Ungvári Közlöny, 1910. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1910-07-09 / 28. szám
1910. 28. oldal. TT n g v á r i 321 ö z 1 ö n -y lemmel kisérte a szövetkezeteknek romboló hatását, az nem hogy annak megteremtéséért fog lelkesülni, de inkább lelkének minden erejével fog odatörekedni, hogy az ily szövetkezetek létesítését megakadályozza. Ha tetszik még több községből is felmutathatunk levelet, amelyek rámutatnak arra, hogy mily cinikus módon juttatott koldus botra a szövetkezet oly részvényes parasztgazdákat, kik a szövetkezet felállítása előtt 20—30 ezer korona felett rendelkeztek. így például Fegyverneken a múlt vasárnap temették el az ottani szövetkezet volt üzletvezetőjét, aki Fegyverneken a nép arca verejtékével összetákolt szövetkezet boltját potom árért magának megszerezte. Az eset következőleg történt: Nehány évvel ezelőtt részvényjegyzések utján alakítottak Fegyverneken egy szövetkezetei, mely 10 ezer koronával kezdte meg működését s a rossz célt szolgáló intézmény már 11—12 hónap múlva tönkre ment, a nagy tőkével megkezdett szövetkezetei mindenestől át kellett adni 90 százalék veszteséggel az üzletvezetőnek, az összes részvényesek befizetett pénzüket teljesen elvesztették. Van ott nem egy olyan parasztgazda, ki a csábítóan dús jövedelem reményétől elkábitva, összes vagyonát belefektette a szövetkezetbe s most koldusbotra jutott. De minek beszéljünk mi messze távol fekvő vidékekről, mikor az igen tisztelt elöljáróság a szomszédunkból is meríthet tanulságot és levonhatja belőle a következményeket ? A szomszéd Bodrogközön, a szövetkezetek Eldorádójábán 25 szövetkezet megbukott, így pl. Kis- és Nagykövesden háromszor ment tönkre a szövetkezet s mind a háromszor megrontotta, anyagilag teljesen tönkretette annak részvényeseit, e községeknek gazdáihoz menjenek el a domb- rádi lakosok, mielőtt szövetkezeti részvényt jegyeznek s kérjenek tőlük felvilágosítást ha ezt megteszik, akkor nemhogy részvényeket fognak jegyezni, hanem erélyesen kiutasítják azt, aki őket szövetkezeti részvény jegyzésére rá akarja venni. íme ott van a hires perbenyiki szövetkezet, ahol az uraság kötelezte mindkét uradalmának hivatalnokait, cselédeit és egyéb tőle függésben levő alkalmazottjait, hogy szükségleteit kizárólag a szövetkezetnél szerezze s e nagy pártfogás dacára a perbenyiki szövetkezet annyira tönkre ment, hogy még a helyiséget is el kellett adni. Itt van a mándoki szövetkezet. Az 1909 évi zárszámadásból látjuk, hogy jelenlegi alaptőkéje 113899 K 33 f. tehát jelentékeny összeg s az eredményszámlában mégis az van feltüntetve, hogy 1908. évben a veszteség 1647 K 69 f., ezzel szemben áll az 1909 évi tiszta nyereség 734 K 48 f., igy tehát a mándoki szövetkezet nemhogy jutalékban részesítené részvényeseit, sőt ellenkezőleg egy év alatt 912 K 85 fillért veszített, már pedig ha ezt az alaptőkét kitevő pénzt csak 3 százalékkal tennék be egy pénzintézetbe, ott határozottan nem lenne veszteség, hanem inkább 3415 K 98 f. nyereség. Még számtalan adatot tudnánk felhozni arra nézve, hogy a szövetkezet intézménye nemcsak hogy a jólétet nem mozdítja elő, hanem egyenesen tönkre silányitja annak részvényeseit. Hiszen ez nem is csuda! Mig például a mándoki hitelszövetkezet fogyasztási árutelepe az 1908—1909. években 912 korona 85 fillér veszteséget, áru avulás címén pedig — a mely szintén veszteség — 1381 korona 02 fillér s igy összesen 2293 K 87 f. veszteséget, addig a személyzet költségeire 8208 korona 66 fillér az üzleti költségre 1264 korona 54 fillért összesen 9473 korona 20 fillért mutat ki, ami azt jelenti, majdnem 10000 koronát kellett fizetni azért, hogy pénzünket elveszítsük. Ily körülmények között lelkiismeretünk parancsolja nekünk azt, hogy az igen tisztelt elöljáróságot figyelmeztessük a község lakosaira leselkedő nagy veszedelemre, s azért intézzük nyílt levelünket a község elöljáróságához, mert az elöljáróságnak hivatása, még ennél is több: felelőség melletti kötelessége községe polgárai anyagi jólétére ébren őrködni. A t. elöljáróság figyelmét a fenyegető veszedelemre rátereltük azért, hogy ha jóhiszemű intésünkre hallgatni nem akarnának, a biztosan bekövetkező katasztrófa idején a nyilvánosság előtt íelelőségre vonhassuk, mert ikertestvérnek tartott községünk : Dombrád község érdeke, szinmagyar lakosainak jóléte sokkal jobban szivünkön fekszik, mintsem ily alkalommal, a midőn még van idő a biztos nyomortól megmenteni őket, hallgatag engedjük a szenvedés lejtőjére rátérni. X d már amar osszig éti kamara. Vettük az ügyvédi kamara évi jelentését. Az adminisztrátió ügyek statisztikai kimutatása után foglalkozik a jelentés az igazságszolgáltatás és jogszolgáltatás kérdéseivel. A jelentés ezután részletességgel foglalkozik az ügyvédség terén szerzett tapasztalatokkal. E szerint, az ügyvédi karban a szaporodás felette nagy mérvű s ez a pálya már is túlzsúfoltnak mondható. A megélhetési viszonyok napról- napra nehezebbek. Az ügyvédi túlzsúfoltság s az ebből a karra háruló súlyos bajokon egyfelől a jogi oktatás reformja, a joggyakorlat meghosszabbítása s annak kimondásával, hogy a gyakorlat a tudori fok elnyerésével veszi kezdetét, lehetne talán bizonyos mérvben segíteni. Az újabb törvényhozási alkotások mindinkább tágítani igyekeztek a kötelező ügyvédi képviseleten, a zugirászat pedig, mely a községi jegyzők magán- munkalatának engedélyezésével, mintegy állami védelemben részesül — megnyirbálja az ügyvédi keresetet, jóformán minden vonalon. A lehető legszigorúbb intézkedés a zugirászat meggátlására, elvonása a peres mint a perenkivüli bíróság elé tartozó munkáknak a különben is hivatalos munkákkal túlterhelt jegyzőktől, immár feltétlenül eszközlendő lenne : de magának a szó szoros értelmében vett jogbiztonságnak a szemMegmentette... Az „Ungvári Közlöny“ részére irta: Sarlcadi Vilmos. Egy parányi szél se lebbent: valami áttetsző langyosság borult a kikötő városra, ahol nagy tömegbe verődve álltak az emberek és várták a jelt, amely a beszállást jelzi. Olyan volt ez a kikötő város, mint egy halottas ház oszlopcsarnoka, ahol a gyászoló tömeg szótlanul, kisirt szemmel, elgondolkozva áll és néz az elvitt koporsó után. Minden sötét, nagyon, feketén sötét volt . . . így álltak az emberek és nézték, mint oldoz- zák el a marcona hajóslegények a horgonyokat. A nagy fekete hajó megszabadult. A ritmikusan verődő hullámok játszottak az óriási kolosszussal. A hidat leengedték és megadták a jelt. Megindult a gyász-sereg. A mozgalmas, zajos életű ember sietve, maga előtt mindenkit fellökve, igyekezett a hajó bensejébe. Majd jött egy másik. A haja már őszült a halántéka körül és időelőtti ráncok ültek a homlokán ; szemei gondolkodók voltak. Egy asszony, kinek karján piciny, sápadt beteges kinézésű gyermek. Élelerős, munkabiró parasztok. Kékzubbonyos városi munkások. Szóval egy hosszú, szenvedő gyászmenet, akik itt hagyják az édes, kedves anyaföldet. A hajó megtelt ... és elindult egy ismerősen ismeretlen üt felé. A hajó ment. Szelte maga előtt a vizet. A fedélzeten gazdag, kéj-utazók zsibongtak. Nézték, mint vész a semmibe a város. Hogy fogynak a házak és miként válik a rettenetes kikötőváros egy piciny semmivé. Lenn a ka- jütök fülledt, egészségtelen levegőjébe hering módjára vannak bepácolva az emberek. Nehezen helyezkednek el, mert szűk itt minden. A nehéz málhákat végre elhelyezik és csend lesz. Bántó csendesség. Száz, meg száz ember, akik nem ismerik egymást és mind egy cél felé törekszenek. • A hajó messze benn van a tengerben. Nem látni más semmit, mint egy derült, kék eget és a végtelenbe vesző zöld vizet. Mindenki elvan foglalva önmagával. Az elsőnap nehezen múló órái lefoglalják az embert. A hajó zúgva, zakatolva, berregve megy. A gépházba hatalmas, markáns legények dolgoznak. Etetik a gőzkazánt, aminek sok kell. A matrózok szótlanul végzik dolgukat. Katonás rendben történik minden. Valami kimondhatatlan szomorúság nehezedik az emberekre. Az élet megviselte az ideküldötteket, nyomott hangulat uralkodik felettük, nyomott érzés sziveikben. Mindha sírásra görbülne minden ember ajka . . . így telnek a szürke, eseménytelen napok a hajón. Semmi emóció, semmi változás. Az ötödik napja megy a nagy, komor, bus épület, a hajó. Egy reggel furcsa és szomorú aktusra ébredtek a hajó bánatos lakói. Temetés volt. A fedélzeten némán álltak az emberek és ájtatosan hallgatták a hajó papjának tagolt beszédét. Szorongtak az emberek. Kíntól és félelemtől dermed- ten nézték a szokatlan szertartást, ami bántóan rövid volt. A pap monoton megszokottsággal motyogott valamit. A kísértetiesen ismeretlen vég közeledett. Két matróz megfogta a zsákba varrt hideg, megnőtt holttestet és leeresztették a vízbe. Egy loccsanás és a nem is olyan régen még meleg fantáziát szőtt embert elnyelte a tenger. A gyülekezet elszéledt. Olyik cinikusan tért napirendre a látottak felett, olyik mindig visszatérő kör-filozofiával ment szűk kajütjébe és elgondolkozott a nagy mindenség gyarlóságai felett. Csak egy asszonynak nem tetszett a helyzet. A félelem paroxizmusa vett rajta erőt és futott a hajó egyik legényéhez, hogy megkérdezze vajon mindenki^ a tengerbe dobnak-e aki a hajón meghal. — Mondja kérem — szó]| az asszony — igy jár Itt mindenki, ha a hajón leheli ki lelkét? Az öreg, sok vihart látott, érzéktelen matróz egyszerűen, részvétlenül felelt: — Hát talán érzkoporsóba tennénk és várnánk, még kikötünk ? 1 Még mit nem 1 Bevarrjuk egy ilyen zsákba és bedobjuk a mindent elnyelő vízbe. Ott jó helye van. Jó temető. Nagyon jó. Az asszony, kinek beteg gyermeke ott nyög- décselt a szűk kajüt emeletes ágyán, félve futott le és megnézte piciny gyermekét. Még élt. De szemei bágyadtak voltak és kis melle úgy zihált, hogy fuldoklóit. Az asszony lehajolt gyermekéhez és felvette. Száraz sovány emlőjét szájába tette és életet szeretet volna adni. A gyermeknek nem kellett az anya emlője. Elfordította lázas fejecskéjét és meghalt . . . Az anya kínosan vonaglott, de szólni nem akart. Eszébe jutott, hogy mit mondott a matróz. Nem akarta, hogy az ő gyermekét elhelyezzék, bedobják abba a jó temetőbe, a tengerbe. A hajó haladt. Még csak egy nap és kiköt. Lázas készülődés vett mindenkin erőt. Csak egy asszony ül és táplálja gyermekét. Emlőjét igazítja és ráhajol a gyermekére és súgva mondja: megmentlek! Megérkeztek ... 1 Az asszony őrülten siet a kijárathoz. Karján gyermeke. Kiért a szárazra. . Fut. . . Emlője csügg . . . Útjába nem hall, nem lát semmit. Tisztást keres. Megérkezik a város kertjéhez, ahol sokan sétálnak. Tovább fut... őrülthez hasonlóan érkezik meg az erdőbe. Gyermekét leteszi és körmeivel gödröt váj. Kezét véresre sebzi . . . Körmei alól patakzik a vér . . . Emlője még mindig csügg és édes, becéző szava1 kát mormol. Megfogja gyermekét és beteszi a gödörbe. A nyirkos földet rányomja és boldogan sóhajt fel a szerető anya : — Megmentettelek édes magzatom . . . megmentettelek . . .
