Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)
1930-01-09 / 568. szám
6-ik oldal. BÉRMUNKÁS Január 9, 1930 EZ MAR AZTAN KOMM ÍNIZMUS Irta: BASSÁK GÁBOR 1929 december 11-én, szerdai napon, este magamhoz vettem egy csomó Bérmunkás naptárt s a rettentő hidegben a közeli kis városkába, Hillside, N. J.-be átutaztam, hogy azokat az ottan elég szép számmal lakó munkástársaim között elterjesszem s értéke- sitsem. A városka legmagasabb pontján fekszik a Pennsylvania Ave. Itt leszállottam az omnibusról és egy közeli ismerős munkástársamat kerestem fel. Előadva jövetelem célját — amit bizonyítottam a nálam levő naptárakkal — nem volt kiváncsi, hogy miről van szó, hanem megértve a dolgot vett egyet és segítségemre akart lenni, hogy ne töltsem az időt hiába s mentül előbb eladhassam a nálam levő készletet. Adott pár címet, hogy biztosan vesznek, mert jó munkás érzelmű emberek, mondta ő. Elindultam a közelebbik címre. Becsengetek. Egy 46—47 év körüli szikár ember nyitja ki a ver- randa ajtót. Megkérdeztem, hogy jó helyen járok-e — bemondva a nevet — Igen, feleli ö angolul. Azután magyarul köszöntem és beeresztett, de csak a folyosóra — ennek is örültem, mert legalább megdermedt tagjaimat kissé fel- melegithettem. Röviden vázoltam jövetelem célját és hogy ki ajánlotta be ötét. Erre ő oly hideg arcot vágott, hogy a kint levő süvítő szél és hideg a fütött szoba barátságos melege volt hozzá képest. Kijelentette, hogy ő igen is munkás érzelmű, de gyűlöl bentiünket és mint ilyeneket nem támogat. Talán kommunista a munkástárs f! mondtam én. Az az én dolgom: mondta ő. Megvigasztalt, hogy éppen kidobva nem leszek, de itt elhallgatott. Ez annyit jelentett számomra, de elmehetek Isten hírével, pokolba. Láttam, hogy olyan emberrel lévén dolgom, kire csupa háládatlanság lenne a história gyöngy szemeit pazarolni, tovább álltam, jó éjszakát kívántam neki és barátságom jeléül a feléje nyújtott jobbot még sem utasította vissza. Kijövet észrevettem az én állítólagos proli barátomról, hogy az ajtó mögött egy kis asztalkán ott áll a zsinóron ide-oda hordozható telefon. Gondoltam magamban, ej de szerencsés egy proli ez, még telefonra is kerül neki, ami még ezideig a Bérmunkás szerkesztőségében sincs meg. Folytattam az utamat tovább a másik adott cim felé. Rövid idő múlva a ház elé értem. Becsengetek. Pár pillanat múlva egy jó megjelenésű, egészséges erős matróna nyit ajtót itt is, úgy mint előbbi helyen. Megkérdeztem, hogy helyes címen vagyok-e. Igen felelte a nő. És beeresztett. Még félig sem vagyok a mondókámmal, már is rohan a közeli szobából egy 50 év körüli férfi és valóságos attackot intéz ellenem j kezében levő Uj Előrével s rám szól nyersen. Hát nem látja, hogy mit olvasok, mondta ő. De igen, feleltem. De azért az nem akadályozza a munkástársat, hogy ne vegyen igazi munkás naptárt, stb., stb. Ki, én? Mit gondol maga, én kommunista vagyok! Mondta ő. Az nem baj, munkástárs, mondtam én; azért vehet, legalább megtudja a különbséget. De ő hajthatatlan maradt és fájlalja, hogy a Bérmunkás soha nem hagy békét az Uj Előrének, mindig üti veri, pedig az munkáslap ám, mert ő 20 éve olvassa és igazat ir, stb., stb. No de mit is akarnak azok az I. W. W.-isták, hisz nem ér semmit. Szervezkedéssel nem lehet csinálni semmit, hanem majd a kommunisták megváltják a világot, mert ők sokan vannak ám! okoskodott az elvtárs s a felesége is ugyancsak nagy aktivitást fej tett ki mellette és utamat állták a folyosón, nehogy beljebb jussak esetleg. Megkérdeztem, hát tagja munkástárs a pártnak legalább. Nem én, felelte. Hát akkor maga mástól várja majd a megváltást vagy mi. Szervezkedésben nem hisz, mert ő a Newarki Westing House electric és műszer gyárban dolgozik, mint toolmaker s akire kisült hogy a Federation of Labor-be volt csak szervezve, mert kidobták. És maga még mindig bent van, mondtam én. Persze hogy bent, felelte ő. Őtet nem is dobják ki. Mondom neki: lássa eszerint maga a fék F. of L.-be sincs szervezve, mint szakmunkás, ami a boszokra nem is veszélyes és a világfelforgató kommunizmusban meg mégis hisz, ami ön szerint veszélyes, mert üldözik őket mindenütt. No, én csak hiszem, hogy ők váltják meg a világot. De ha minden egy a másikra vár, mint maga, akkor ki váltja meg, feleltem neki. Hát az Előre, meg Foster, ha ők diktálnak. Láttam, hogy eltévedt emberrel van dolgom. Nem sokat bajlódtam vele, hanem kértem hogy van-e még itt több magyar is, ahova elmehetnék. Mindjárt kész volt, adott két címet, de nekem a nevek gyanúsak voltak és csak azért sem mentem el az adott címekre, mert a telefont ennél a proli házánál is felfedeztem ugyancsak a folyosón. Gondoltam, nem-e ez. mire oda érek, tudatja elvtársát, hogy ha ilyen és ilyen ügyben megy valaki, kellően fogadja s igy eltöltetik velem az egész estét, csak azért is, hogy eredménytelenül dolgozzak. Miután otthagytam őket, a városka északi részének vettem utamat. A rettentő hidegben majd megfagytam, mire fél óra gyalogolás után egy helyen bekopogtam. Barátságos, egyszerű emberbecsülő népek, rögtön láttam. Elmondom utam célját, vettek egy naptárt és leültettek, mint vendéget. De az asszony őszintén megkérdezte tőlem, mondja Misz- ter, maguk is szocialisták. Őszinte akartam lenni és mondtam neki, ha kiváncsi rá, hát megmondom, hogy a mi célunk alapjában szociális, mert egyenlőség, testvériség és egyforma jog mindenkinek, aki dolgozik. De mi nem a kiabáló politikus szocialisták vagyunk, stb., stb. Azért kérdem, mondja az asz- szony őszinte fájdalommal, mert szocialista asszonynál voltam házimunkát végezni, nem is oly régen és még hozzá magyar is volt, mondhatom magának, hogy igazi úri házaknál megbecsültek, adtak jó kosztot és mégis fizettek jól. Addig ez a szocialista asszony úgy tekintett engem, mint a kutyát, mint egy lenézett utolsó cselédet, csak azért, mert rászorultam arra, hogy elmenjek hozzá egy napra az egész család piszkos, ronda, toldott-foldott gönceit kimosta. — Itt kifakadt az asz- szony -— s mit szól hozzá,Miszter ? Már elmúlt dél és elküldte leányát a szocialista asszony a ba- rátnéjához megkérdezni,' hogy í\d, jon-e ő annak a paraszt asszonynak enni, már mint nekem. Az asszony maga is felháborodott ezen a piszkosságon és visszaüzent, hogy még ilyet is kérdezhet. Mindezt hallotta a barátném, aki az illető asszonynál végzett házimunkát és este nekem visszamondta. Folytatta tovább az asz- szony és tudja Miszter, olyan kávét adott, hogy szegény asszony létemre a kávéscsészém, ha elmosom, hát jobb ize van a mosogató lének az ő kávéjánál. Almélkodva hallgattam az őszinte panaszt és könnyek jöttek szemeimbe ily piszkosság hallatára. Megkértem a jó asszonyt, nem e mondaná meg, ki légyen a magyar szocialista asszony. Hát mikor megmondta, oly szédüllés fogott el, hogy hányát estem volna, ha nem a széken ülök, mert óh, csodák csodája, a szocialista asz- szony annak a véres szájú elvtársnak volt a felesége, akinél egy fél órával előbb vitatkoztam és kommunista mivoltát hangoztatta. Püff neked kommunizmus, igy. Hát ha ez nem kommunizmus, hát akkor nem tudom, hogy mi az. Ilyeneket nevel a forradalmi közlöny, mert nekik nem a munkásság általános nyomora fáj, hanem az, hogy nem ők nyomhatják el őket, hanem a jelenlegi rendszer bitorlói és parazitái. Tanulságul levonhatja mindenki magának az itt felsorolt- takból, hogy egy ilyen féker banda, amelyik ilyen öntudatos elvtársakat tud nevelni, megérett a pusztulásra. PAPOK KÉZI TÜKRE Csak kézi tükör ez, mert a nagy tükör “Papok tükre” cim alatt már régen megjelent és azóta is csak kis tükröket mutattak be az egyes alkalmi cikkek, pedig időszerű volna újra egy nagy könyvet kiadni — anyag van a többnél is sok. Most csak néhány konkrét esettel akarok foglalkozni. Néhány hét előtt az amerikai lapokban megjelent egy hir, hogy Rómában egy norvég nő egy katolikus papot egy templomban meglőtt. Ezen lapok szerint a nő őrült volt és már vissza is vitték Norvégiába. Ezzel ez az ügy az itteni lapok szerint befejeződött. Nekem ugyan gyanús volt az egész, de mivelhogy nem volt más bizonyítékom, nem maradt más hátra, mint hogy én is csóváljam a fejem és napirendre térjek fölötte. De közben megjöttek az európai lapok és azokból más elbeszélést olvastam ki. És pedig: az illető pap Norvégiában megismerkedett az illető nővel, aki protestáns is volt, ápolónő is volt; az egyház részére a pap megszerezte a protestáns nőt, amennyiben ez áttért a katolikus hitre, sajátmagának a nem-főtisz- telendő ur pedig megszerezte nem annyira a lelkét a nőnek, mint inkább a testét. Mikor baj van, az egyház az ilyen alakokat elhelyezi máshová és az egyház részéről az ügy rendesen be van fejezve. Az ápolónő, aki mint áttért protestáns nem volt még eléggé jó katolikus, csupán azt tudta, hogy őt egy férfi elcsábította és utána ment Rómába, a számonkérésre. De a cseppet sem fő-tisztelendő ur nem akart hallani sem a volt leányzóról és ez a régimódi alapon számolt le vele. Hogy az egyház a többi kellemetlenséget elkerülje, úgy intézkedett, hogy — mint tudva van: kidobta a divánt — a nőt mint őrültet lerázta magáról is, a papról is. Ez történt Rómában. A kérdés most az: miért hallgatták el ezt itt Amerikában? A felelet az, hogy tapasztalatból látom, hogy valahányszor a katolikus egyháznak valami nyilvános baja van, mindenkor megtalálja a hátsó ajtót az újságokhoz és ezek ha valamit nem lehet elhallgatni — például a gyilkos Hans Schmi,dt-pap esetét —, úgy elferdítik, mint éppen ennek a kivégzett papnak az esete is bizonyítja. Budapesten egy nagyon kedves újságírót, aki tudtommal annak a bizonyos légynek sem vétene, elitéltek nyolc napra és 300 pengő pénzbüntetésre, mert arról irt, amiről szatírát nem írni lehetetlen. Az újságolvasók előtt emlékezetes, hogy néhány év előtt az olasz Nobile az északi vidéken elveszett volna, ha a pogány oroszok meg nem mentik őt és társait. Nobile ellenben azt mond(Folytatása a 7-ik oldalon)