Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-08-05 / 751. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1933 augusztus 5. HÉTRŐL-HÉTIÜk| ÍRJA: V. J. HA FIGYELEMMEL kisérjük az előttünk elhaladó teher- vonatokat, tömegesen látjuk rajtuk a céltalanul bolygó és munkát kereső nincstelenek so- kasságát. Férfiak, nők, öregek és ifjak, mind utaznak egyik városból a másikba, azzal a reménnyel, hogy hátha csoda történők és munkát találnak valahol. A legfiatalabb ilyen vándor munkás, aki valaha is utazott a nincstelenek lukszus vonatán, a tehervonaton, a napokban megérkezett Clovis, N. M. kis faluba, öt napos volt. Anyja, Mrs. Flora P. farmer, Alabama állam Bellinger falujából indult útnak és Dalhart-ban (Tex.) egy fiú gyermeknek adott életet a tehervonaton, minden segítség nélkül. Aztán folytatta útját és mikor Clovis-ba érkeztek, a legfiatalabb “Hobó,” ahogy itt a vándormunkásokat nevezik, már három tehervonaton utazott. Az anyák részére külön ünnep nap van Amerikában, de úgy látszik, hogy ez nem vonatkozik a proletár anyákra, akik teherkocsiban adnak életet gyermeküknek. Mit szólnak ehez azok a munkás anylák, akik ellenzik azt, hogy férjük olyan szervezethez tartozik, amelyik a mai rohadt rendszer megdöntését tűzte ki céljául. HA NINCS is pénz a támasz nélkül maradt proletár anyák támogatására, annál több van uj börtönök építésére. A szövetségi kormány a börtönök kibővítésére 851.000 dollárt szavazott meg. Az építést azonnal megkezdik, mert mint mondják, munkát akarnak adni a munkanélkülieknek. De hát akkor miért a börtön építésnél kezdik? Talán a kórházakból, ahol a munkásanyák szakértő orvosok felügyelete alatt szülnék meg gyermeküket, — nagyon sok van. Dehogy is van sok, csakhogy a mai rendszer urainak börtönökre van szükségük, ahová élve eltemethetik a magántulajdon ellen vétőket, akik nem oirva tovább a nyomort és nélkülözést, onnan vettek ahol sok volt. Sok millió munkást fosztottak meg a hasznos és termelő munka által végzett megélhetés lehetőségétől. Mikor aztán ezek a munkások követelik az élethez és boldogsághoz való jogukat, amely jogok az alkotmányban is biztosítva vannak, akkor mint veszedelmes izga- tókat börtönbe dobják őket. Ezért kellenek az uj börtönök. A LABOR Bureau kimutatása szerint 1932. évben 158.947 állami és szövetségi rabmunkás 75 millió dollár értékű árut készített. A többek közt 22.000- 000 inget, 63.000,000 font madzagot, (kévekötéshez,) 36.000- 000 autó license táblát. Továbbá 1.200 mértföld hosszú uj utat. Úgy látszik a börtön lakóknál nincs munkanélküliség, mert erről gondoskodik a tőkés kormány, mert hiszen ingyen végzik a munkát. Az ingyenes rabmunkával segítenek letörni a bérmunkások életszínvonalát és szaporítják a munkanélküliek számát. AZ ÉLETSZÜKSÉGLETI cikkek ára háromszor olyan gyorsan emelkedik, mint a munkabér. Ezen aránytalanság okául a tőkések azt hozzák föl, hogy az utóbbi években ráfizettek a termelésre. Hogy ezen állításuk hazugság, azt bizonyítja a Labo. Department jelentése is. Az 1926—1929 között, a kifizetett osztalék 73 százaieukal növekedett, mig a munkabér a régi maradt. líU0-ik évben a kifizetett osztalék 13 százalékkal emelkedett, vagyis 98 százalékkal léte magasabb mint 1926-ban, mig a munkabér 20 százalékka, csökkent. 1931- ik évben a kifizetett osztalék 9 százalékkal lett kevesebb, de még mindig 87 százalékkal több volt mint 1926-ik évben. A munkabér azonban 40 százalékkal lett kevesebb. 1932- ik évben az osztalék ismét esett, de még mindig 64 százalékkal több volt, mint 1926-ik évben, mig a kifizetett munkabér 54 százalékkal kevesebb volt az 1926-ik évhez hasonlítva. Amint látjuk tehát, a tőkések osztaléka az 1932-ik évben 64 százalékkal magasabb volt mint 1926-ban, vagyis a depresszió harmadik évében több osztalékot fizettek ki, mint az úgy nevezett “prosperitás” aranykorszakában. Mig a munkabér amit kifizettek 54 százalékkal lett kevesebb, vagyis a munkások az 1926-ik évi keresetüknek a felét sem kapták meg az elmúlt évben. Ha a tőkések ezt ráfizetésnek nevezik, úgy a közeljövőben ellehetünk készülve, hogy a már most is tűrhetetlen kizsákmányolás fokozódni fog. Erre kell felkészülnünk, hogy a tőkésosztály nagyobb profitra való étvágyát örökre elvegyük. A GUMMIGYÁROSOK is “ráfizetéssel” dolgoztak és néhány hónap leforgása alatt, most emelték harmadszor a gummiiíerekek árát, úgy, hogy ma egy gummikerék 35 százalékkal kerül többe, mint pár hónappal ezelőtt. A munkabért is emelték egyszer, 10 százalékkal, amivel aztán telekür- tölték az egész országot. Az élelmiszer árusítók sem feledkeztek meg rólunk, és ma a legszükségesebb árukért 20—50 százalékkal kell többet fizetni a 10 százalék bér javítást élvező gummigyári munkásoknak. Elmondhatják a gummigyári munkások is, hogy “adtál uram esőt, de nincs benne köszönet.” AZ AKRONI Goodrich Co. a lefizetett munkásainak ha nem is a gyárban, de a Company tulajdonát képező farmon munkát ad, de a fizetés nem pénzben hanem természetben történik. A közel 800 holdas “kert- (Folyt. a 6-ik _ oldalon.) Lukács házasodik Vagy tiz esztendeje történt, hogy nyaralásból hazafeléjövet, a vonat folyosóján elémállí egy fiatalember: — Nem ismersz meg bátyám? — No nézd! — mondom. — Hiszen te Lukács vagy! Kárin- gécz Lukács!... A Bogdán bácsi fia! Gyere már, hadd beszélek veled! Az apja ugyanis jó emberem volt, mondhatnám atyai barátom. De ez a Lukács annakidején még gyerek volt hozzámké- pest, később meg, hogy felcseperedett, nem laktunk egy városban, úgy hogy addig, amig ott a vonaton össze nem ^találkoztunk, jóformán nem is beszéltünk egymással. Beült hozzám az üres szakaszba és miután elparentáltuk az édesapját, aki egy félévvel azelőtt halt meg, megkérdeztem tőle: — Hát te hol élsz? Mit csinálsz? Miféle pályán vagy? — Ügyvéd volnék — felelte. — De bizony abban a kis városban annyi az ügyvéd, hogy rám már alig jut kliens. Ráfizetek. A birtokból? — kérdeztem. Mert tudtam, hogy az öreg Fagyott rá vagy háromezer holdat. Savanyúan bólintott: — A birtokból! Igen. De arra is rá kell fizetni. Mert alig hoz valamit. Az a baj, hogy nem értek a gazdálkodáshoz. Rá vagyok utalva a gazdatisztemre, az pedig nem arra való ember. — Hát miért nem keresel másikat? — kérdeztem? — Hiszen keresek, de nem találok megfelelőt. Nem tudsz véletlenül ajánlani valakit"? — Dehogy tudok — feleltem. — Éppen a napokban fordult hozzám az öcsém is hasonló kérdéssel. Az is szeretné a tisztjét kicserélni, mert rájött, hogy a mostani lop... — Hogy mondtad ? — kérdezte hirtelen felélénkülve. — Lop? Lop a tisztje? És el akarja küldeni? Biztos, hogy el akarja? — Hát persze! Ha egyszer lop! Bebizonyosodott róla, hogy a haszonnak legalább a felét zsebreteszi, hát ilyen embert csak nem tarthat ott ?. . . Lukács gondolkozott egy pillanatig: — Ki az öcséd és hol lakik? — kérdezte. — Meg akarod tőle tudakolni, hogy hogy jött rá a dologra?. . . Összehozhatlak vele, ő majd elmondja neked. Nagyon tanulságos az eset, mert azóta, hogy észrevette az ipsének a kis ravaszságait, vigyázz a körmére, de azóta meg ameriká- zik a gazember és nincs semmi jövedelem. . . — Hát persze! — bólintott hevesen. — Ez az éppen! Ilyet nem szabad csinálni!... Az ember igy maga alatt vágja el a fát!... Ezért akarom én is kidobni az enyémet. — A tied is lop? — kérdez- ! tem. 1 — Hiszen, ha lopna! Az a baj éppen, hogy nem teszi. Megelégszik a fizetésével!... Lehetetlen tovább tartani! Kezdtem a dolgot nem érteni. — Mit beszélsz? Az a baj, hogy megelégszik a fizetésével? — Az háti... Ezért nincs jövedelem! Ha lopna, gondos- Kodnék róla, hogy legyen miből! Elhültem. — Csak nem akarod azt mondani, hogy... — De bizony azt akarom! Sőt mondom is! — felelte. — Éppen ebben fő a fejem, hogy olyan tisztet fogadjak, aki szeret lopni! Az majd felvirágoztatja a gazdaságot, hogy maga is szerezhessen mellette! — Na de, Lukács fiam! Egy tolvajt csak nem fogsz odafogadni? Hiszen csak akad talán ügyes ember a becsületesek közt is, aki.. . — Nem, nem! — felelte. Én nem kísérletezem most már tovább ! Ami biztos, az biztos I Én ezentúl csak tolvajt tartok. Nem bánom, ha akár a fele jövedelmemet ellopja, csak jusson valami nekem is! — Jó vicc! — nevettem. — Amellett eredeti!. . . Ha igy gondolkozol, meg is fogadhatnád az öcsém tisztjét! Elővette a jegyzőkönyvét és egy ceruzát: — Meg is fogadom, ha arra- való. Diktáld csak a címet... — Ugyan eredj már! — ha- hotáztam, de hirtelen észbeKap- tam: — Vagy úgy? Értem l már! Azért akarod felírni, hogy meg ne fogadd, ha véletlenül jelentkezik nálad!... Hát persze! Mikulicsnak hívják és Bé- laváron van jelenleg állásban Gyuri öcsémnél. . . —1 És azt mondod, ügyes ember ? — kérdezte, mialatt felirta a neveket. — Egyébként ügyes volna! Legalább is az volt, amig az öcsém szigorúbb ellenőrzés alá nem fogta. . . — Nagy családja van? — Csak egy kis leánya. — Mekkora? — Olyan tízéves forma lehet . .. — Érdekes! — mondta Lukács elgondolkozva és eltette a noteszt. — Egyetlen leánya van csak!... És csinos ? — Kicsoda? Ő vagy a leánya? — A leánya! Hát persze, hogy a leánya, bátyám! — Mondom, hogy még csak tízéves! De mit érdekel az téged, ha csinos, ha nem? — Mikujics! Mikulics!. .. Hm ?. . . — lóbálta a fej ét, anélkül, hogy arra felelt volna, amit mondtam. — Igazán örülök, bátyám, hogy találkoztam veled... Végtelenül örülök. . . Szegény apám nagyon szeretett téged és ... Ráterelődött a szó ismét az öreg urra, emlegettük szegénynek a sok jó tulajdonságát és mégtöbb furcsa, de kedves bogarát, amivel még akkor sem készültünk el, mikor megérkeztünk oda, ahol Lukácsnak át kellett szállni a helyiérde- küre. Elbúcsúzott, vette a hol-
