Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)

1933-08-19 / 753. szám

1933 augusztus 19. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK A Ml GYERMEKEINK A gyerek-ember az ártatlan­ság mintaképe. Az anya, ki éleUhalál között lebegő szen­vedések árán adott neki életet, aggódó szeretettel csüng min­den mozdulatán, megóvja min­den rendelkezésére álló módon a veszélytől. Amint a kis gye­rek fejlődik kezdi felismerni környezetét, akarat nő benne. Akaratának már első megnyil­vánulásainál akadályokba üt­közik. Ezen akadályokkal való megbirkózás sikeres vagy si­kertelensége kihat későbbi éle­tének kialakuló jellemére. Ha hozzá nemértő szülők vagy ne­velők elnyomják vagy oktalan rendszabályokkal gúzsba kötik a gyerek-energia megnyilvánu­lásait, egy érdekes és káros jelenséget (inferiw complex) fognak tapasztalni. Ez az álla­pot a bűn anyja. Bűnös a gyer­mekérzelem, a gyermek tenni- akarás elnyomása. Magának a munkásosztálynak tunyasága erre az inferior complex-re ve­zethető vissza. A legtöbb mun­kás a kenyér utáni hajszában csak a parancs követést isme­ri ; mindenki csak parancsol neki s mikor haza megy, ott­hon próbálja gyakorolni a pa­rancs osztogatás mesterségét. Adjunk az uj generációnak mozgási szabadságot, hogy ki­lépve az életbe ne a tehetetlen­ségét folyton érző, lebujókban tanyázó, de harcias, tisztán lá­tó egész ember legyen, hogy kiverekedj e maga s embertár­sai számára a jogosan megil­lető helyet. Nem könnyű munka ez. Az iskola, melynek segítségünkre kellene szolgálni csak félmun­kát végez. Nemcsak a felekeze­ti, de a többi köziskolák is ha­mis tanítási módot alkalmaz­nak. Tulvilági boldogságról, tanítanak. Hogy munkájuk tel­jesebb legyen, a rádió, a mozi segít. Műsoruk jórésze ordít a gyilkosság, rablás és buta szerelmi drámáktól. Esztétika ismeretlen fogalom. Ha itt-ott feltűnik is, csak nyakatekert, eltorzított formában. Úgyhogy a gyermek testi és szellemi fej­lődését szemelőtt tartó szülők­nek száz fronton kell harcolni, ha csak részben is eredményt akarnak elérni. Az erkölcsi fogalom, gondol­kodásmód, jellem, mely a ser­dülő gyermeket közvetlen kör­nyezetében övezi, vele marad, nyomon kiséri egész életén át. Az uj generációval, az ifjú­sággal szembeni kötelességünk alól nem ment fel bennünket, hogy nincsenek saját gyerme­keink. Elvégre a mai kis em­berek (gyermekek) az embe­riségnek ama csoportja lesz, amely .mikor már mi kivénül­tünk a dolgok intézéséből — aktivak lesznek. S ahogyan mi formáljuk őket modern gondol­kodó emberekké, akként fog­nak közreműködni egy modern társadalmi élet felépítésében. Az élet javainak egyéni mo- nopolizálása bűn embertársa­ink ellen. Társadalmi bűn. A bennünket környező ter­mészeti erők ismerete; a tár­sadalom fejlődésének tenden­ciája mind, mind az egyéni ér­dekek alárendeltségét sugalja. Nincs természetes joga egy egyénnek sem örömöket sze­rezni mások szenvedése árán Pazar kastélyokat építeni em­beri húscafatokból. Az Egy Nagy Szervezet elő- harcosainak élete, működése — Haywood, Frank Little s a többiek — az önzetlenség min­taképei voltak. Ilyen embereket neveljünk s fáradtságunk gyümölcse az Ipari Demokrácia lesz. S—n. TÓPARTI Kirándulás lesz Chicagóban augusztus 19- én, szombaton d. u. 2-től éjfél­ig a Roscoe St.-nél a Kentucky Bányászok védelmi alapjára. Fürdés és különféle szórakozá­sok. — Útirány: Vegye a Bust a Sheridan Road és Roscoe St., 3400 North, vagy a Broadway car a Roscoe St.-ig ott rövid séta Eastre a Beachig. Jöjjön és töltse a napot velünk, ami­vel együtt érzését is nyilvánít­ja az osztályharc áldozataival. Utcai Gyűlés Akronban a Butchel és Main St. sarkán minden SZOMBA­TON este 8 órai kezdettel az IWW rendezésében. A Bérmun­kás olvasóit ezúton is kérjük, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt a szombat esti utcai gyűléseken. OlvasdaBérmunkást! bogás után, olyan fagyosan nehéz és mély a csönd. A lóról szakad a hab, ami­kor eléri a város alatt húzódó nádast. A fagyos világ itt is hallgat, tulnan alszik a város. Sándor zablát ránt, a ló le­tér az útról. Egész teste resz­ket, kapkodó lábakkal üget és horkantva szaglássza a leve­gőt. Erre még nem járt. Valahol ugatni kezd egy ál­matlan kölyökkutya, az ellen­kező irányból vonyitás felel rá, aztán a többi, egész falkára való rekedt, meg öblös hang. Sándor csakúgy, belekiált a sötétbe: — Hé! Bodri! Dühös csaholás, aztán vala­mennyi kutya elhallgat. Meg­nyugszanak. Azt hiszik, vala­ki hazaért. A ló most már megint neki- nyulik, partra ér föl. Útra. Fölnyihog. A Nagy-utcában vannak. A vásárhelyi nagy ut­cán. Csak éppen a Tisza felől kerültek. Sáros az ut ,de legalább fog­ja a hangot. Ámbár alszik már mindenki. Az a viskó meg ép­pen csöndes, amelyik előtt Sán­dor megállítja a lovat. Bezörget a keresztvasas kis ablakon. — Mihály? Csönd. — Mihály?! Bent, a házban nem mozdul semmi. — Hallod-e he? Én vagyok. Csak a sötét hull a magas­ból. Sándor átveti magát az ala­csony kerítésen. Az eresz alá tapogatódzik. Keres valamit. Végre nagysokára, a vacak fö­lötti kis ablakban a keze tá­nyérba ütközik. Megvan. Az orrához emeli a tányért. Bele­szagol a fagyos paprikásba. Nem érzik rajta a hagymaszag. Nahát akkor ehez máma nem nyúlt senki. Akkor Aracsi csak­ugyan nincs itthon. Nem kell rányomni az ajtót. Sándor visszamegy a lóhoz. — A hajdába. Akkor ott van — mondja halkan a lónak. A paripa hátrarugja a sarat. Negyedóra múlva a Haj da alatt vannak. A csárda ott áll a töl­tés oldalában. Erről viz zárja el. Csónyik nincs, a vékony jég­kéreg meg nem bir el felnőtt embert. Sándor hajlat alá vezeti a lovat, valamit halkan mond ne­ki, aztán maga alkalmas helyet keres. Ott megáll. Vár. Akkor megszegi a nyakát, balkeze hüvelykujjával benyomja a gé­géjét. — Gá! — szakad ki a szá­ján a hang. Most két ujjal átfogja az ádámcsutkáját és végigrántja. — Gáirt! — hangzik a ri­koltás. Bent a Hajdában azt mond­ja Misic, a tót fuvaros, akinek a körme alá éppen a minap dug- dostatott szálkát Póka város­kapitány ur, azt mondja: — Odakünn mög vadludak húznak. Kint újabb gágogás. Csak­ugyan vadludak. Mintha még a szárnycsapásuk is hallatsza­na. ; — Azok... feleli rá Rücskös Aracsi. Mert az asztal végén ő ül. Előtte üveg. Abba bor. Pirkadt. A legjobb. Misic önt magának: — Húzódnak léfelé. Aracsi is iszik. — Na majd mögnézöm, mer én úgy hallottam, rucák vótak. Már megy is ki. Valaki hív­ja. A vadlibagágogás, neki szólt. Alighanem Palcsi, az öccse szó­lítja. A betlehemesek miatt. Pedig hát ő már kijelentette a reggel, hogy az Sándornak a munkája volt. Már evez is, mert itt bugy- borékolós a viz, nem fagy be ilyen könnyen. Megkerüli a zsombékost, aztán átellenben kiköt. — Té vagy? — mondja bele a sötétbe. — Én! — hangzik. Odébb szakadt a part. Az alatt találkoznak össze. — Én vagyok... — leheli Sándor. Arcsi hátradöbben: — Té?... — Én. Vannak-é? Aracsi a csárda fele tekint. De csak az egyik szemével. A másikkal tartja Sándort: — Csupa magam. — Sönki ? — Sönki. A tekintetük átvilágít a sö­téten. Hallják az egymás szív­verését. Sándor mozdulatlan. — Nem is jártak? Aracsinak rekedt a hangja: — Nem. Sándor lélegzik: — Betlehemösök sé... Ideje már nincs, mert Ara­csi máris rajta van. A vad öl­döklő dühével kap a torkához. — Te!... Sándort földre vágja a vá­ratlan, védhetetlenül gyors tá­madás. Annyi ideje marad csak, hogy estében elrántsa a mordály ravaszát. Úgy zuhantak le. De Aracsi lent fordul róla. A torka meg- vonaglik, a melle megszorul, aztán vastag sugárban kilöki a száján a vért. Bele Sándornak az arcába. Sándor föltérdel. Aracsi fö­lé hajlik: — Aztán kik vótak? Aracsi irtózatos erőfeszítés­sel hörgi: — Nem tóm. .. Két gye- rök.. . Huszonnégy krajcárt tanáltam náluk. Horkant, remegés fut át a testén, aztán kinyúlik. Sándor keveset vár. Aztán felemelkedik, mint aki elvégez­te. A ló hallotta, amikor lepuf­fantak a földre, hát előrejött. Ott áll. A halott előtt. Fej­től. Sándor előkeresi a kiskendő- jét, letörli vele az arcáról a vért. Aztán csöndesen a kantár után nyúl. Vezeti maga után a lovat. Fönt a parton meg­áll. Hallgat az ingovány, hallgat a csárda. De legmélyebben Ara­csi a part alatt. — Gá! — hangzik most. a magasból. — Gá! Gairt! Sándor föltekint: — Vadludak. Igaziak... — suttogja maga elé halkan. Arcát legyintés érinti. Na lám, hull megint a hó. Ha igy hull reggelig, beföld minden nyomot. Aztán fehér takaró alatt az álom is mélyebb. Mán aki alszik. Mint példá­nak okául Aracsi. Aztán, aztán... Már most van ami világit. Mert vissza­felé mindig nehezebb az ut. Kivált ilyenkor, karácsony éj­szakáján, amikor már a betle- hemes gyerekek is megkapták a magukét... Kétszer botlik a ló, aztán Sándor leereszkedik a nyereg­ből. Éjfél sincs. Megint otthon vannak. Bakacsi, a csordapásztor ép­pen száraz trágyát vet a pa­rázsra. Az emberek csendesen pipáznak. Megvárják, amig Sándor jóllakik, akkor Veszel- ka, a félelmetes, az itteni, vér- cseppet pillant meg Sándornak a kezefején. — Tanálkoztatok ? — veti oda. — Tanálkoztunk, — mondja egyszerűen Sándor. A hang elrezdül. Aztán csönd. Csupán a hó hullik, hogy betakarja a pusztát. Biró Lajos.

Next

/
Thumbnails
Contents