Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)

1933-08-05 / 751. szám

1933 augusztus 5. BÉRMUNKÁS 3 oldal A nemtörődömség vámszedői Keserűség hangja hallatszik mindenfelé. A hosszú éveken nyomorúságban szenvedő mun­kások mély sóhaja hangos kezd lenni. Lerongyolódva, minden­től megfosztva, várja a mun­kásosztály a mesiások eljöve­telét. A társadalom betegsége gyors orvoslásra vár. A nyo­morgó munkások, akik gyáván megalázkodva tűrték eddig a rabszolga sors keserű éveit anélkül, hogy meg tudták vol­na érteni, hogy ezen probléma megoldását azoknak kell, hogy intézzék, akik kitaszítottjai a mai társadalomnak. De a munkásosztály meg­mozdulása csak sóhajokban nyilvánult meg, amely sóhajok süket fülekre találtak azoknál, akik a társadalom alapkövét mint magántulajdont az élet összes javaival kezükbe tart­ják. Most amikor az üzleti élet annyira leromlott, hogy össze­omlással veszélyezteti a mai rendszert, hát megkezdődött a felülről lefelé való foganato­sítás ; de nem azért, hogy az éhezők javára boldogulást nyújtsanak, hanem azért, hogy elejét vegyék a saját tönkre­menetelüknek. A nemgondolkodó milliók azt hiszik, hogy a politikai ad­minisztráció az elnökkel az élén a munkásosztály megmentését tűzte ki céljául — pedig erről szó sem lehet csak arról eset­leg, hogy meghosszabbítsák a jelen kapitalista termelési rend­szer létezését. Ne álljunk bambán és néz­zünk magunk elé, hanem gon­dolkozzunk és következtessünk. Várhat-e a munkás osztály az elnyomóiktól javulást akkor, amikor a munkásosztály a leg­nagyobb megpróbáltatás idején a kesergésnél egyebet nem tett saját sorsának megjavításá­ért. Nézzünk a múltba és gon­doljunk a jövőbe. Mit várhatunk, ha önma­gunk gerinctelenek vagyunk cselekedni saját magunkért? Az emberiség története har­cokkal telített. A gyáváknak mindig csak a rabszolgaság volt osztályrésze. Ha a múlt megalázkodása sem tanította meg a munkásosztályt, _ hogy gondolkozzon saját jövője fe­lett, nem érdemel mást mint a rabszolgaság jármát. Az osztálytudatos munkás az emberiség gerincét képezi, küzd a gyávák és megalkuvók lomha alvó tömegéért. De éb­redni kell az alvóknek is. Mire várnak azok, akik keresztül mentek az élet borzalmain, vé­gig élték a hosszantartó nyo­mort? Látniok kell és meg kell, hogy tanulják, hogy csak az egyesülésbe rejlik erejük. Ha a múltban sohasem gondoltak a szervezkedésre, be kell lát­niok, ha önmagukat a jövő nyomorától, a lassú éhhaláltól meg akarják védeni önmagu­kat és családjukat, szervezkéd- niök kell az emberiség elkövet­kező nagy harcára. Annak ideje már elmúlt, hogy külön-külön küzdjünk. Azok akik megértik a kor hivó szavát, nem haboznak, hanem még ma csatlakoznak a küzdők táborába. Addig fog a munkásosztály nyomora tarta­ni, amíg mint egy osztály nem szervezkedik. Szépen hangzó frázis nem változtat a helyze­tünkön. A termelő munkaerőt kell eggyé forrasztani, egy olyan ipari szervezetbe mint az IWW. Nem beszélhetnek azok a munkásmozgalomról, akik magok nem aktiv tagjai annak. Tagsági kártya nélkül nem lehet magunkat szervezett munkásoknak tartani. Akik azt szokták mondani, hogy én tudom mi a szervez­kedés és mégsem határoz ab­ban, hogy tényleg kivegye ré­szét a szervezkedésből, azok ellenségeik saját osztályuknak. Itt az ideje, hogy kinyilatkoz­tassuk, akik nincsenek velünk, azok ellenünk vannak. Akik nem szervezkednek, azokat ter­heli a felelősség a nyomor és nélkülözésért. A szervezetlen gerinctelen munkásoknak nem lehet okuk még a feljajdulás- ra sem, mert csak azok fele­lősek a társadalom hibáiért, akik saját érdekeikbe még any- nyit sem tesznek, hogy önma­gukért cselekedjenek. A munkásosztálynak meg kell érteni, hogy a múltak ha­nyagsága folytán kerültek a nyomorba és ha még mindig nem szervezkednek nem érde­melnek egyebeit mint viseljék a rabszolgaság jármát addig, amig össze nem roppannak, annak kínzó súlya alatt. P. P. miját, de az ajtóból még visz- szafordult: — Hogy hívják a kis leányt? — kérdezte. — Micsoda kis leányt? — Hát a Mikulácsét! Azét a gazdatisztét! — Nem tudom én!... Hát nem mindegy ‘ az, akárhogy hívják is?... Nem is értem, hogy jut ilyen kérdés eszed­be? Mosolygott: — Csak úgy!... Hát szóval nem tudod!. . . Na nem baj !. .. Magamat ajánlom!. .. Leszállt, én pedig ott marad­tam valami kellemetlen cso­dálkozással. — Micsoda furcsa, zavaros fráter ez! — gondoltam. — Pedig az apja milyen rendes, kedves bácsi volt. .. Ámbár hiszen bogara volt elég neki is!. .. . .. Aztán eltelt egy félesz­tendő, anélkül, hogy találkoz­tam volna Lukáccsal, vagy hal­lottam volna róla. De hogy ak­kor leutaztam Bélavárra Gyuri öcsémhez, az szóbeszéd közben elmondotta, hogy Mikulics már csaknem féléve, hogy otthagy­ta. — Képzeld, milyen szeren­csém volt! — beszélte. — Mi­alatt törtem a fejem, hogy te­gyem ki, mert hiszen rajtakap­ni nem lehetett, hirtelen fel­mondott és kérte az azonnal való elbocsáttatását. Kitűnő ál­lást kapott egy háromezer hol­das birtokon, valami Káringécz Lukács nevű urnái... Aki ál­lítólag nem is látta soha, csak hírből ismerte és úgy tett neki fényes ajánlatot... Meg nem foghatom, ki ajánlotta be ne­ki ? Hahaha!... Nekem azonban nem volt kedvem nevetni. Sőt! Egészen elkedvetlenedtem erre a hírre. Hát ilyen bolond ember ez a Lukács?... Na, szegény Bog­dán bácsi! Jó jártál, hogy ezt meg nem érted! Hiszen ez a fiú tönkre kell, hogy menjen ilyen kifordított észjárás mel­lett! Halálos kár azért a gyö­nyörű vagyonért! És hozzá még, akarva, nem akarva, én hívtam fel a figyel­mét arra a Mikulicsra. — Na, de talán majd kidob­ja, ha látja, hogy nem boldo­gul vele! — gondoltam. És uton-utfélen elfogdostam attól kezdve az odavalósi embereket, hogy hirt halljak Lukácsról. — Szolid ember! — mondták. — Csendes, koránkelő, korán­fekvő. Egy kicsit fukar. Ez megnyugtató volt, ámbár láttam én már embert igy is tönkremenni, éppen abban; hogy tulspekulálta magát. Ha legalább valami okos asszony lenne mellette, aki vigyázna rá! — Nem házasodik? — tuda­koltam. — Esze ágában sincs! Azt mondja, még nem találta meg az igazit. De hát, hogy is ta­lálná? Hiszen annak annyi pén­zének kellene lenni, akit ő el­venne, amennyi talán íjincs is a világon! — Hát annyira szereti a pénzt ? — Annyira! Akit lehet meg- nyuz. Csak egy ember van, aki rajta is túltesz. A tisztje. Va­lami Mikulics. Az kilopja a sze­mét is. De csudálatosképpen, ezt tűri. Pedig már mi is mond­tuk neki, hogy nézzen egy ki­csit a körmére... — Bogdán bácsi! Bogdán bácsi! — gondoltam. ;— Hogy fogok eléd állni a másvilágon? Senki se veszi le rólam, hogy én döntöttem romlásba a fia­dat! És bár vigasztaltam magam, hogy hiszen én nem ajánlot­tam Lukácsnak Mikulicsot, sőt le akartam beszélni róla, nem tudtam szabadulni a lelki­furdalástól, hogy minek is em­legettem. Hanem, hogy aztán az, ami­től féltem, nem következett be, sőt azt hallottam, hogy Lukacs megvásárolt egy házat Pesten, megnyugodtam. Úgy látszik, — mondtam magamban, — igy is megtalálja a számítását, hát nem kell félteni! És attól kezd­ve nem is törődtem vele többet, sőt hogy közben vagy tiz év eltelt, lassan el is felejtettem. Most a napokban azonban megint találkoztam vele. Me­gint a vonaton. Most megis­mertem tüstént, pedig azóta megváltozott egy kicsit; meg- férfiasodott és meghízott. Meg­örültünk egymásnak. — Hogy vagy ? —- kérdez­tem. — Mit csinál a gazdaság? — Köszönöm. . . felelte. — Nehezek az idők, de azért nem panaszkodhatom. — Mikulics még nálad van? — Nálam bizony! Hálás is vagyok neked érte, bátyám, hogy akkor őt ajánlottad!... — Én nem ajánlottam. .. Ellenkezőleg!. .. — Jó, jó!... Hát szóval, hogy felhívtad rá a figyelme­TÓPÁRTI Kirándulás lesz Chicagóban augusztus 19- én, szombaton d. u. 2-től éjfél­ig a Roscoe St.-nél a Kentucky Bányászok védelmi alapjára. Fürdés és különféle szórakozá­sok. — Útirány: Vegye a Bust a Sheridan Road és Roscoe St., 3400 North, vagy a Broadway car a Roscoe St.-ig ott rövid séta Eastre a Beachig. Jöjjön és töltse a napot velünk, ami­vel együtt érzését is nyilvánít­ja az osztályharc áldozataival. gTlYTs KIRÁNDULÁS New Yorkban Aug. 6-án, vasárnap az EDENWALD ERDŐBEN. Az IWW ma­gyar csoportja a Modern Színkör rendezésében. Ki­tűnő ételek és hűsítők. ÚTIRÁNY: A Lexington Ave E. 180th St. feliratú sub­way a 180-ik utcáig, ahol a Westchester Railroad veendő a Dyer Ave állomásig. Onnét .jel­ző táblák mutatják az utat. Úgyszintén a 3rd Ave “L” ve­hető a 133-ik utcáig, ahonnét szintén a Westchester Railroad- on a Dyer Aveig jutunk. Esős idő esetén a tágas Bér­munkás Otthon (200 E. 85th St. helyiségében lesz megtart­va. met. .. Remek fogást csinál­tam vele! Annyit mondhatolC! — Igazán ? Hát megbecsüli magát? Nem lop? Mi? Lukács nevetett és felhúzta a vállát: — Én nem firtatom! Jut is, marad is! — Na és egyébként? Az ügy­védség ? — Csupa apró ügy! De sok!... Persze van dolog velük elég... De végül valami csak összegyű­lik belőlük... Nem panaszkod­hatom !... — És még mindig nőtlen vagy? Ha ilyen jól megy a so­rod, miért nem házasodd? Nagyot nevetett: — Hiszen abban járok ép­pen! Most utaztam az eljegy­zésemre! Győrbe. — Győri leányt veszel el? Kit ugyan? — Nem győri! Csak a nagy­szülei laknak ott. Náluk tart­juk az eljegyzést. — Hát gratulálok, pajtás! Szívből gratulálok! Hogy hív­ják a menyasszonyodat? Lukács köszörült egyet a tor­kán, aztán azt mondta: — Mikulics Verának! — Mikulics? — kérdeztem. — Mikulics? Csak nem a?... — De igen! — bólintott. — A tisztemnek a leánya. .. Na­gyon kedves teremtés... Ott nőtt fel a szemem előtt!... Úgyszólván én neveltem. Ma­gamnak !... És... van is az apjának valamije! Két háza, meg egy ötszázholdas birtoka ott az enyém mellett!.. . Ná­lam szerezte!. . . De nem ha­ragszom érte!... A családban marad! Csathó Kálmán.

Next

/
Thumbnails
Contents