Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)
1934-04-14 / 787. szám
2 oldal B É R M U N K Á S 1934 április 14. SZILÁNKOK NAPSZÁMOSOK, MECHANIKUSOK EGY NÍVÓN. A közelmúltban jegyeztük fel e rovatban azt a félhivatalos figyelmeztetést, mely a kormánnyal paktáló fékeirek, az AFofL vezetőknek szólt, miszerint a munkástömegek kezelése rövidesen állami kezelés alá kerülnek. Mint abban említettük, a tőkésosztálynak szüksége van egy fórumra, mely emberanyagot, akaratnélküli emberanyagot szolgáltat profitcsináló műveleteihez. Az AFofL erre megfelelő volt a múltban s nem a vezetők hibája, hogy ebbeli munkájuk a jelenben nem oly sikeres. Az ok, mely eme sikertelenségük mögött van, fenyegető a jövőre nézve. Az első és legfontosabb okok egyike, a modern ipar mai kiváltságosok szerepét a minimumra szállította. A modern termelés lehetővé teszi a tanulatlan munkások felszívását, értékes tényezővé varázslását kevés bevezetéssel. A bevezetők, (technikusok) olyan nagy számban vannak, hogy egymás nyakát törik munkalkalmakért. Eredmény: a tanulatlan munkások színvonalára sülyedt prestizsük. Humánus szempontból bírálva a folyamatot, anélkül, hogy kárörvendők volnánk, megállapíthatjuk, hogy ez: örvendetes. Mert mi jogon követelhet a fehér galléros mechanikus kétszer vagy háromszor annyit az élet javaiból, mint a közönséges munkászubbonyt viselő munkástestvére, kinek épugy vannak szerettei, életigényei, kinek közönséges munkája éppúgy szükséges a javak előállításához? Ez a szakmai kiváltságokat leromboló folyamat egyengető je a fogalmak tisztulásának ; a munkásfelfogás régi, ferde, arisztokratikus csoportjainak igazi, érdemleges beállítása oda, honnan eredetileg, kiszámitóan, ravaszul ki lett emelve — a bérrabszolgák sorába. Igaz, hogy ezek a múltban is azok voltak, de a fejletlen ipari termelés szükségszerűen kiváltságokkal látta el s ezen kiváltságuk velejáró gondolatvilággal, felkapaszkodó lehetőségekkel kecsegtettek, most pedig s a jövőben még hatványozottabban érzik lezuhanásukat s fog beszűrődni ködös agyukba, hogy: a munkás (valamennyi) és munkáltatók között nincsen közösség. Áthidalhatatlan ür van. Ezt az áthidalhatatlan űrt próbálja most az AFofL vezéreitől távolabb látó Wagner szenátor befoltozni válahogyan. Amolyan atyai gondozásba terelni a munkást. Látszólag ellenzik a nagytőkések. De csak látszólag. Valójában pedig saját kezdeményezésük. Ezt bizonyítandó, hadd álljon itt egy a tőkések szószó lójától eredő idézett: “ha Wag ner törvényjavaslata nem lép életbe (mely nem más, mint ipari feudalizmus) kommuniz mus jön.” Hogy ne essünk tévedésbe, mint ahogy az idézett kijelentés éreztette is, nem az utcai csetepatékban megnyilvánuló kommunizmustól félnek, hisz ezt lecsapolná néhány betörött fej, esetleg néhány parlamenti tóga leszerelné. Nem attól félnek ők. De az utóbbi idők érezhető, sőt az AFofL közkatonáinál sem újság már ipari szervezetről, ipari harcmodorról beszélni, — az IWW szelleme terjed, fenyeget, az iparok ellenőrzésében megnyilvánuló ipari unionizmus veti árnyékát a kapitalizmus berkeire. Ettől félnek. Ez készteti őket a Wagner-féle patent törvénye- sitésére. Természetes, ez nem fogja elismerni az IWW-t, mint munkásszervezetet. Természetes, hogy forradalmároknak fognak bennünket minősíteni. Az IWW nem kíván, nem óhajt ilyen elismerést. A kapitalista rendszer egyedüli kérlelhetetlen ellensége az IWW. Az egyedüli mely kielégít bennünket. A termelőeszközök köztulajdonba vétele, mely a kapitalizmus eltörlését jelenti, törvényeivel, parlamentjével és minden sallangjával eggyütt. Ezért dolgozzunk. VEZÉREK. Mig a munkás sötétségben van társadalmi pozíciója s az ezzel járó munka és gondolatkörrel, nem igy a kapitalisták. A történelem számtalan példát mutat, hol a rothadó, pusztulás szélén álló rendszerekben álpróféták áltak a rendszert megváltoztató mozgalom élére. Minden jel ara enged következtetni, hogy jelen helyzetünkben ezt próbálják ismételni Coughlin a rádión, a washingtoni vezetők a szószékről és a kontroljuk alatt álló lapokban. H. A. Wallace, földmiveiés- ügyi miniszter cikksorozatra gondolok. Akárcsak egy szocialista kezdi az emberiség történetével a primitiv korszaktól napjainkig, kitérjeszkedve vallási és gazdasági frázisaira az eggyes koroknak, keresve a motvumokat, melyek tömeg- mozgalmakat szülnek. Megtelelő hozzáértéssel, tárgyilagosan ecseteli a forradalmak kierő- szakoltságát, mely mindig a hatalmon levők makacs ellenállásából eredt. Próbál a mai hatalmasok szivére hatni. Majdnem nevetséges ebbeli igyekezetében. Ha gyarló kívánságok kellenének a rendszer változáshoz, úgy talán már holnap a milleniumban volnánk Wallace és a többiekkel az asztalfőnél. Rögös útját kell megjárnunk az Uj Idők bevezetéséhez, ezért küzdelemnek kell folyni, mig a nincstelen páriák emberhez méltó életfeltételeket teremtenek az elavult rendszer romjaiból. Ez a törvényszerűség hívta életre az Ipari Szervezetet. Nem kivánságokal, de céltudatos nehéz munkával építjük a modern ipari korszak megfelelő életformáját. Az Ipari Demokráciát. János embör lösz Irta: Polgár László. I. A -füzek kopaszán hajlanak a partra, a gyér nádat a jég hátára verte a szél. Távol, ahol könyökbe hajlik a Tisza, templom tornya szegei az égnek. Vág a hideg, beállt a tél. Szótlanul ballagnak a halászok a jég hátán, nehéz a lépésük, egyenletesen kopognak a csizmák, füstöl a pipa, gyalogszerrel igyekeznek hazafelé. Csak reggel indultak, ilyen fagyban nem maradhatnak el napokig. Rövid a halászat ideje mostanság, későn szürkül, korán alkonyul. Még a vetőhálót se igen használhatják, mert amint felvágják a jeget, tüstént fagy is, de meg nem is lehet azt egyhelyben dobálni, haladni kell azzal ármentén, ahogy a ladik úszik. A fenékhorognak ugyan csak kis léket kell vágni, nincs nagy munka vele, mégis célirányosabb ilyenkor a partmenti “töszi-vöszi,” azt leginkább kiemeli, meg visszasüllyeszti, hát nincs ideje a víznek fagyásra. Nem is nehéz ilyenkor a halász-szerszámokat cipelni, pláne, ha mint most is, a zsákmány a Tisza fenekén marad. Egészben két kis csuka került a hálóba, azokat is visz- szahajitotta Némöt bá’ a vízbe, hadd nőj jenek tovább, úgyse ment volna velük semmire, az egész nem nyomott félkilót se. Mégis véres a fiatalja marka. A fagyos kötelet huzták-eresztették, az pedig hamar fölsérti a halász tenyerét, de oda se neki! Ilyenkor ez már igy szokott lenni, majd bekenik egy kis avas szalonnával, az mindenre jó. így érnek haza. A félszerbe felakasztják a félvállról ledo- bot hálókat, beállítják a rudakat, csákányokat, aztán igyekeznek befelé a kemencéhez, mert még a csontjuk is csikorog az istenverte hidegtől. — Agyisten! — ez az asz- szonynak szól. Némötné már tudta, hogy ezúttal elmaradt a jószerencse. Huszonötévé, hogy együtt vannak, már a hangjából érzi, hallja, hogy mi van, volt-e fogás, vagy üresen jöttek-e? Nem is kérdezte még soha, minek ingerelje emberét. Az öreg meg hallgat az ilyesmiről, ezen nem segít a szó, de meg is szokta már a mesterséget, beletörődött, hogy egyszer hopp, másszor kopp. — Pedig hát elkelt véna a péz! — szólal meg az öreg. — Ünnep előtt jó is a hal ára, ha akármilyen kevés is vóna, nagy pézt kaphatnának érte, mert a piacon kilózná ki az anyjuk. A kukorica is fogyóban, a hízóknak meg most kéne a legtöbb eleség, merthogy amit most fölszödnek, az mind szalonna lösz februárig. Lukasak a hálók is, fonál kéne hozzájuk, őszi a rozsda a horgokat, tavaszra a ladikokat is kátrányozni köl- lene, itt az ünnep is, valami kis hazait Marisnak is kék küldeni, jól esne szögénkének, úgyis kevés a része a jóbul a szó- gálatba, cselédsorba. Hát hogy lösz? — dörmög csak úgy magában. Az öreg Némöt előtt súlyos fekete felhők gomolyognak. Csak szürcsöli az előkerült levest, azt se tudja tán, mit eszik-iszik. Asszonya titkon pillant rá, de jó látja, mi há- oorog benne. János, ki szegről-végről rokon is, Némöt bá’ nevelte halászlegény, megszólál kanalar- zás közben: — Nem irta Maris, hogy ha- zagyün az ünnepre? Az asszony nem válaszol. Kezében a levesestál, közelebb huzza, kurtább lesz a kanál útja, szinte beletemeti arcát, nagyott nyel a forró levesből, kis hijja, hogy könnyeivel hígítja fel az ételt A lánya! Az ő lányuk, Marisuk! — A túlsó parton mög jeget vágnak, oszt hordják a verőmbe, — fordítja el a szót János, — leinkább keres a fuvarosféle. — Végigjártatva szemét az asztal körül, felcsillan tekintete és odafordul a másik legényhez : — Te, Pista! Úgy vé- lekszök, hogy a csákányozás kihajtja a harcsát a fészkibül, tán léereszthetnénk egy-két horgot a vágásnál, éjfélre mög is néznénk, hátha kerül valami? Az öreg Némöt föltekint az okos szóra. — Hát, ha úgy gondójjátok, — válaszol Pista helyett. De a hangjában ott van, hiába úgyis. A két fiatal azért felcihelő- dik. Köszönés nélkül indulnak és kilépnek a reménytelen éjszakába. II. i Az asszony leszedi a mosat- lant, az öreg meg ütemesen szortyogtatja pipáját, a petróleumlámpa sárga lángja álmosan serceg. Szekér áll meg a ház előtt. A kutya éktelen ugatására a két öreg összenéz, az ember fölteszi báránybőrsüvegét, kifelé tartana, de nyílik a konyhaajtó és Maris lép be. Anyja elé- szalad, egymásra borulnak. — Édös lányom, Marisom! — Édös anyám! — Hát édös apám?! — Mögvónék, — illetődik meg az öreg is. — Egy kis forró levest Marisom, az ut után, — kínálja az anyja és már elé is kerül az étel. — Hát János, more van? — Kimönt Pistával a vágáshon, merhogy a hétön sömmi sé vót, hát mögtróbálik még- éccő az ünnep előtt. — Azon ugyan né busujjon édös apám, hogy nem vót fogás, máj’ lösz máskó’, hoztam én haza mindönt, még élőpézt is. Mögszógáltam, mög mög- dógoztam érte. — Nono! Az a tied, té szenvedtél érte. — Nézd mög csak anyjuk, ki zörget az ablakon ilyenkó? Némötné azzal jön vissza, hogy a jegyzőék szolgálója akart halat. — Nahát, az nincs, — mondja Némöt keserűen. Most meg Pista ront be majd ajtóstul. Liheg, mint a liba kánikulában, alig fér ki a szó a torkán.
