Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)
1930-05-15 / 586. szám
BÉRMUNKÁS 3-ik oldal. Üveggyári munkások között Május 15. mus, az Ipari Demokrácia elindulhatott világot hóditó kőrútjára. Nagyszerű, isteni nap volt az, mely hajnalhasadásként jelentkezett az emberi társadalom égboltozatán, uj hitet, uj reményt plántált az elnyomott szolgaseregbe, megnyitotta lehetőségét egy olyan társadalom megteremtésének, — melyben igazi testvériségbe ölelkezik össze majd a föld sok milliós elnyomott népe, egy uj civilizációban. Azóta a “gyönge tákolmány”- ból hatalmas vasszörnyeteg lett. Hegyoldalakba sínpárokat vertek, átfúrták; a nagy rónaságokat ösz- szekötötték, a sivatagokat meghódították, a mocsarakat lecsapolták, benépesítették; a jó, mivel- hető földeket egymáshoz közelebb hozták; az összes nemzetek szomszédokká váltak. — A fajok közötti határvonalak eltűnőben vannak és az embert, mint egy nagy nemzetet, a földet, mint egy hatalmas nemzetnek birodalmát, arany szegélyek veszik körül; a legszebb álmok vannak teljesülés alatt, olyanná alakul minden, amilyent csak próféták és költők magas fantáziája éreztetett velünk, megvalósulás előtt van a kor, melyben a föld és minden kincse köztulajdon és birtokosai az egymást testvérnek ismerő összemberiség. Hosszú, nehéz, fárasztó volt az Ember útja. Szinte elképzelhetetlen, fantáziántuli az, amit kiállnia kellett azon idő alatt, amig eljutott a terhek vállon való cipelésé- től odáig, hogy gépszörnyetegek, erőfejlesztő kolosszusok helyettesítsék. És még mindig van egy stáció, még mindig van elvégezetlen munkája az embernek, még van elhárítandó akadály, melyek leküzdése után juthat el a célhoz, mikor is szinre-fajra való különbség nélkül ember, szabad ember lesz. De elfogja érni. Éppen úgy, amint terheit átrakta saját vállairól az állatokéra, amint felszerszámozta a szelet, kitalálta a gőzt, a villanyt, amint eljutott az ökörrel vont szekértől a vasutig, amint átalakította a postakocsit Pullman- ná, autóvá, repülőgéppé, léghajóvá, amint folyton tökéletesítette a szállítási eszközök nagyszerű alkotásait, — úgy fog az Ember fáradhatatlanul tovább dolgozni, alkotni, feltalálni, mind nagyobb erővel, több energiával, élesebb előrelátással, csiszoltabb agygyal, amint igényei, a társadalmi szükségszerűség megkívánja, amint hajtani fogja a fejlődés törvénye: hatolni fog mélyebbre, be az ismeretlenbe, félelmet és fáradságot nem ismerve, éghajlattal szembe- szállva, amig tökélyre viszi az ész diadalát az anyag felett. Tudják meg azok, kik gunyoló- danak a “gépkorszak materializmusán”, hogy jön, aminek jönni kell! Az ember győzelme a környezete felett, tudás a tudatlanság fölött. Tudomány a babona felett és a munka győzelme a szolgaság felett. Jó lesz ez igy. így lesz ez a legjobb, mert mindez azt jelenti, Tokod. — Járjuk a munkatermeket, izzik, zizeg az üveg körülöttünk, megcsillannak a besütő nap fényében, izzanak a fuvócsö- vek végén, fantasztikus gyümölcsei a tűznek, a villanykörte ballonok csilingelnek parányi harangok zengésével. És kezek, mindenütt kezek, kézerdő, — többnyire gyermekkezek. Mennyi gyermek. — Igen, van elég, az apák, az anyák könyörögnek, hogy állítsuk be őket. Alig várják, hogy bekerüljenek a műhelybe, hogy pénzt keressenek — mondja kísérőnk, amikor már a törvény megengedi, És a gyermekek itt vannak reggeltől estig, szívják a gőzöket, — pörkölődnek a füzekben, amint elérik a 14 esztendőt, másnap már bent vannak. Az ujjuk, a vékony gyermekujjak elkezdenek büty- kösödni, tenyerükre rávastagodik a munka kérge, a szemük fénye elhomályosul, homlokukra a hosz- szu munkaórák apró ráncokat húznak, fogaikat megmarják a fölszálló savas párák. Gyermekek, akik nem játszanak, lépkednek itt öreges léptekkel, nézik az anyagot komolyan, összehúzott szemekkel, beszédjük, mozdulataik olyan, mint a nagyoké, arcukról eltűnik a gyermekek vidám paj- zánsága, a pirosság, pénzt keresnek, 10—12 pengőt hetenként, kell a pénz. Van olyan család is, ahonnan négyen járnak be a gyárba: az apa és három gyermek. Szép pénzt visznek haza, gond nélkül élhetnek, — mondja a mérnök. Igen, gond nélkül, ütjük az ágy szalmazsákjától a gyárig visz és onnan vissza, gond nélkül. Vágyaik, igényeik mind elfakulnak a tüzek izzásától, húsz éves korukban már olyan fásultak, öregek, mintha 50 esztendősek volnának. Élet. Az udvaron találkozunk D. Jánossal. Éppen pihenteti magát a gyönge tavaszi napon, szünet van áll az üvegfúvók szokásos egyenruhájában, ami áll egy átizzadt, nyaknélküli tarka ingből, lebegő, szennyes vászonnadrágból és valami papucsból. Szemmelláthatóhogy nincs messze a Világ Munkásságának felszabadulása, mikor ura lesz önmagának, ura a földnek és mindennek, ami benne-raj- ta van. — Egy szabad világ, szabad polgára lesz az emberiség a föld ormán a szabadság lobogója leng, mely hirdetni fogja, hogy nincs rabszolgaság, jobbágyság, bérrabszolaság, az ember nem robot, hanem EMBER, SZABAD EMBER! a szó legszorosabb és legtágabb értelmében. Rajta! Rajta! Rajta! S mind szabadok leszünk! Előre! Előre! Előre! Szabadságtor lesz ünnepünk! an örül a napsütésnek, amint hunyorogva mosolyog, arca ezernyi ráncba szalad és mutatja a fogát. Savaktól mart fogai úgy állanak pipacsókoló szájában, mintha red- ves léckerítés volna. Kérdjük, — hogy van, azt mondja elég tűrhetően, tudakoljuk, hány esztendeje fújja az üveget, azt mondja 34 esztendeje .... — Hány éves ?-—Negyven!-— Lehetetlen, hát hogyan? — ügy, hogy hat esztendős koromban kezdtem dolgozni . . . — Üveget fújni? — Na, nem mindjárt, de nyolc éves koromban már javában fújtam. — És mikor járt iskolába ? — Nem jártam én soha, ilyesmire nem értem rá — mondja valami bizarr büszkeséggel. — írni, olvasni nem tud? — Persze, hogy nem tudok. Mosolyog. Mondjuk neki, hogy miért nem tanult meg akkor később legalább irni-olvasni, azt mondja, minek, anélkül is tudja fújni az üveget. Nézzük ezt a negyven esztendős embert, keskeny válla csapott, vállcsontjai kiállnak, melle horpadt, fogait kimarták a savak. Nem tud könyvekről, kultúráról, csak a fuvópipáról, meg az üvegről. Odajön az egyik vezető ember, “a legjobb munkásunk” -— mondja és a “legjobb munkás” arcára kiül a büszkeség. Öt gyermeke van, kettő már agyárban dolgozik, az apja is üvegfúvó volt. — Milyen az egészsége? — Tűrhető, csak reggelenként sokat kell köhögni, meg köpni . . . Amint áll itt, szétvetett lábaival és fakó, horpadt arca mosolyra húzódik, hosszú alakja mögött szörnyű sors komorul. Nézzük a kezét, amelynek első játékos bab- rálása az üvegen történt, gyermeki képzelete először bizonynyal az izzó üvegek csillogása körül szárnyalt. A száját, amely elkin- zottan, cserepesen már 34 esztendeje tapad a fuvócsőre. Nem tudja, hogy vannak más életek is, — csak éppen sejti, hogy vannak perzsaszőnyeges, ragyogó lakások, illatos fürdőszobák, tengerparti álomligetek, hogy van más élet is, mint az övé. O csak az üveget ismeri. Elmondja, hogy még vannak többen olyanok a gyárban, akik 6—7 éves korukban kezdettek dolgozni. Emberek, kinek lehetne az arcába sújtani ököllel, hogy ilyenné tették őket, kinek?.......... Gyermekek. A pohármosó leány munkáját figyeljük. Áll egy tartály előtt, közvetlen előtte egy darab szürke fal, háta mögött sercegnek a csiszoló korongok és körülötte poharak. Az egyik oldalon a piszkosak, a másik oldalon a tiszták, amiket megmosott. Hármanként összefogja őket egy mozdulattal és belemeiűti a tartályba, amibe állandóan csurog a hideg viz. Az egyik kezével berak hármat, a másikkal kiemeli és a túlsó oldalra állítja, ezt a mozgást végzi egész nap. Sohasem fogy el a pohár a keze alól, az egyik oldalon hordják, a másikon viszik. A karjai ütemesen lendülnek, a leány 15 éves, egy esztendő óta van itt. Akkor jött, amikor már a törvény megengedi, hogy a gyermek beálljon a gyárba. Egyformán megengedi mindenkinek, a vezérigazgató lányának csakúgy, mint az üvegfúvó leányának ......... — Hány poharat mos el naponta ? — Ugv 8000 darabot. Nézzük a kezét, vörös, ráncos, örökké a hideg vízben áll, előtte a vigasztalan szürke faldarab meg a viz egyhangú folyása és a poharak, amelyek sohasem togvrak el — Nem unta meg ? Ránk néz, a szája szélén valami keserű vonás rajzolódik ki és a szemében végtelen fásultság. — Mit csináljak — mondja. Mosolyog félszegen, gyermekarca elpirul, aztán amint észreveszi, hogy a szennyes pohár csapat nagyon megsokasodott, riadtan lendül tovább a keze a végnélküli mosogatásra. Kint tavasz van, ő pedig csak mos, mos a szürke fal előtt reggeltől estig, végnélkül. Megszólítunk egy fiút az udvaron. O a csomagolóknál van, feltűnően alacsony gyermek. Kérdjük, járt-e iskolába, azt mondja, hogyne, kijárta a négy elemit. A szomszéd faluban lakik, ez js 14 éves, egy órányira van innen a lakása, 10 pengőt keres egy héten. Miért nem jártál tovább iskolába ? — Minek ? — feleli. Néz gyanakodva a korán érett, sokat próbált gyermekek barát- ságtalanságával. Kérdjük tőle, — hogy ő is üvegfúvó lesz? Azt mondja, nem. — Miért? — Mert azokból nem lesz ember soha......... Hiába faggatjuk, hogy miért nem lesz az üvegfúvókból ember, nem felel. Darabig áll makacsul, aztán nekiiramodik és eltűnik a szalmahalmok között. A munkástelepet járjuk. Hosz- szu földszintes épületek, elég tiszták, világosak az uj épületek, a régiek azonban szörnyen ridegek, primitívek és szükek. Az udvaron csirkék, gyermekek, malacok. Fe- hérnemüek lengenek a száritókö- teleken. Csupa szoba-konyhás lakás, bent szent képek, olcsó olajnyomatok, sovány kendős asszonyok. Sehol egy vidámabb színfolt, ami emelkedetebb életnívót mutatna, mindenfelől a magyar gyárimunkás sivár élete, életsorsa lehel ránk. Gyermekek játszanak az udvarokon üveggel, sok apró gyermek, szembe velük a gyár, amely várja, hogy mikor lesznek tizennégy esztendősek ........ b- gy
