Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)
1930-01-02 / 567. szám
Január 2, 1930. BÉRMUNKÁS 7-ik oldal. Tetemrehivás — Anno Domini MCMXXIX. — Ezt a rut sorsot a Népre ki mérte? Kinek a bűne ez? Ki felel érte, Hogy önként keresi Annyi sok a halált, Mert nincs mit ennie S mert munkát nem talált?... Kinek a bűne és Kinek a vétke hát, Ilogy száz meg száz anya Elhajtja magzatát?... Hogy száz meg száz anya Megöli gyermekét, Mert annak jövője Reménytelen, setét? SZÉNÁSSZEKÉR AZ ÉJSZAKÁBAN Irta: ZELK ZOLTÁN. A csámpás asztalnál hárman ültek: Györgye, Mitru és Péter. Tarkóig érő hajuk egybekovászo- lódott a zsírtól s a nyakuk veres és repedezett volt a hosszú haj alatt. Előregörnyedve iddogáltak a nyakasüvegbe töltött cujkából, a pálinka és szutykos pipaiz egybekeveredett a szájukban s fekete volt a nyál, amit az agyagos földre köptek. Hallgattak. Néha egymásba ütközött tekintetük s egyszerre elő- relenditették lelógó karjukat. Az árnyékkigyó, amit a megmozduló karok a falra hajitotak, kitátotta mind a három száját és sziszegve közeledett a lámpa felé. Az borzasodó füsttel meglapult a plafon alatt és lángcsomókat köpködött a kigyó szemébe. Aztán csufolód- va kiszaladt nyelve a kormos üvegből. A rozoga ablakon szél ömlött be és darabokra szaggatta a nehéz pipafüstöt. Györgye ásítva megszólalt : — Tán a holdtól jön ez a melegség, olyan piros már egy hét óta, mintha kigyulladt volna. — Vihar készül — mondta lassan Péter —, csak ma éjjel ne essen, mert akkor nem boldogulunk. Keveset beszéltek s csak azért szóltak néha, mert vállukra nehezedett a csönd. Látszott rajtuk, hogy készülnek valamire. Fejük félrebillent, mint egy gurulni kész szikla s a szemükben apró, sötét lángok lobbantak. Rongyos, esett parasztok, akiknek van egykét jószáguk az összetákolt ólban, de azoknak is olyan keserves a sorsuk, mint a gazdájuké. Javarészt málékórón élnek s szikkadt tőgyükből alig csurran egy fél vödörnyi tej. Gazdáik pedig látástól vakulásig törik a követ a hegyek között, a kocsmáros maroknyi bányájában. Már éjszakába fordult az idő, de még mindig itt ültek a kocsma Kinek a bűne és Kinek a vétke, Hogy igy pusztul el e Szép ország népe?... Hogy a nép éhezik, Hogy rongyokban jár, Mig bőségtől roskad Itt minden határ?... Kinek a bűne ez? És sok, sok minden más? Ki felel mindezért, Ha jön a számadás?... Ezt a rut sorsot a Népre ki mérte? Kinek a bűne ez? Ki felel érte? Simkó György. mocskos falai között s nagyokat nyeltek a cukrozott gabonapálinkából. Mitru felhörpintete a maradék cujkát, aztán anélkül, hogy szólt volna, fölállt és görbe lépteivel kiment az ajtón. A másik kettő még várt egy darabig, aztán ők is fölcihelődtek és lassan elindultak. A soktornyu hegyek között mélyen aludt a falu. Szinte hallani lehetet egészséges szuszogá- sát. Néha egy kutya riant vak- kantása tépte föl a fojtogató hurkot, aztán megint elcsöndesedett, csak a szél játszogatott az Akácok hervadó furulyáival. A két paraszt szótlanul, mélyrevájt léptekel haladt az országúton. Már gyérülni kezdtek a ferde házikók, gyorsabbra fogták lépéseiket s karjuk suhogva dobált ide-oda. Nyekergő fahidon mentek át, aztán befordultak egy lekaszált mezőre. Kövér szénakazlak álldogáltak a földön, némelyik már meg volt bontva s egy-egy szál zizegve hulott a földre. Györgye óvatosan körülnézett, aztán intett Péternek s lehevertek az egyik kazal tövébe. Péter fölbámészkodott a tiszta égre, ujjait gondolatban végighuzta a tejuton, aztán halkan megszólalt: — Mennyi lélek... — Azt mondják, aki meghal, annak lehull a csillaga — szólt elgondolkozva Györgye —, de nem úgy van az. Az öreg Nucutól hallottam, hogy éppen abbul lesz csillag, aki meghalt. — Nem tudom én... — De én tudom. Mikor az én lányomat elvitte a köhögés, hát másnap este megnéztem az eget, oszt egy uj csillagot láttam rajta. Az, ott ni, az a kicsi, amék pislog. Péter hosszasan fölbámult, aztán a másik felé ejtete rekedt hangját: — Lehet — mondta —, lehet, hol több a csillag, hol meg kevesebb... Hallgatva nézték a didergő csillagokat s lopva keresztet vetettek magukon. Györgye reszke- tőn fölemelte kezét, mintha viszszahivná köhögős leánykáját, de a kéz reménytelenül megbicsaklott az áthághatatlan űrben. — Soká jön Mitru... — Fél talán, oszt még el se jön. — Hát, bizony, félős a magunkfajta, de a dologhoz van ereje. — De a jószág, az nem dögölhet éhen. — Én már el is adnám, de köll az a csöpp tej az asszonynak. Olyan már az arca, mint a rossz föld. Egyszer, csak meghal az is, oszt se asszonyom, se pulyám, csak törhetem a követ, mig föl nem fordulunk. — Fölfordulunk, fölfordulunk — dünnyögte Péter és meglógatta öreg fejét. Szél futott át a tájon, kutyaugatást és letépett falaveleket sodort magával. A kazlak zizegve összesúgtak, mintha mondogatnák egymásnak: “Vigyázz, tolvaj jár itt, meglopják a mi jó gazdánkat.” A birtokos gazdák pedig zsíros szivükre fordulva aludtak a szalmazsákokon, mig kinn a mezőn, a fülledt éjszakában két tépett, öregedő paraszt együgyü szavakkal tartotta ébren a lelkét. S a falu másik végén már zörgött a rossz szekér s vastag bottal verte sovány bivalyait Mitru. — Az én apámnak még volt egy kis földje — kezdett újból beszélni Péter —, de elment az adósságba. Nem bántom én a halottat, de ha rendes, dolgos ember lett volna, hát én most a magam földjén élnék, ügy volt az, hogy egyszer csak meggabalyodott a sok cujkától, meg az újságoktól, amiket a jegyző olvasgatott estén ként az öregeknek, oszt nem akart dolgozni, csak ténfergett ide meg oda. Egy reggel meg kötelet font a piaci kosárra, a patakhoz ment és leengedte a kosarat a vizbe. Azt mondta: arany folyik benne és ott ült minden nap, néha még éjszaka se lehetett haza vinni. Nem törődött az se az anyám sírásával, se a gyerekekkel, akik sárral hajigálták, csak ült lelógó fejjel a parton, oszt énekelt. Emlékszem, mindig ezt énekelte: Öregapám meg-megáll, Kergeti egy nagy madár... — Egyszer aztán hiába vártuk, nem jött haza az apánk. Estére egy gyerek szaladt hozzánk és bekiáltott a kapun: “Meghalt a bácsika, ott fekszik a parton ! ’ ’ Remegő kezét végighuzta a száján, aztán folytatta: — Jól emlékszem még, iszapos hajjal és megsárgult szájjal feküdt apám a parton, lába meg becsüngött a vizbe. Az anyám csak nézte, épp hogy megbillent a feje, aztán fölemelte a kosarat és elém hajitota: “Nesze, fiam, itt a földed, itt a házad;” Sirt és lóbálta felém sovány, csontos karját. Az emberek összekuncogtak mögöttünk és nevetve mondogatták egymásnak: “Na, most kiszórta a kosárból a sok, drága I aranyat.” — így volt az — folytatta —, verje meg a Dumnyezó! — aztán elhallgatott és ráncigálni kezdte gyűrött ajkát. A másik meg csak bámulta az eget s ujjai közül lehulltak az összetépett szénaszálak. A nagy csöndben hallották egymás ziháló lélekzetót s önkéntelenül összébb húzódtak, hogy találkozott vál- luk. Mitru szekere már a hídon zörgött, aztán látni lehetett a két bivaly lomha járását. A két paraszt fölállott és segített kifogni a bivalyokat. Mitru legelni engedte őket, aztán utánuk szólott. — Lassan, te! Majd hozzátette: — Hiszen értetek csinálom én ezt. A két éhes jószág végigdörzsölte száját a lenyesett füvön s az egyik boldogan fölbődült. Pár lépéssel odább pedig három kifeszült kézben mozdult meg a villa s a rozsdásodó vasfogak szaggatni kezdték egy kazal kövér testét. Amikor a hold átbillent az ég másik felére, az országúton egy szénával telt szekér döcögött s riadtan, behúzott nyakkal lépegetett mellette három nyütt bocs- koru ember. Vastag por szállott föl a csikorgó kerekek nyomán s elfödte a csillagok leselkedő arcát. Proletco jobblétre szenderült Ne küldjétek vörös virágkoszo- rukat, mert nem emberi halandó volt a fenti névnek viselője. A Proletco név tulajdonképpen egy étterem firmájaként ékeskedett a Union Squaren és rövidítése volt a Proletár Cooperativa-nak. Jólmenő üzlet volt mindaddig, amig a Daily Worker meg nem za- bálta. December 24-én tehát, Karácsony előtt egy napal lepték meg “Karácsonyi ajándékokkal” a hitelezők s igy került, a csődtömeg megbízottjának a kezébe. Mikor a “New York Times ”- ban olvastuk, hát nem akartuk hinni a hirt, s elmentünk meggyőződni, mert hát a kapitalisták lapjának azért sem hihettünk, mert az “igazmondó” Uj Előrében egy szóval sem láttuk megemlítve. Odaérve, az ajtón egy kis cédulát találtunk, melyre ez volt Írva: “Closed for Reorganization”. — Eszünkbe jutott az Uj Előre egyik száma, melyben imigyen jelentették be, hogy a lap bele, illetve belőle két oldalt kiesett.“ Kettő előre, egyet hátra”. Félős nagyon, hogy a “Reorganization” valami tízezer dolláros-féle gyűjtést fog jelenteni és már jóelőre mi kell figyelmeztessük az “elvtársakat”, hogy vigyázzanak az újjá szervezőtől.
