet rendezésének útját. Az ipari unionistáknak szem- előtt kell tartani, hogy az itteni termelőknek alig tiz százaléka van szervezve. Ennek a tiz százaléknak egy fél százaléka az orránál fogva vezeti szervezeteik tagságát. Tagságuk 90 százaléka az utóbbi idők sztrájkjaiban jelentkező’ elégedetlen tagságból áll. Az ipari szervezetforma elfogadása nem a tagság dolga volt. Az AFofL tagsága nem bir kezdeményezési joggal. Ezt akik ma tagjai, vagy voltak tagok ezelőtt, tudják. Röviden: Az IWW szervezeti formája, harcimodora, céljainak ismertetésére vár az amerikai munkásság. Akik az itt elsoroltakat ismerik, szívesen vállalják a munkát, tudva, hogy ez az egyedüli mód, egyedüli ut az Európából importált zsarnoki módszer elleni védekezésre; az egyedüli ut az Ipari Demokráciához. A PÉCSI SZTRÁJK. Ha a pécsi bányászok megvárták volna a jövő választást s választottak volna egy képviselőt, aki feltéve, hogy betartotta volna ígéretét, beterjesztette volna a parlamentben követelésüket, feltéve, hogy képviselőtársai jónak látják elfogadják, utasítják a kereskedelmi és külügyminisztereket tárgyalásba bocsátkozni az ausztriai és angol bányatulajdonosokkal, mivel ezek az urak csonka Magyarországon kívül vannak, s igy diplomáciai közvetítőkre van szükség velük tárgyalni. Micsoda tekervényes utat kellett volna megtenni, hogy megmondják: “Gazemberek ! magunkról, feleségeinkről, gyerekeinkről cafatokban tépitek le a húst, mint keselyük lakmároztok rajtunk, csurgó vérünkkel festitek dámáitok arcát. . .” Ezt a nyelvezetet nem is használhatták volna. Ez nagyon nyers. Nem képviselők, parlamentárisak, nem diplomaták nyelvére való. És a föld mélyéből mégis ezeket a kegyetlen szavakat küldték világgá. Még a bányatulajdonosok is meghallották. Gömbösnek, meg a többi munkásnyuzóknak volt idejük lépéseket tenni a sztrájkolok követeléseit illetékes helyére juttatni gyors intézkedés végett. Érdemes efelett elmélkedni. S—n. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között, s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató oszály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai, mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Ugy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszi arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, mely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó, másik csoport ellen uszítsák s ezáltal elősegítik, hogy bérharcok esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorou állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olyképp felépitet szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát, bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az eggyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért.” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “Le bérrendszerrel H A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül. szemek, bütykös, rövid, tompa ujjuk belehajolt a tenyérbe és néha-néha magyarázva, jóleső szókiséretnek odavágott az ököl a kőasztalra, a pohár mellé. Határozatlanul, de nagy közösségben tudták egymást. Leolvadtak róluk az egymásról tudott gonoszságok embert osztályozó páncéljai, irigységek és turpis szándékok fölengedtek. Megbocsátó ölelkezés vett erőt a gyöngülő értelmen és nagy együttérzéssel hullámzott beléjük az erősítő, megnyugtató egymáshoztartozás érzése. A feltörekvő lélek minden roskadt, eltemetett szándéka ágaskodni kezdett bennük. Jó ember lett a mesgyét elszántó szomszéd, a makacsul nem fizető adós és százszor kiagyalt tervek változatai bugyborékoltak ki hivő mondatokban a keserű szájakból. Bujtogatott a mámor. Melegséget, jó érzést és elégedettséget vert ki belőlük és a magyar bor tragikus époszá- nak egy fejezetét játszották el. A nagyotakarás feszülő ereje hányszor rogyott nálunk e kancsós, kupás asztal mellé koccintgató ernyedtségnek ? A mindig közel határolt kicsinyesség, élhetetlenség, keleti lomhaság hányszor talált mentő körülményt az italban? Asz- szonyt elhagyó, vad fékezetlen vágy, amely duzzadtra tágította az ereket, hányszor kapott elindítást a mámorból? A szolgaság renye puhaságából tetté sűrűsödő szándék, a ki- játszottságért fizetni akaró akarat, az emberibb létért, nagyobb darab földért, több édes pulyáért verekedni, vérezni tudó erő, ó, hányszor, ezredéve hányszor vált álmodozássá, tétlenséggé, kishitűséggé, pártos szelemmé, tespedt magyar mozdulatlansággá ? A bor csillogott a poharakban. Fénye táncolt, színe nevetett. . . A hörpintgető, minden-mindegy duhajkodásban egyre többet törölt le a virgonc szolga, a szédület, a tudott dolgok jelentkező kétségeiből. A mindig megiratlannak maradt legnagyobb magyar regény, “a bor” fejezetei csapódtak össze fölöttük kriptás temetésbe, maradt tegnapi lankadtságba, mozditatlan igy volt, igy leszenbe. Mély csuklásokkal, szabad böffenésekkel, elengedett, ló- gázó fejjel ültek és részeged- tek. A magyar falu szine-java, a faj ereje, a teremtés, a kenyér kisemmizett szolgálói nagy, kiadós adagokban szedték magukba a butitó gyógyszert, a felejteni akarás vágyával nászt ülő bort. Nagy odaadással, az elhomályosult értelem utolsó tiszta darabját is elszéditeni akaró vágy: semmiről sem tudni, beteljesedett. Ringtak a szédületben és jól érezték magukat. A bajok, fojtogató hiányok, folyton kereplő bánatok lesüllyedtek a tudat alá. A ki- játszottság minden kínja bó- ditó injekciót kapott. Aztán szedelőzködni kezdtek. A vakság ösztönével szedték magukhoz a botot, poharat és a tarisznyát, megitták a szent János áldomást és összefogódz- va, nagyot zöttyenve, kijutottak az útra. Éjszaka volt. Buta sötétség feküdt rá a vidékre, vigasztalanul egyöntetű mértékben. A falut látni sem lehetett. De az irányt megmutatta az alvégi “Klájn”-kocsma világa. Széles bádogkupaku lámpák fénye hintett ki pislogó világosságot és az arasznyi fénysávok, egymás mellett, áttörtek a sötéten. Ott is ittak. Ott is volt mit temetni. Volt miért felejtkezni. Az ablakok alatt, a faluszélen a leselkedő, várakozó asz- szonyok a nagy verésektől, szokott tányérverdeséstől ria- dozva, olyan reménytelenül lézengtek, mint akiket vajami ismeretlen hatalom kötözött a szégyenfához, amelynél csak ütést, fájdalmat és szomorúságot lehet kapni. A falu vasárnapja a mámor keresését jelentette. Amint István vendégei bizonytalanul szédelegve, a sok bukfenctől, hentergéstől nyakig sárosán, beértek a faluba, a nyomott tetejű, ferdeoldalu vályogviskókból csak a vak sötétség, a szörnyű tudatlanság bámult ki. . . Csak a kutyák ugattak. Szakadozottan, reménytvesztetten, tudottan hiába. Csak becsületből. . . Csapódtak a rozzant lécajtók. A csizma nagyokat topogott a döngölt konyhapadlón. Ernyedten, alengedten, hagyták, hogy az asszony leszedje róluk a ruhát. Néha durva szavak, itt-ott kemény ütlegek között. Aztán az ágyban, kábult fejjel, hamar elaludtak, mély nyugalommal. Elmúlt a köznapokon ösztökélő szándékoktól, vágyott tettektől telt, agyonálmodott nap, a vasárnap. . .
