Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)

1933-08-19 / 753. szám

1933 augusztus 19.

bérmunkás

5 oldal

A "NEW DEAL"

Még mielőtt Roosevelt elfoglalta az elnöki széket tanácskozásokat folytatott arról, hogy hogyan lehetne kihúzni a sárból a kapitalizmus szekerét, vagy mint ahogyan az újságok Írták virágnyelven “Uj életet adni az amerikai népnek.”

Eltérően és okosan nem politikusokat hivott meg erre a tanácskozásra hanem szakembereket. Roosevelt tudta, hogy milyen komoly idők járnak a kapitalista rendszerre és addig tanácskoztak mig megszületett az “New Deal.” Ez volt az oka annak, hogy alig foglalta el az elnöki széket, a kalapja még mozgott a szegen már intézkedett és tüneményes gyorsasággal egymást követték a rendeletek. Az ilyen gyors intézkedésekhez nem volt szokva az amerikai nép és felfigyelt. A százpercentességet amit kikezdett az éhezés újra, előcibálták és megindult a nagy agitáció és ez meggyorsította a vérkeringését a kivénhet kapitalizmusnak. A tőzsdén az árak rég nem látott gyorsasággal emelkedni kezdtek a pénz előjött a profit szagra. Mint a nap ragyogott fel az árak emelkedésének biztos eljövetele és mozogni kezdett minden, megszületett a vásárlási kedv. De a sok csodálatos gyógyszer mellett sem találtak még olyant fel, ami az öregséget meggyógyítaná és igy alig telt el egy pár hónap, alig szívták fel magukat a raktárak, máris bekövetkezett a csend mert rá kellett jönni arra, hogy hiába emelkednek az árak ha nincsen vevő az árura, nem jelent semmit sem. És a rohanó tőzsdei árak megálltak a forgalom lelanyhult és várakozó állásponton van minden. Azonban Roosevelték erre számítottak hiszen ők tudják legjobban azt, hogy amit tettek annak nincsen semmi alapja addig, amig vissza nem tudják adni a vásárló erőt a tömegeknek. Hogyan lehetséges ez? Minden országban, igy Amerikában is a dolgozók tömegei képviselik a társadalomnak azt a rétegét amire az üzleti élet fel van építve amiből származik a profit. Ebben megegyeznek Roosevelt tanácsadói, tehát arról van szó, hogy ezeknek kell visszaadni a vásárló erőt, hogy megindulhasson újra az üzleti élet.

Ez a kérdés az, amitől függ a megoldás, ők azt hirdetik, hogy meg van, csak mindenki segítsen, de ez nem egyébb mint időt akarnak nyerni arra, hogy megoldást keressenek. Közben az elnök és tanácsadói felszólítanak mindenkit akitől csak várhatnak valamit, hogy tanácsokat adjon a mikénti megoldásra. Az ország harminc legismertebb társadalmi kérdésekkel foglalkozó egyénekhez kérdést intéztek arról, hogy mi a véleményük? Hogyan lehetne vissza adni a tömegeknek a vásárló erőt. Ezek között van Upton Sinclair is, akit jól ismerünk és tudjuk azt, hogy hosszú évek óta nagyszerű tollával ostorozza a mai rendszert. Sinclair a “Liberty” cimü folyóiratban válaszol a hozzá intézett kérdésre egy nyílt levél formájában. Sinclair cikkére valami Benarr MacFadden válaszol, hogy ez ki, pzt nem tudom, de ahogyan olvastam cikkét rájöttem, hogy azzal nem is érdemes foglalkozni. így hát térjünk rá Sinclair cikkére.

“Mi történt Amerikában. A kapitalizmus természetes következményeként a vagyon egy kis csoport kezébe került és a nagy tömegek leszegényedtek annyira, hogy semmi vásárló erővel nem rendelkeznek sőt még kilátás sincsen arra, hogy valaha is hozzá jussanak. Szomorú tény, de úgy néz ki Amerika mint egy “Gambling House” ahol ezek a milliós tömegek elvesztették amijük volt és most csak csendes szemlélői a játéknak. Idáig rendben volna csak az a baj, hogy ezeknek enni kell és hogy búvóhelyre van szükségük a hideg és az eső ellen, igy nem lehetnek csendes szemlélői a játéknak. Miből élnek ezek? Egy nagyon kis része a megtakarított pénzből, a másik segítségéből, de a legtöbb éhezik és oda jutott, hogy megoldja a kérdést saját maga és itt van a baj. Ezért olyan nagyon sürgős a “New Deal.”

Hooverék úgy akarták megoldani a válságot, megállapították, hogy az államnak a kötelessége, hogy kölcsönözzön vásárló erőt a bankoknak, a va- sutáknak, a gyáraknak, akik aztán ezt az erőt szét fogják majd osztani a nép között. Az állam száz és száz millió dollárt adott a nagyvállalatoknak de í’övid idő múlva ez a pénz eltűnt és nem nyújtott segítséget, nem jutott el a néphez. A bankár nem ad kölcsönt ha nem kap garanciát arra, hogy azt haszonnal visszakapja, a gyárak nem indulnak meg, ha nincsen kilátás arra, hogy profitot csinálnak. így nem tettek mást mint a mérleg arra az oldalára dobták a súlyt amelyik már úgy is túl volt terhelve. Ezen okulva Roosevelt mit csinált. Először is csökkenteni akarja az államkiadásokat úgy, hogy fél milliárd dollárt akar megspórolni az alkalmazottak fizetésén és elakarja venni a veteránoktól a segélyt. Az igy elvett pénzt, segélyképpen szét akraja osztani a munkanélküliek között. Ez semmi egyébb mint az amugyis nyomorgó állami alkolmazottak kenyerét ketté vágja és a levágott részt oda adja annak aki nem dolgozik, tehát a dolgozókkal tartassa el a nem dolgozókat. Ezzel az intézkedéssel semmiesetre nem emeli a vásárló erőt.

Megszüntették a sörtilalmat és tele kürtölték vele az országot, hogy itt a megoldás mert ez az ipar rengeteg embert fog “felszívni.” Az igaz, hogy eggyes iparokban jelentett valamit a kezdetnél, de a gombamódra felnőtt sörözők lassan el is tűnnek vevő hiányában és ha jól megnézzük az egész csak vak lárma volt, mert nem hozott semmi változást.

Hoover úgy akart segíteni a farmerokon, hogy megcsinálta a “Farm Boardot’ és nyílt piacon össze vásárolta az árut, hogy kereslet legyen és ezáltal felmenjenek az árak tehát a farmer többet kapjon a terményeiért. Megindult a vásárlás 350.000.00 dollárt költött el az állam erre a célra és a megvásárolt árut megsemmisítette. Azonban a farmernek nem volt ebből haszna, csak a spekulánsoknak. Roosevelt úgy akarja megoldani a kérdést, hogy az élelmiszerek megadóztatásával 800.000.00 dollárt akar behajtani az államkasszába és az igy befolyt összeget a farmerok segítségére akarja fordítani. Ez a hatalmas összeg természetesen segítene egy időre a farmereken, de vájjon segit-e azokon akik adó formájában fizetik ezt. Megint csak odajutottunk ahol az előbb voltunk, az ipari munkásságtól elveszik és odaadják a farmernek, tehát Roosevelt megint ketté szelt egy darab sovány kenyeret és odaadta a farmeroknak. Az árakat úgy akarja továbbá emelni, hogy kibérli a farmerektől a földet és parlagon hagyja, ezáltal csökkenti a termelést, kell-e ennél ocsmányabb intézkedés, akkor amikor ember milliók éheznek, amikor a népnek még arra sincsen pénze, hogy az alacsony áron megvegye a termékeket. Az újságok tele kürtölték, hogy milyen nagyszerű megoldás ez, de ‘vajon mit fognak szólni akkor ha majd jönni fog a gyáros, hogy vegye bérbe az állam a gyárát, vagy a háztulajdonos, hogy az üres lakásait bérelje ki az állam, mert az üres lakás leveri az árakat és vajon nem-e joggal követelhetik ezt.

Az erdőirtás munkájára hivatkoznak és azt mondják, hogy milyen nagyszerű megoldása ez a dolgoknak, 250.000 ember jut munkához. Először is a munkanélküliek száma legalábbis ötvenszer annyi mint ezeknek a száma. Másodszor vajon milyen vásárlási erőt ad az állam ezeknek az embereknek, a puszta megélhetést. Hogy fog ezen felépülni a termelés azt nem tudom, de azt hiszem ők sem és nem is az volt a célja hanem, hogy

250.000 fiatal embert elvegyenek a nem tűrök táborából és tartalék hadsereget neveljenek belőle. A Tennessee völgyében kihasználja az állam a vizeket és hatalmas építményekkel erőadó telepeket épit. Nagyon jó de mit fognak ehhez szólni a magánvállalatok akkor, amikor Amerika meglevő erőtelepeinek

csak az ötven százaléka van foglalkoztatva. Gyárakat akar építtetni az állam de vajon mit fognak szólni ehez a meglevő gyárak, akkor amikor csak a 40—50 százaléka van foglalkoztatva. Mit szólnak a bankok, akiknek millió és millió dollár van kölcsön adva ezeknek a vállalatoknak, mit szólnak a biztositó társaságok akiknak a pénzük ezekben van befektetve. Vajon nem hoznak ezek egy nagyobb összeomlást? Nem-e a tehetetlenség legbiztosabb jele az, ha az állam konkurál a magánvállalatokkal azzal a jelszóval a homlokán, hogy építsük fel az ipart.

Ha Roosevelt belenézne a dologba és nem az volna a célja, hogy minden áron megmentse a haldokló kapitalizmust, hanem a termelés zavartalan menetét akarná biztosítani, akkor rájönne arra, hogy ezek nem megoldások. Minden intézkedés a dolgozók bőrére megy, azokéra, akiknek jóléte a kulcsa a társadalom rendbejövetelének. Mert az az összeg amit a munkásnak fizetnek fizetés formájában csak egy kis része annak amit termelnek és ha a tőkének nincsen kilátása arra, hogy a befektetése meghozza azt a hasznot amit ő akar, akkor becsukja a gyárat, akkor megállanak a kerekek és megszűnik a fogyasztó is. Csak nézzünk végig ezeken a számokon meglátjuk, hogy a kapitalizmus nem képes felépíteni a vásárló erőt, mert a termelés fokozása nem jelent a dolgozóknak, tehát fogyasztónak több jövedelmet, tehát több vásárló erőt.

1923. évben a fizetés a megélhetéshez szükséges összeg 95 százaléka, 1924. évben 76 százalék, 1926. évben 65 százalék, 1929. évben 53 százalék és ma 45 százalék, ennek ellenében a profit 1923. évben 212 százalék és ma is csak nagyon kevés esés van.

A kapitalizmus kiélte magát és csak a tömegek tudatlansága az ami lehetővé teszi azt, hogy mégis fenmaradjon. A válságok mindsürübbek és súlyosabbak és hiába az intézkedések, mert azok csak arra jók, hogy egy-egy kis időre elodázzák az összeomlást, a tényleges vásárló erő hiánya, lehetetlenné teszi azt, hogy a termelés rendes menete visszajöjjön. Azt mondják a százpercentesek, hogy volt már ilyen vállság és az amerikai nép nagyszerű áldozatkézsége legyőzte. Azok az idők elmúltak, akkor még volt lehetőség arra, hogy uj és uj területeket népesítsenek be és uj és uj lehetőségeket teremtsenek arra, hogy a termelés meginduljon, ma azonban mindez megszűnt. A tőkés rendszer a végsőkig kifejlődött és ezzel ellentétben a piacok megszükültek mert a külországok is nemcsak a saját szükségletüket tudják kitermelni, hanem kénytelenek uj piac után nézni, hogy foglalkoztatni tudják a munkásaikat. Ma nin(Folytatás a 8-ik oldalon)

Az IWW-ban csak munkásoknak van helyük