Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-10-27 / 815. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1934 október 27. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ......................$2 10 One Year .......................$2.00 Félévre ........................... l.v.0 Six Months ................... 1.00 Egyes szám ára ........... 5c Single Copy ................. 6c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders .............. 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S.S. Sta. ______________TELEPHONE: GArfield 7114._______________ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 8622 Buckeye Rd., Cleveland, O. Application for transfer of second-class entry from New York, N. Y. to Cleveland, Ohio pending Published Weekly by the INDUSTRIAL WORKERS__________OF THE WORLD Direkt akció a diktatúra ellenszere! Az asszimiláció mindent felőrlő malomkövei között, a sablonossá vált rideg életküzdelemben, csaknem elfelejtjük, hogy milyen nációnak vagyunk leszármazottjai. Az osztályharc amerikai frontjának buja mezején, kevés időnk akad ahoz, hogy horthyföldön rekedt munkástestréreinkkel is foglalkozzunk. Az évtizedekké, majd negyed századokká felgyülemlett napok, mindjobban elhomályosítják a viszonyt, mely sorsunk életközösségében, kivándorlásunk előtt, bennünket az óceánon túl rekedt testvéreinkkel egybe forrasztott. Hej. . . de sok minden is történt azóta, mikor az “Itt élned hallnod kell” frázissal szembe fordulva, vándor bottal kezünkben, neki vágtunk az ismeretlen nagyvilágnak. Sok keserű száraz könnyeket törültünk le, melyeket az egymást érő rémhírek és borzalmak odaát dühöngő vérzivatarának hire belőlünk kifacsart. Majd jöttek, az izgalmasan üdítő napok, a késő éjszakába nyúló meleghangú vitatkozások. Hánytuk, vetettük az eshetőségeket, pezsgett, forrott vérünk, ahogy szivárogtak a hírek az európai forradalmak nyomán — és figyeltük a magyar munkásság forradalmi akarását. A fejezetek egymás utánban zárultak. Jöttek a borús, fekete napok. Darutollas bitangok, herélő késes fenevadak, fürdették saját vérében a magyar proletárokat és mi itt tehetetlen dühvei ordítozunk át a magyar éjszakába, mígnem fáradtan, rekedten, csalódottan, újból hozzá kellett látnunk, az amerikai osztályharc utjának kövezéséhez. Akarva — nem — meg kellett barátkozzunk a régen lefektetett szabállyal, hogy “minden ország munkásságának, saját tőkés-osztályával kell leszámolnia.” Mint forradalmi Ipari Unionistáknak, kevés időnk akadt a magyar ügyekkel való foglalkozáshoz. Viszont a magyar munkások hóhérai gondoskodtak arról, hogy a leteritett magyar munkások fel ne kenhessenek. S ha mégis voltak, — mert bizony voltak — próbálkozások, a szigorú cenzúra vigyázott arra, hogy a külvilágba ne szivároghassanak ki a hírek. A magyar munkásmozgalom összetételében és taktikáiban, nem változott át az uj viszonyokhoz. Az áruláshoz edződött szociáldemokraták, összeszedték a maradványaikat és a régi német mintára, készpénzre, pozíciókra, TÁRCÁKRA váltották be a Horthy kormánynál. Ilyen távlatból roppant nehéz volna számot adni, arról a heroikus küzdelemről, melyet a fekete történelmi időszak utóbbi tizenöt esztendejében, a magyar munkások lefolytattak. Egy tényt azonban bátran leszögezhetünk. És pedig; amig a szociáldemokrata vezérek, az uj viszonyokba és környezetbe minden skrupulus, lelkiismeret furdalás nélkül bele illeszkedtek, addig a magyar munkásság, minden leterités után feltápászkodott és attakot, attakra vezetett kizsákmányolói ellen. A földmunkásoktól kezdve, nem maradt egyetlen város, vagy ipari gócpont, melyet egyszer-máskor, ne bénított volna meg a munkások sztrájkja. Mert a munkások ösztönszerüleg érezték és tudják, hogy a diktatúra alatt mindentől megfoszthatták őket, de sztrájk jogát elvenni mégsem tudták. Éltek is vele. De egy brittániai általános sztrájk, a spanyol munkások lázadásai, a hitlerizmus térhódítása meg az osztrák szocialisták elszánt harcai mellett, a kis magyar bérharcok, a fogszoritott küzdelmek, nemzetközi vonatkozásban eltörpültek. Csak a pilis-vörösvári bányászok harca és lemészároltatásuk maradt meg élénk emlékezetben, melyről annak idején, magyarországi tudósítónk is beszámolt részletesen, a Bérmunkáson keresztül. Ezek után érthető az a fokozott érdeklődés, melyet az elmúlt hét belőlünk kiváltott. A jankapusztai fogolytábor puskaporos hordója körül lejtet háborús táncok és a Marseilleiban elkövetett merénylet kontúrjai szinte eltűntek eltörpültek sőt még az amerikai emberrablások idegcsigázó riportjai is háttérbe szorultak azon társadalmi dráma megett, melynek hős szereplője, 1200 pécsi magyar bányász. Az annyiszor bevallott magyar recept, a munkások össze- fogdosása, lakásaik feldulása és a puskatusolás, meg csendőr golyó, egyszerre csődöt mondott. Négyszáz méterre a föld színétől, lent a föld gyomrában olyan elhatározást hozott 1200 péesi bányász, melytől az úgynevezett civilizált világ megtorpant. Megmeredt. És most, hogy utána vagyunk a dolognak, egy kis leltárt készíthetünk. A pécsi bányászoknak sem táviró készülékük, sem rádió leadójuk vagy rádiójuk, hanem még betevő falajuk sem volt, mégis ők kommandirozták, a modern hírszolgálat minden szálát több napon keresztül. A legelterjedtebb kapitalista lapoktól, a legkisebb falusi híradóig, róluk berregett az Írógép, a redakciókban. A leadó állomások annonciérjai, róluk beszélték magukat rekedtre e az egész világon lélegzet visszafolytva figyelték annak a modern bányász-drámának momentumait, mely a modern munkás- mozgalom történetében, egy egészen uj fejezetet nyitott meg. A magyar kommun leverése óta, tizenöt év szakadatlan küzdelme és vereségei óta, az első esett, hogy a diktatúra, gépezete bedöglött, hogy a magyar parlamentnak csúfolt hóhérok gyülekezete, Gömbös Gyulával az élén, térdre kussadt. Az élet jogának ilyen elszánt és elementáris erővel való követelése előtt, meghátrálni kellett, a bányatársulatnak és cselédeiknek egyaránt. A direkt akciónak az a megnyilatkozása, ami a pécsi bányában fogamzott, sokkal több volt, mint amit ignorálhatott volna a társadalom. Ez adta meg hordere- jét. Mert ez egyszer, a pécsi bányászok olyan harcteret választottak, ahol a bátrak és gyávák egyformán kellett harcoljanak — a BÁNYÁT. A munka szinterét, ahol legbiztosabban, legotthonosabban érzik magukat. A roppant lelkierő és rendíthetetlen bátorság, abban az elszántságban domborodik ki, hogy bérkövetelésüket éhség- sztrájkkal támasztották alá. Szembe helyezkedtek a bányatársu- lattal, cselédeivel és az egész társadalommal. Nem hagytak rést az alkudozásra. Vagy-vagy, volt a csatakiáltásuk. “Vagy megadjátok a nyolc százalékos béremelést, hogy családunkat eltarthassuk, vagy küldjétek le 1200 koporsót.” A helyzetnek urai voltak és maradtak elhatározásuk első percétől az utolsóig. Minden fenyegetés hiábavalónak bizonyult, ők tartották kezükben a szellőző készüléket és a vizpumpákat; melyeknek mozgásban tartásától függött az életük, de a bánya épsége is. Rendelkeztek velük és számot vetettek önmagukkal is. Az élelmiszereket és gyógyszereket visszautasították, majd minden összeköttetést megtagadtak a világgal, melytől önmagukat kriptába zárták el. “Nincs mit alkudozni, volt az utolsó üzenetük.” Győzünk, vagy meghalunk. De heti két dollár kereseti lehetőség mellett, semhogy feljöjjünk, inkább pusztulunk egy szálig. És teltek a napok. Gyürődzött, hömpölygött a bányalég, fogyott az oxigén. Az éhségtől és szomjúságtól legyöngülten, a nedves fenéken fetrengtek a szénporban. A gyöngébbek, idegei felmondták a szolgálatot, öngyiklosságot kíséreltek meg, hogy saját fejüket a szénsziklába vágva roncsolják össze. A szomjúságtól, kicserepesedett szájjal hörögtek ordítoztak. Az őrjöngőket összekötözték és sorjába fektették, közben felváltva szivattyúzták a vizet, öt napon keresztül. Fent a tárna torkolatánál, kordont tartott fel a csendőrség, melyet szakadatlanul ostromolt, a sok asszony, gyerek és szerető, akik kétségbeesetten siránkoztak és jajveszékeltek. A bátrabb asszonyok, követelték, hogy őket is engedjék le a kriptába, hogy szeretteikkel pusztuljanak. A kint rekedt két sifta, 3000 bányásza is leszállani akart társaikhoz, majd a salgótarjáni szénmezők, 20—30 ezret számláló, bányászsága beadta az ultimátumot és általános sztrájkot szavazott meg. Azt kellene hinnünk, hogy ilyen küzdelemnek nem lehet más, mint száz százalékos győzelmes kimenetele. De nem azért van Magyarországon szociáldemokrácia, hogy ne áruljon! A harc negyedik napjában, Payer Károlyt és Esztergályos Jánost, mint futárokat, menesztették Pécs felé. A két szocdem vezér le szállott a bányába és hét órai gyúrás után, a végletekig kimerült bányászok közül sikerült nekik háromszázat rábeszélni, hogy a társulat mérsékelt Ígéreteit elfogadja és a sztrájkot befejezze. Ezek után a többiek is feljöttek és a közel száz órás sztrájk befejezést nyert. A Szociáldemokrácia ismét hü maradt önmagához. A direkt akciót, mégegyszer kisiklasztotta. Hiszen nemcsak a diktatúrán ütött halálos sebet a bányászok e megmozdulása, hanem, ha a szociáldemokrata vezérurak mellőzésével, a bányászok elszánt harcától a társulat kapitulálni kényszerül, úgy is meglátják, hogy rájuk a magyar munkásoknak sincsen szükségük és nélkülök, sokkal hamarább, sokkal biztosabb a munkások győzelme. Ezt meg kellett akadályozni minden áron. És az ár, természetesen, még egy ilyen heroszi küzdelem után is, a bányászok bőréből lesz ki préselve. A huszadik század korszakalkotó, történelmi időszakában történelmet csináltak a pécsi bányászok. Oázis keletkezett Európa azon siralom-völgyében, melyet Magyarországnak neveznek. Az eset nem maradhat meg speciálisan magyar vonatkozásban, hiszen az osztályharc nem szorítható, nemzeti határok közzé. A bányászok és más munkások helyzete általában azonos. Kell, hogy a pécsi bányászoktól tanuljon a munkásság, mindenütt, ahol kizsákmányolás folyik és harcok a kizsákmányolás ellen. Követendő példát mutattak, melyet átvenni kell, mindenütt de különösképpen ott, ahol a társadalom szekere, a diktatúrában feneklett meg. Mert hiszen nem nevezhetjük passzív rezisztenciának ezt a harcot. Egy ilyen megmozdulás, mely horderejével az egész világ érdeklődését felszántotta, nem a rezignáció jele. Inkább annak az elszántságnak és bátorságnak dokumentuma, mely át kell hasson, minden munkáshar-
