Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-08-19 / 753. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1933 augusztus 19. Ostromállapot Gubában MACHADO ELNÖK FEGYVERREL AKARJA ELNYOMNI AZ ÁLTALÁNOS SZTRÁJK MOZGALMAT. HAVANA, CUBA. — HavaLOS ANGELESI LEVÉL na utcáit a gépfegyverek és gyorstüzelő ágyuk diszitik. Machado elnök ostromállapotot hirdetett ki feleletül ellenfeleinek, akik lemondását követelik. Az elnyomatás, mely az utóbbi evekben az egész szigeten uralkodott, a tizenkettedik órához ért. A munkásság a cselekvés terére lépett és a sztrájk megbénította az élet lüktetését az egész szigeten. Az általános sztrájk mely végig söpörte az egész szigetet a bérkocsik vezetőinek akciójával vette kezdetét a fővárosban, mely rövid időn belül kiterjedt az egész szigetre. Ezt követték a telefon és távirda központok alkalmazottai, valamint a levélhordók és egyébb postai alkalmazottak, üzletek alkalmazottai, hivatalnokok, doktorok és ápolónők egymás után léptek sztrájkba. Az üzletek zárva vannak, melyek még a rendőrség utasítására sem nyíltak meg, mert mind a tulajdonosok mondják kiszolgálók nélkül nem lehet az üzleteket nyitva tartani. Számos üzleten felirat díszeleg, melyre rá van Írva, hogy “Zárva amig Machado lemond.” Szünetel a munka minden fontosabb üzemben. Vágóhida- kon, mosodákban, szivargyárakban és a kikötők rakpartjain kihalt az élet. A vasúti szállító munkások minden órában készen vannak a munka abbahagyására. Az ostromállapot kihirdetése csak fokozta a sztrájkolok számát. A dohánygyári alkalmazottak és villamos vasutak alkalmazottai csak azután léptek sztrájkba, miután az ostromállapotot kihirdették. A kormány továbbra is meg szándékozik maradni az elnyomatás utján. A gyülekezés és szólás szabadságot eltiltották és rendeletet bocsájtottak ki az összes sztrájkvezetők letartóztatására. A cubai munkások elvannak határozva az elnyomatás megszüntetésére. Hogy a harcban a vérontás a lehető legalacsonyabb fokon legyen, felszólítják az amerikai munkásokat, hogy minden lehetőt kövessenek el a fegyverek és muníció odaszállitásának megakadályozására. Hogy a keleten élő, (inkább nyomorgó) munkásság némileg informálva legyen az úgynevezett arany nyugatról, néhány sorban megkísérlem lerajzolni azt a szégyenletes állapotokat, amelyeket a gazdag ültetvényesek juttatnak a mindenéből kifosztott proletároknak. Ebben nagyon egyetértenek California, Nevada és Oregon államok tulajdonképpeni urai a kelet és az egész világ kapitalistáival, hogy a munkások éhbérét olyan alacsonyra vágják le, amely csak arra legyen elegendő, hogy a részidőt dolgozók ereje kibirja a középkorba visszaemlékeztető baromi munkákat. És hogy kikapcsolják magukat a kormány intézkedése alól a munkabér megállapításánál, minden munkát darabszámra szerveztek meg, olyan dijj ázással, hogy azon alig keresnek valamit a munkások. A munkások csak akkor jönnek tudatára, hogy mit vállaltak magukra, amikor a munka befejeződött és a mindenféle levonás után olyan összeget nyomnak a kezébe, amely még arra sem elegendő, hogy a legközelebbi városba eljuthasson a munkaereje felajánlására. Öt meg hat centek esnek egy órára a földeken végzett munkáért, ahol az uj beosztás szerint nyolc órát dolgoznak. Ez természetesen csak a munkásokra vonatkozik. A kis farmer a nagy mentési akció folytán dolgozhat vakulásig, amit azok végeznek is. Erről a helyzetről Írva a polgári lap hála keretében említi, hogy a boldog nyugaton minden csendben folyik az újra való felépülés biztos medrében. ökölbe szorul a keze azoknak, akik a látottakra ezt az újságot forgatják, hogy a munkások ilyen szégyenletes kihasználásával vélik a kapitalisták az újabb milliókat megkeresni és a munkások nagytömegei ezt minden szó, minden ellenállás nélkül végre is hajtják. Munkások. Lássátok meg, hogy tinélkületek nem terem semmi, hogy tinélkületek a ter- melvény a földeken elrothad, hogy tinélkületek a gyümölcs nem kerülhet a fogyasztóhoz. A munkás munkaereje nélkül nincs élet. Szervezzétek ezt a munkaerőt Egy Nagy Szervezet utján egy hatalmas táborba, hogy a tietek legyen mind az amit termeltek, hogy ti munkások élvezzétek mind azt, amit alkottok. Erre tanít az IWW. Csatlakozzatok ehez a szervezethez. Merced, Cal. A. Pachy. A becsület Olyan borulat ül a pusztán, mintha megfagyott és elmaradt volna valahol az Úristen sóhajtása. Nem köd ez, nem lomha téli pára, dermedt csönd, ami a szürke égből ereszkedett alá. A szegedi utón lovas vágtat. A nagycsontu ló zihálva fújtat, fáradtan hányja a farát. Hosszú farka csapzott, szügyén keresztbetörte a szőrt a fagyos tajték. A nyeregben ködmönös, fer- deszemü, szeplősképü ember ül. Előrehajolva kémleli a tájat. A zsambékos hallgat, a jegenyék némán virrasztanak, a távolban lapulnak a tanyák. A ló halkan nyikkant, a lovas a füléhez hajlik. — Mingyá na! Röttön ott löszünk. A ló ismeri a vidéket, tudja, de azért jólesik neki a simogató biztatás, előreszegi a nyakát, s úgy nekirugaszkodik, hogy az egyik hátulsó patkója egy kiálló kődarabon szikrát hány. Kopáncs alatt eltérnek a dűlőre, amely beljebb kettéválik. Ösvény vezet itt át a lápon, besüppedt, sártól, nádtól fölvert veszedelmes gyalogút, de a ló jól ismeri itt is a járást. Félóra sem telik bele, kiérnek a pusztai rengetegből, sik földre, már ködlik is a guci karám, A lovas elkerüli a szélfogót, megállítja a lovát, aztán elkiált a karám túlsó felén pihenő marhák felé. — Héé! Hé! Csönd. A kiáltás elhangzik a szürkeségben. Nagy idő telik el. De amoda, a hajlatnál feltűnik egy alak. Bakacsi, a csordapásztor. Keszeg Veszelka, a lovas, odakiált hozzá: — Sándorék? — Möggyüttek. Itt vannak. Keszeg Veszelka, a bátyja öccse, mert nem ő, hanem amaz az igazi, lekeverkődzik a lóról, a nyakába veti a kantárszárat és lekerül a marhákhoz. A jószág pihen. A körülkerített csehény előtt szolgafán bogrács lóg, alatta lassú tűz. A kukoricaszárból meg trágyából vert cserényfal tövében tiz- tizenkét kisködmönös alak ül, pipázik, nézi a tüzet. Legelöl, közel a tűzhöz, karimás kalapu, bekecses férfi fekszik, ráncos, vastag gatyá- ja éppen csakhogy leér a csizmájáig. Rózsa Sándor. Amikor megpillantja Veszel- kát, kiveszi a kurtaszáru cseréppipát a szájából, aztán odafordul a másikhoz, az igazihoz: — Hát ez? Veszelka, az igazi, fölemelkedik a helyéről, öles, rideg legény. Ködmöne, inge vágott, csak köldökön fölül ér, a hasát körül nem borítja semmi. Bő gatya van rajta is. Megvárja, amig az öccse a tűzhöz ér, akkor megállítja: — Hát té? Keszeg Veszelka bök az ujjá- val báránybőrsüvegje szélén, azután odalép Rózsa Sándor elé. — Azért gyüttem, mert gondoltam, hogy most itt vattok. Úgy érti a most-ot, hogy úgy mint tavaly, mert akkor ilyenkor is karácsony szent estéje volt, aztán a bátyjáék akkor is itt töltötték ezt az éjszakát. Rózsa Sándor bólint: — Itt. Most itt vagyunk, — mondja csöndesen. A ködmönösök mozdulnak. Közelebb húzódnak a tűzhöz. Veszelka, az igazi kérdi meg: — Oszt hunnan? Keszeg Veszelka a láp felé int a fejével: — Vásárhelyrül. Nahát akkor jól van. Tudják ugyan, hogy Keszeg Veszelka nem melegedni jött, hanem másért, dehát majd megmondja, ha akarja. A csöndes tűznél fő az estebéd. Rózsa Sándor nézi a fölszálló füstöt. Vár, aztán megszólal. Nem mondja, kérdi: — Onnan? — Onnan. — Ingyenöst? — Ingyenöst. Csönd. Most már minden tekintet Keszeg Veszelkára szeg- ződik. Mert hallgat. Már most bizonyos, hogy nem az esti harangszó elől húzódott ki a pusztára. De nem szól senki. Várják, hogy Sándor tapogassa ki Keszeget. Az, már át is sétáltatja a pipáját a másik agyarára. — Oszt bent? — vet egy pillantást Keszeg Veszelkára. Veszelka előbb a földet vizsgálja, aztán szí egy nagyot az orrán. — Esött ténnap a hő. Hm. Ez már valami. — Röggel? — Nem. Estve. — Sok? — Úgy két ujjnyi. Annyi csak, hogy möglátszott benne a vérnyom. A tűz meglobban a bogrács alatt. Oldódik már a csomó, oldódik, hát Sándor már most csak a hóra mondja: — Akkor több nem hullott? — Nem. Csönd. Sándor, most először, ráemeli Keszeg Veszelkára a tekintetét. — Oszt kicsoda? Rücskös Aracsi ? — Ü. Két betlehemös gyerö- köt. Merhogy hordozták körül a betlehemöt, oszt pénzt gondolt náluk. A puskazinnél várt rájuk, aztán amikor odaértek, hát elébük állt. Főbevágta ükét. Előbb az egyiket, aztán a másikat. Azok mög ott maradtak. Hóttan. Betlehemestül. A frissen esött havon. Rózsa Sándor szájában kialszik a pipa. Vár. Megint a tűz felé fordul. Nézi a lángokat. — Oszt ü vót csakugyan? Aracsi ? Veszelka vállat ránt: — Más nem löhetött. Bakacsi, a csordapásztor köhint. Hát ez már megint nem jól van. Mert rücskös Aracsi már félév óta Sándoréknak a rovására dolgozik. Aztán a tött igy megint Sándorékra hárul. Oszt éppen ilyen. Hogy éppen betlehemös gyereköket, akik a jászlat vitték. Hát ez már nem böcsületös embör tájékára való dolog. Rózsa Sándor már áll. Apró szemében sötét, hideg láng. Szemöldöke bozontosra húzódik, arca kemény, mint a kovavas. Aztán megindul, a cserény mögé megy. A tűz megroskad, mire megint előkerül. Lovastul. Fogja a kantárszárat. — Majd aztán gyüvök! — mondja és rövidebbre fogja a zablaszárat. Veszelka felel: — Itt löszünk. A ló fölvágja a fejét, utána megugrik. Vágtába fog, s óra múlva csöndesedik meg csak, amikor járt utat ér. Köröskörül irdatlan sötétség. Az utón, mintha árnyék maradna a do-
