Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)
1934-03-10 / 782. szám
1934 március 10. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK “CENZÚRA.” Az irók legrettenetesebb ellensége a cenzor. Különösen azoké, kik a megszokott, vagy megengedett formák figyelembe vételét sutba dobva papírra vetik gondolataikat. Vannak ugyan, kiket a cenzúra nem érdekel, ezek a tintakulik. Meghunyászkodva, felsőbb rendeletre öntik a sorokat, gazdáiknak ellesve legbensőbb óhajaikat, a talpnyaló, kezes kutya módjára imbolyogva, adva az elismert előkelőt, a minute- man erkölcsileg lealacsonyító, de jól fizető pozícióját tartva. Ennek a szegény kis lapnak irói szabadon írhatnak. Mert kivétel nélkül munkások írják, munkások, kiknek élményük a proletár élménye; kiknek óhajaik, törekvésük a proletáróhaj, proletártörekvés, kiknek valóját egy nagy, mindent egybeolvasztó idea, a munkásság ipari felszabadítása tüzeli, csak természetes, hogy a korlátlan irói szabadság dacára is, központi irányítás nélkül is a legtöbbször olyan egybehangzó, egymást kiegészítő sorok jönnek a szerkesztőségbe a szélrózsa minden irányában küzdő proletároktól, hogy a figyelmes olvasónak szinte meglepő. Ezt a csekély észrevételemet szóvá tévén utalok a február 24-iki lapszámunkra, melybe többek között a francia és ausztriai eseményeket csak úgy e rovat természetéhez híven, darabosan, eggyes részleteket megvilágítva, bővebb megokolásokat mellőzve, megállapításokat, következtetéseket vontam le. Mondom: csak úgy lófuttában. S valamelyik munkástársam, az említett eseményektől tüzelve tollat ragadott, egy jól ki- kerekitett cikk formájában a szerkesztői rovatot megtöltve, ugyanerről a dologról bővebben, körültekintőbben referált. “Ez még nem a végső harc” címmel. Az ausztriai és francia eseményekben az a vezércikk épugy mint magam is nem talál lelkesítőt a mi részünkre. Munkásvér folyt. Védtelen gyerekek és nők is estek áldozatul. S ez az, amely nem lekicsinylést, de inkább fájdalmat szül, mert a vér, az áldozat megint csak a politikusok, a munkásmozgalom élősdieinek malmára hajtja a vizet; mintha nem lett volna már elég évtizedek óta a politikai hatalomért munkásvért áldozni. A “végső harc” a termelőeszközök köztulajdonba vételéért ölhetett kezekkel, a társadalom vérkeringésének megállításával egy általános sztrájkban fog kifejezésre jutni. Nem barikádok mögött. A munka mezején. A gyárakban, a bányákban. Mindenütt, ahol a társadalom szive van. Ebben egyezek meg a vezércikk írójával. Ezért nem hiányzott kommentárom a lapból. Ezért a “Bérmunkás” a proletárirodalom egyedüli amerikai magyar képviselője és ezért munkástársam olvasd, írjál bele és terjeszd ismerőseid és barátaid között, mert a “végső harc” közeledte meglásd, igazolni fogja minden sorát . TANÍTÓK kongresszusa. Ha nem hazugságon, képmutatáson és a munka megérdemelt gyümölcsének elrablá- csán épült társadalmi életben élnénk, üdvözölnénk a tanítók kongresszusát. Hiszen talán nincsen fontosabb szerepe foglalkozásnak. Tanítók, kik nap-nap után tanítják, formálják az újabb generáció gondolatvilágát. Clevelandban az Egyesült Államok minden részéből összejött tanítók, tan- felügyelők és igazgatók gyűlés eznek. S mi kritikus szemmel nézzük őket. Hallunk uj hangokat. Vannak közöttük kik kárhoztatják az egész tanítási rendszert, kik nyíltan bevallják, sőt hangoztatják, hogy egész iskola rendszerünk, az elemitől a középiskolák és az egyetemig a tarthatatlan, elavult és az emberiségre nézve káros kapitalizmust tanítja. Mint előbb éreztettük szeretnénk hinni ezen kijelentések őszinteségéi ben. De oihetünk-e? A Columbia egyetem tanítóképző alosztályának vezetői vezetnek ebben a “forradalomban.” Amerika legnagyobb kapitalistái által támogatott és szubvencionált Columbia Egyetem. Óh igen! Hallottunk már róla a múltban. Ugyanezen egyetem mérnökképző osztályából röpült világgá a technokrácia elmélete s mikor a donorokra nézve kellemetlen igazságokat állapítottak meg, innen seprüzték ki őket. Ha ezek az újjászervező $100 a tiszta haszon a new yorki ünnepélyen Február 14-én, amint arról a Bérmunkásban is irtunk az IWW new yorki csoportjai a szervezési alapjára az Industrial Councilnak egy közös ünnepélyt rendeztek, amely kerek $100 dollárt juttatott az agitá- ciós alaphoz. A rendező csoportok ezúttal is köszönetét mondanak a résztvevők áldozatkészségéért. A New York Industrial Council nemcsak a városban végez munkát, de a közeli környéken is. Newark, N. J., Newbruns- wick és a többi munka telepek is a térképen vannak, ahová az ipari szervezkedés szükségességét igyekeznek eljuttatni és a munkásokkal megértetni, hogy csak ezen az utón javíthatnak helyzetükön. tanítók megakarják őrizni őszinteségük látszatát, ha van gerincük, — nem szeretünk jóslásokba bocsátkozni, de előre megmondhatnánk nekik: a technokraták sorsára jutnak. A kapitalizmus nem tűr meg viperákat az emlőjén. A tanítás újjászervezése mintegy reflek- ciója lesz az újjászervezett ipari életnek, termelés és fogyasztás újjászervezésének, ezt pedig nem a bársonyszékekből fogják irányítani. Igaz. Az egész tanítási rendszer természetellenes. Olyan technikai korszakot értünk, hol az össz- müködés az élet eszenciája, ami ez ellen szól, jöjjön bárhonnan, természetellenes. Azonban éppen olyan természetellenes a helyzet revidiálását várni a mai visszás helyzet előnyeit élvezőktől. A tanító bérmunkás, ergo, a bérmunkás felszabadítása érdeke, az Egy Nagy Szervezet közszolgálati osztályába van helye. Ez a kiút nekik és nekünk is. S—n. KÓSHA JULIA | Nemcsak a munkásmozgalommal érző, de azért tevékenykedő munkás asszony zárta le szemét február 28-án, Kósha Julia mtársnő személyében. Akik a New Jerseiben levő New Brunswickon megfordultak, azok nem kerülhették ki Kósha mtársnő házát, mert hiszen nem csak ő maga volt a mozgalom lelkes harcosa, de gyermekeit is ipari unionisták- ká nevelte. Hosszas betegségétől váltotta most fel a halál a 64 esztendős sok megpróbáltatáson átment munkás asszonyt. Gyermekei férjezett Nagy József- né, Zatykóné és Cinené valamint Bertalan fia gyászolják. Munkásasszonyhoz méltó temetése papi ceremónia nélkül ment végbe Zatykó mtárs búcsúztatójával. de ott van befészkelve az -agyába mint egy minden fejlődést elzáró kő, hogy egyszer neki is lesz — dollár sok, sok dollár. . . Egy öreg néni válogat itt előttem, munkás asszony, látom az alakjáról, a nehéz munka kivette a ruganyosságot a testéből, ormótlanná tette és ha soká élne éppen olyan lenne mint ősünk a majom, kezei megnyúlnak, járása lompos, háta görbe, az arca nyomott, öreg néni pedig egész biztos nincs több mint 45 éves. De az a 45 év amit ő leélhetett az duplán számit — és most itt válogat ő is, méregeti az anyagot és mosolyog, örül — valószínű most dolgozik ai férje, vagy a fia és minden jól van, le van csapolva az elégü- letlenség benne és az okos kapitalista addig fogja dolgoztatni még megint felépül benne a jó “amerikai polgár.” Aztán. . . megint a szemétdombra löki egy darab időre mert igy kívánja a profit, a szent profit. Elcsodálkozom, milyen ügyesek is a kapitalisták és menynyivel okosabbak mint mi munkások. Eszembe jut Napoleon üzenete. Amikor a serege meg fogyott a harcban. Azt üzente “küldjétek 10.000 embert megfelelő felszereléssel. Ha nincs, elég 2.000 ember és 10 jó zenekar.” Itt is úgy van, nincs munka haldoklik a kapitalizmus — bajok vannak és látták, hogy itt nincs többé helye az ígéretnek itt adni kell, de ők még jobban tudták mint mi, hogy a helyzet kritikus, a nép milliók mindenből ki vannak fogyva, a ruha rongyokban lóg rajtuk, gyermekeik szánalmasan néznek ki, telve vannak adósággal, a bankok becsapták, kirabolták, itt ügyesnek kell lenni. A nép igen hangos és itt nem lehet 3—4 dolláros segélyekkel megfoltozni tovább a dolgot. — Adni kell valamit, muszáj! Igen de a kapitalizmus semmit sem ad ingyen — megállapították, hogy az egyedüli megoldás, hogy dolgoztatni kell az embereket, el kell voni a figyelmüket a sorsukról, vissza kell a bizalmat állítani és a munkás bizalmát csak munkával lehet vissza adni. A munkás nincs szokva ahoz, hogy ingyen kapja az életet és nem is hisz az ilyesmiben. Árura szükség nem volt, mert a raktárak zsúfolva vannak igy a kapitalisták nem akarták megindítani a gyárakat, mert nem volt kilátás profitra — mi tehát a megoldás — az áldozat nélküli megoldás. Zenekart hozattak mint valamikor Napoleon — megjött az NRA azt hirdette, hogy felemelik a béreket, tisztességes jogokat biztosítanak stb., egyszóval kitűnő húrokat pengettek és megindult a munka, de milyen munka — “közmunkák”” olyan dolgok amire szükség nincs, hiszen mindenki jól tudja, hogy a “szükség munkák” semmi egyebek mint búvóhelyek és arra valók, hogy a meghízott raktárakat a mindenre éhes nép megfogyassza és a kapitalisták érdemesnek lássák megindítani a gyárakat. Persze amit az állam most elkölt erre a célra, hogy a kapitalistáknak étvágyat adjon megindítani a gyáraikat, mi fogjuk megfizetni, véres keserves munkával. Hogy sikerülni fog-e ? azt nem hiszem mert ez a kierőszakolt fogyasztás nem elegendő a mai fejlett iparnak ahoz, hogy meginduljon, ehez sokkal több kell nagyon sokkal, amit nem képesek előidézni. De a tény az amit most itt látok, hogy nyüzsög a nép, tornyosodnak a pénztárak asztalán a dollárok és az emberek mosolyognak, hajlandók elfelejteni azokat a keserves éveket — milyen olcsó is a munkás élet. . . milyen nagyon plcsó... Az órára nézek 7 óra, már jöhetne az asszony, mert kint biztosan besötétedett már és mehetünk. Elindultam megkeresni és alig fél órányi lökdö- séis után megtaláltam éppen azon töprengett, hogy egy 69 centes ruhát megvegyen magának. Elindultunk haza felé, ahogy a villamos ablakból kinéztem és végig futott a szemem a siető sokaságon önkéntelen kibuggyant a számon: “Miért keressz nyugalmat ott, Ahol neked nincs nyugalom. Hidd el döglött ló szőrét keféled, Halottat szolgálsz ravatalon. Bár még te nem tudod, De te vagy itt az élet, te vagy a jó Világ zsírja elavasodnék Ha te nem lennél benne a só.” A. G.
