Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)
1934-06-09 / 795. szám
1934 junius 9. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK HOGYAN ÉS MIÉRT ÍRJUNK. Kissé félve, reszkető kezekkel veszem a tollat, nem tudom hol, merre kalandozok Írásomban, nehéz a magamfajta “iró”- nak a dolga. Kora reggeltől késő estig robotolni, vagy munka után futkosni, vagy a felhajtott néhány centet beosztani, hogy “jusson is, maradjon is,” hogy a kenyeretváró gyerekeknek jusson s maradjon valami testük civilizáltakhoz illő betakarására, ennek tetejébe olvasni valamit, (ha nem is sokat) legalább is annyit, hogy tájékozottságunk ne legyen kiabáló a hiányosságoktól s aztán ezek után leülni, elgondolni, leírni a “Bérmun- kás”-nak egy két hasábot, hogy az ingyenes titkár-szerkesztőnek valamivel könnyebbítsük munkáját; hogy nyavajkodó lelkünk zománcaiból egy-két darabot romlott, elsatnyult magyarságunkkal megrajzoljuk, úgy ahogy olvashatóvá és ha sikerül élvezhetővé tegyük — mindezek problémák. Persze, aki ezt a sokoldalú körülményeket nem ismeri, vagy szerencsésebb viszonyok között nem élte át, vagy ami még ennél is szebb, ha ezek az átélések nem hagytak nyomot lelkületén, erős fizikum és gondolatvilágát megőrizve lázadhat lapunk silány tartalmán. Ingyenes titkárszerkesztőnk, ki napi kenyér- kereseti lótásfutása után vállalja, sőt derekasan megállja a tüzpróbát, ki a mindig, vagy legtöbbször kevés segítség érkezése dacára is pontosan kiadja a lapot, csak nagyritkán jajdul fel, pedig sok oka volna rá. Vannak, sokan vannak nincstelenek. Vannak, kik épugy elvannak nyomva, mint ő. Vannak, kiknek a proletár gazdasági felszabadulása épugy érdeke, mint neki. Vannak, kik tudnak irnj magyarosan, használva nyelvünk sok mindent könnyen megnevezhető szókincseit, sőt nemcsak írni, de leckéztetni is tudnak, szabatosan, stílusosan és nem sietnek segítségére, vagy ha jönnek, kákán csomókat keresnek, vagy a tiz sorban megmondhatót a zavarban levők igyekezetével száz vagy több sorban rebesik el. És szerkesztőnk a megértő bölcsességével hallgat. Nem csap le a cenzúrával. Sokat elmondhatna pedig. Mert nem csupán a gyéren jövő kéziratok, vagy saját gondjai, de a folyton anyagi zavarok teremtette technikai előállítás is növeli feladatának terhét. Korrekt lapkiadáshoz jólfizetett technikusokra is van szükség. Kik az írott betűtől a lap szétküldéséig időt igénybe vevő gonddal kisérnek minden mozdulatot. Most? A sokszor olvashatatlan leírásokat kezébe veszi kisilabizálja, kijavítja, ellátja a korrektúrát, összeállítást, meg a manó tudja mit. Szóval munkát végez, meiy több jólfizetett alkalmazottat igényelne és' sokszor hibák, nemcsak nyelvezeti, de fogalomzavaró hibák is elkerülik figyelmét és, szerkesztőnk, meg az eredeti kéziratot beküldők legtöbbje hallgat. Miért? — már elmondtuk. Hadd idézzek egy paraszt közmondást: “egy lóról két bőrt nyúzni nem lehet.” Lapunk “silánysága” “magyartalansága” dacára is a legjobb magyar munkás sajtótermék Amerikában. Ezt hivatásos ujságcsinálók mondják. Az események elbírálása az ipari szervezkedés szempontjából az írók tiszta meglátásáról tanúskodik. Egyéni kultuszról csak a fossz akarat beszélhet. A kevesek (bár többen volnának) akik írnak, munkássorokat Írnak, a nyavajgó munkáslélek virágait küldik be. Nem szedték rendbe, nem öntötték Ízléses formába, sérti a finomabb érzékű szépségfogalmát — ugyan, ugyan! Annyira torlódnak az események, az ország minden részében a sarokba szorított patkány módjára vivja harcát a munkás mérges gázok, géppuskák, rendőrfütykösök, katonaruhába bujtatott emberállatok ölik testvéreiket, morajlik a föld amelyen járunk s a szenvedő munkás tollat vesz kezébe, hogy betüjein keresztül szóljon a titáni harcban roskadók- hoz és akad aki formát, stílust, korrektséget keres feljaj- dulásában! A chicagói katasztrófa, a to- ledoi vérontás, a bányászok, szövőmunkások, autómunkások, az ipari és mezőgazdasági, szállító munkások elkeseredett harcai ezer és egy témát nyújtanak. írjunk arról. írjunk úgy, ahogy tudunk. Szerkesztőnk örülni fog, ha a kéziratok halmazát látja, mert az életet, harcikedvet, dolgozni akarást jelent. S ha sokan leszünk, kik szivünkön viseljük lapunk irányát, formáját, tartalmát, talán még könnyithetünk is a mai túlsók munkáján. A SAJTÓKUVASZ. A nagy kapitalista korporációk által csinált lapvállalat kedvence, a radikalizmusával kérkedő Heywood Broun rossz útra tévedt. A toledoi füstölgő vulkán közepében közrefogták a szemétdombon élősködő pimaszok, lökdösték, szuronyokkal nógatták, nem tudva, hogy ő a többszörös milliomosok háziszolgája, node kibírja. Hisz ez csak egy kis ízelítő volt abból, amit nekünk számkivetetteknek nap-nap után felszolgálnak. A BÉKLYÓ. A behirdetett “Wagner-tör- vényjavaslat” közeledik a beiktatáshoz, ami röviden az amerikai “munkásmozgalom” államosítását fogja jelenteni. Az IWW és minden radikális megmozdulás ennek keretein kívül fog esni. Következésszerüleg ugyanolyan formában leszünk és elbánásban lesz részünk, mint a német és olasz munkások. A sülyedő kapitalizmus létérdeke, hogy a lázadó mun- munkástömegeket szuronyok alá helyezze. S az IWW-nak létérdeke, hogy a termelőerőket ipari szervezetekbe tömörítse, tiltakozásának az általános sztrájkra való szervezés, helyesebben — termelőeszközök átvételére való szervezkedés lehet egyedüli kifejezője. Minden másnemű tiltakozásforma icüö és erő fecserlés. S—n. Bumsideon, 111. minden hó első és harmadik csütörtökön osztály gyűlés. Minden második és negyedik csütörtökön előadás. Gyűléseinket este 8 órai kezdettel tartjuk 9328 Cottage Crove Ave. Kérjük Chicago South Side, West Pulman és Harvey munkástársainkat, hogy látogassák ezen összejöveteleket. ablakokra helyezett virágcserepekre : “Szombaton fényes műsorral megnyitóelőadás!” A kisfiú alig birt magával. Hát végre. Itt van, amire várt. Valami más, mint az előbbiek. Valami olyan, ahol csak fény van, csak ragyogás, csak tiszta ruha, csak ének, csak szép, csak szép. . . Sovány ebédek, keserves vacsorák, nyomorúságon való otthoni veszekedések, izzadt, fáradt, durvabeszédü emberek helyett a szépkezü, fehérarcu mások. . . A lakosokban fölburjánzott a kíváncsiság és elmentek előre jegyért, hogy beszélhessenek róla, hogy dicsekedhessenek vele. A kisfiú úgy érezte, mintha fojtogatnák. Hiszen ő nem mehet a cirkuszba. . . A fekete táblán, ott a zászlós bejáratnál, már fölmázolták a belépőjegyek árait és neki nincsen pénze. . . A város szélén kódorgott. Elment egészen a Tekeresig. Ott leborult kedvenc bokra alá és sirt. Szombat. Sugaras májusi nap volt. A föld mélyén ábrándozva tervezgető tavasz szabadon rakta ki elkészült termékeinek dús kincseit. A fák, bokrok polcai pompáztak a nagy fantaszta adományaitól. A föltörekvő virágok dús szinhalmaza a mezők szöveteit telehimezte a legcsodálatosabb ábrákkal. Ezen gyönyörűséges szombat délután úgy járkált az utcákon, mint az alvajáró. Szembenézett mindenkivel. Figyelte a járókelők arcát, hiszen most biztosan más a tekintetük, mint szokott lenni. Hiszen most — odamennek. Oda. Milyen boldogság! A sátortetőn vidáman csap- dosta egymáshoz a röppenő zászlócskákat a szellő. Színes rajzok pompáztak a bejáró előtt. Lágy hanghullámok áradtak szét a téren. Már mindenki bement. . . Nem bírta tovább Hazarohant. Nem volt a konyhában senki. Kabátja alá rejtette a nagy kést és rohant vissza. Tapsorkán zúgott a nézőtérén. Soha nem hallott, megrázó valami volt a fiúcska előtt a tömeg zaja. Vad fény csillogott a szemében. Körülnézett. Aztán belevágta kését a ponyvába és le- hasitotta. Ép jó helyen. A széksorok közötti kis réshez jutott. Szabadon tekinthetett a porondra. Mint az álom. Csodálatos álom. Halk harmóniák úsztak a nézőtéren. Ott középen pedig ;k i gy óh aj 1 ők o ny s á gu lábakon tüllruhás gyönyörű testek, tiszta babaarcok. A hús hullámzó ritmikája, a tánc. . . Gyönyörű tánc. Szive vadul kalapált. Soha nem észlelt foróság ölelte körül. Boldog volt. Egyszerre durva ütést érzett és a másik pilanatban már a földön hempergett. A szolgák észrevették. Megverték. Elkergették. Sirt. Mint még soha. Kis teste zihált. Füle zúgott. Szeme alját fölmarta a könny. Késő este vánszorgott haza és amint folyton a cirkusz felé tekintett, mindig csak any- nyit mondott önmagának: — Hát nekem ezt nem szabad látnom? Nekem nincs jogom a boldogsághoz ? Másnap mindenkit elfogott az utcán: — Bácsi, néni, milyen volt a cirkusz ? Némelyek kinevették. Mások közönyösen továbbmentek, de egy tiszta öreg ur maga mellé ültette és mesélt neki a bohócok együgyü tréfáiról. Fölugrott és elkiáltotta magát: — Nem igaz Nem igy volt! Szebb volt! Sokkal szebb volt! Összekereste az ismerős fiukat és megfoghatatlan örömmel mesélte nekik, milyen volt a cirkusz. Megelevenedett benne minden lefojtott érzés. Fölszakadtak az álmok és csodás bőséggel, megtalált mesélnitudás- sal ömlöttek a szavak, a képek, a fordulatok és a szépségek. A fiuk csodálkozva figyelték a rajongó előadást. Egyszer egy szépruhás uri- gyerek odament a kör közepére és unottan ezt mondotta. — Hazudsz! Én ott voltam . . . Egy szó sem igaz. Kinevették, megcsufolták. Ettől kezdve nem tudott már enni sem. Testét kiverte a láz. Az orvos tanácstalanul állott az ágyánál. A kisfiú arcán a forróság pírja kirajzolta a rózsákat. Mesélt tovább szakadatlanul. Kiss karjai úgy röp- döstek, mint a távozó vonat után az ottmaradtak kendői. Régen volt. Amikor a cirkusz a másik városba ért, káromkodva fedezték föl a sátor sebét. Bevarrták és azóta senki nem emlegette aszőke fiút, aki egykor azt hitte, hogy a világon nincsen rut, csak látni kell tudni és csak később tudta meg, hogy a sohasem sejtett csodás szépségeket rejtő hippodromtól mindig elkergetik és csúfosan megverik azt, aki föl szeretné vágni az élet rejtelmeit fedő sátorlapot. Aki pedig arról mesél, hogy milyen lehetne az élet, azt meghazudtolják, kinevetik vagy megcsufolják.
