Ungvári Közlöny, 1913. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1913-02-06 / 6. szám
Odftkwám 2 Unfvári Közlöny íeis i A zsidó kórházban. I. A kórterem Átellenben a közkorházzal — van egy jelentéktelen külsejű, elég antihigienikus berendezésű épület : a zsidó kórház. A kórházat a zsidó Szent-Egylet tartja fenn, hogy a rituális szertartásokat betartó zsidóknak — menedékhelye legyen... Mikor bejövök, meglepő kép táru! elém. Az asztal mellett a kórházi felügyelő ül, vastag, titokzatos irásu könyveket tartva kezében és magyarázgat régi idők tudósainak munkáiból. Két beteg a hallgatója. Az egyik lázasan, kidüledt szemekkel várja a kommentárokat, szinte idegesen mozog, mikor a felügyelő egy-egy komplikáltabb mondaton megakad, s hoszasabban tekint könyvbe. A másik azonban lanyhábban érdeklődik a szent ügyek iránt; az ujjait simítja, a szakállát ráncigálja, majd egykedvűen igazítja „kórházi toilette-jét“ Közben a magyarázatokat — egy fuldokló köhögési roham szakítja meg. Elkezdődött. Egy öreg, ráncos arcú, féllábu koldus emelkedik fel a párnák közül, kezeivel érthetetlenül hadonáz, testét vonag lóan nyújtja előre... Köhög... előbb halkan, azután erősebben miköz ben fájdalmasan nyöszörög... Egy pillanatra áhitatos csend lesz a kórteremben, sajnálkozó, megtört tekintetek révedeznek a fuldoklóra... A könny kicsordul szeméből, a halál az élettel birkózik benne, s ő tehetetlenül, bágyadtan, megbénulva érzi a vivó j csatát. Lefekszik, de á roham is' mét kikezdi, s tovább viseli az aggkor szenvedéseit. Nem messze tőle a szomszédos teremben egy orbáncos beteg fekszik. — Berkovicsnak hívják, Bez- dédre való. A kályha mellett szótlanul ül a feleség. Várja, hogy a nagybeteg megszólal, hogy kér, kiváti valamit. De a várakozás hiábavaló ; csak halk, kinos, rezgő sóhajtok vagy lomha mozdulatok jelzik, hogy még élet van benne. Az arca, homloka rémeseit megdagadt, nem látszik ki a sok borogatás közül. Egy beesett arcú, reumás beteg folyton aggódva tekint rá, majd hozzám fordulva kérdezi: — Mit gondol a tekintetes ur, élni fog? — 1!! — Szegényke, nagyon jó ember. Tetszik tudni ott volt a másik kórházba, ahol darázsfészke volt. Már majdnem kigyógyult, csakhogy szegényke nagyon jó ember, hát szerette volna látni családját. A tekintetes doktor urak mondták neki : még nem lehet kimenni, maradjon itt, csakhogy tetszik tudni, szegényke nagyou jó ember, hát a szive visszahúzta a fameli- ájához. Kiment, a havas időben meghűlt, azután otthon négy forró lángost is megevett, hát, kérem, itt a betegség... Pedig tessék elhinni : szegény nagyon jó ember... segítsen meg neki az Úristen. II A niketnéma és a többiek. Alig hanzott el az utolsó mondat, csoszogó léptekkel egy közismert beteg jött be a kórterembe ; Propper Adolf, a kolduló siketnéma. Ösmeri mindenki: egy kíméletlen bottal fölvegyverkezve jár koldulni, kéregetni; s ha megbántják, csillapíthatatlanul rikácsol és morog az utcákon. Hosszú tarka ing és gömbölyű főveg van rajta. Előre figyelmeztettek, hogy a nyitott ablakajtókat fogja átvizsgálni, s ténylíg, minden tapogatózás nélkül egyenesen az ablakoknak tart és bezárja. Majd megáll és különféle jelekkel tiltakozik a beszélgetés ellen, mert a teremben válságos beteg van. És hogy protestánsának nyomatékot adjon, halk, óvatos, kimért léptekkel vonul át a szobán, hogy mutassa meg miként szokásos és kötelesség viselkedni, ahol súlyos beteg fekszik. A kórházi csöndnek ő aleg- álihatatosabb fentartója, s megtörténik, mikor könnyebb állapotú vagy lábbadozó beteg el-elbeszél- getne egymás között, szigorú siketnéma a közkórház irodájába megy panaszkodni a csendháborítók ellen. Egyébként, mint tu- berkulótikus került ide; a látogatóknak folytonosan a mellét mutatja... Hetenkint egyszer kiengedik a kórházból, ilyenkor botjával fölszerelve végig járja a várost, ellátogat házakba, üzletekbe és ösz- szekoldulja a filléreket. A siketnémával való közvetítést egy vézna, mankón járó gyerek végzi. Sovány viaszos-sárga arcáról szinte leri az elkorcsc Éveit a gyermek fejlődés szonyitva nem lehetne 8-~ nek mondani de tényleg 1 Ezelőtt „pénteki kéregető legutóbb azonban daganat kélyek támadtak a hátán, kénytelen a kórház falait őri Valamennyi között ő a legrózsá sabb kedvű. Vidám, megelégedett, sorsával kibékült. Egyik mankóját félrelöki és fölszabadult kezével fürgén adja a signumokat a siketnémáknak. — Lesz háború? Fognak jönni az oroszok ? — kérdi azután vidáman. — Nem lesz — szólt gyorsan közbe egy öregedő pánciens. A nagy rabbik azt mondták, hogy a mindenható a mi öreg Királyunkat meg fogja óvni egy háború t borzalmaitól. Aki békében élt ifjúkorában, annak béke lesz osztályrésze aggkorára is. Elhangzott a bekeszózat. Beteg, elgörnyedt, összeroppant alakok suhannak végig a kórtermen... és valami nyomott, mélyreható érzés szállja meg a sziveket. Mintha reménytelenség és sötétség, valami ólmos, nehéz, befogadhatatlan lenne a kórterem levegőjében, mintha valami félelmetes, vad kísértet rajzolná meg körvonalait a siralmas falakra... A beszélgetés megszűnik, a vitatkozók elcsendesülnek és a villanykörte fénye egykedvűen esik a falak kistérteteire... Es csend lesz, sivár, érthetetlen csend, és a nagy csendbe disz- szonansul harsog bele a féllábu öreg kellemetlen nyöszörgése hörgő fuldoklása. Köhög... előbb lassan, A szomorú béka-egérharc. Irta : Simonyi Sándor (Folytatás.) A főszolgabíró Kusnyiri Gyula, amikor nemeskéry Kiss Pál enge- met mint hivatalos értéket akart neki átadni — elképedt s mint okos ember rögtön élt a gyanú petrel. Itt valami nagy hibának kell lenni! Táviratilag kérjen a végrehajtó ur felvilágosítást magától a főispántól. Nekem [semmi közöm ehhez az úri asszonyhoz! Én mosom a kezeimet! A végrehajtó a következő sürgönyt menesztette a főispánhoz ! Tisztelettel jelen es Méltóságodnak, hogy a nag} kaposi főszolgabíró megtagadta az özvegy hivatalos átvételét. Szamár 1 — táviratozta vissza, a most már [boldog emlékezetű főispán. — Micsoda barom maga, hogy azt sem tudja magától kitalálni, miszerint tolihiba az egész : „Csatolt özvegyi a helyes „csatolt összeg“ helyett I Ha az a szép özvegy feljelenti önt, én magát bezáratom. Nemeskéry Kiss Pál ott a főszolgabíró színe előtt lábaimhoz vetette magát : Nagyságoe asszonyom ! Mentsen meg s egész életemben rabja leszek. Mindenemet felajánlom önnek. Jóvá teszem a hibámat. Fogadja el kárpótlásul becsületemet, szivemet, kezemet, mindenemet . . . mindenemet. .. . Éppen akkor úgy is oly árvának éreztem magamat. .. . No, no, ne féljen végrehajtó Ur nem jelentem fel I Ha pedig magának nincs forróbb óhaja, mint az én kezem, hát odaadom önnek. Ha éppen úgy akarja: örökre ! Mert irva vagyon : Nem jó az embernek egyedül lenni! A nagykaposi főszolgabiró pedig ráhúzta ujjainkra a gyűrűt s elhatároztuk, hogy egy évig jegybe járunk s addig is a Végrehajtó ur hozzám jön ellátásra. Betelvén immáron egy esztendő szűk családi körben menyegzőmet ülöm nemeskéry Kiss Pál végrehajtó úrral, az én vőlegényemmel, a kit számtalan hibái ellenére is azeretek, mert azt mondja az iráe: legyetek egy test, egy lélek stb. Most pedig húzd rá fiam Pirók, fújjad szivem Terka, örömujjongásotoktól zengjen a kupolacsarnok. A 3-ik fogás után Steiner Kálmán versben köszöntötte fel az uj párt, Bohémia asszonyság azonban a fejét rázta: Csendes Part, te köszönts fel engem! Te köszönts fel minket! Vagy tudod mit ? Úgyis tartozol nekem ezzel. Emlékezetképpen szedd versbe csak úgy hevenyében életem legszebb történetét bűbájos romántikámat, II Amidéi szerelmét, Grúz Katalin tragédiáját, ott a labyrinthusban. Halliuk ! —.zúgták a fiuk — Ne okoskod j Csendes Part! Egy halálra itéltnek s egy menyasz- szonynak kérését sohasem szabad visszautasítani. Énekelj ama gyönyörű időkről, amikor egy valóságos császár esengett a „Mi Asszonyunk“ szerelméért. Láttam, nincs kibúvó, csak úgy hevenyében rimnélküli verses formában megpróbálkoztam elmondani a jól ismort bűbájos történetet, kiegészítve saját fantáziámmal. Maga a vers. ugyan nem válnék dicsőségére Homérosnak de hiszen csak rögtönzésről volt szó A fiuk elhallgattak Bohémia asszonyság keresztbe fonta karjait : Hogy kerekén elfordult az idő bú» zivatarnál [sebesebben Bűvölt szárnyaival a csillagos éj megülé a la[byrinthust, S az őrült rohanással tovatűnő földre bakacsint [vont. Hajh, de az álompor mit hasinál az álmot epekőnek : Amikor ég a csont, a velő, s forr a vér az erek- v [ben 4 Grúz Katalint, a Gyönyörűt is — vágy kergeti, [űzi S hogy a szent tóra az éj rávonta sötét lepedőjét Szétnéze vala újból a remek mivű konyhán. Felkészite a tó tiszta vizéből öblös fabupákban Majd ágya alól dús kefeszerszámát előszedte Velük őzlábu úrnője cipőit csillagfényesre kefélte. Lelket emelő dolga végeztén gyújtott egy epedő [tüzes dalra Bűvös, gyönyörű dalától zengett a labyrinthus írisz, a halványarcu, gyönyörű, isteni hitves Bámulva állt meg az ég közepén s elfeledte keresni Oziriezt. — Ah, Csendes Part! — gyönyörűen mondod — mintha csak magad is ott lettél volna ! — szakított félbe Bohémia asszonyság hanem folytasd tovább: Hogy álomra ledüle a Fenség, meg a többi ne- [mes daliás nő Kik szépségre nyomába se léphetnek vala Grúz [Katalinnak. Kassa remek lánya kinézett a csillagos éjbe, Ejháját, lenge ruháját megsimita úgy puszta [szokásból. Pajkos őzike mód titkon a tóhoz leiramlott. t Hol b.irnapirosll. Amróél várta s epedve aóhajtot
