Ungvári Közlöny, 1890. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1890-07-17 / 29. szám
Ungvár, 1890. julius 17. ÄÖ. szám. /p** Tizenkettedik évfolyam. Előfizetési ára Félévre ..............................2 frt. Negyedévre ....................1 * Egy példány ára 10 kr. Kapható a kiadóirodában, Szenczer Henrik és Feuerlicht R. tőzsdéjében. Az előfizetési és hirdetményi dijakat a kiadóiroda veszi fel, s azok vidékről is ide küldendők. UNGVÁRI KÖZLÖNY. MEGJELENIK CSÜTÖRTÖKÖN. Szerkesztőség : nagy-utca 36. (a görögtemplomnál). Kiadó-iroda : Pollacsek M. könyvnyomdájában. Hirdetményekért a 30 kr. bélyegilletéken felül 3 kr. nyílttéri czikkért 5 kr. fizetendő minden szó után. er:Cji-~ í"CCC'jCíí3j -V-~-!ü"~»wí Pályaválasztás. Gyermekeinknek eredményes tanulása fölött érzett örömünket a tauév végén hamar elűzi a jövő megdöbbentő gondolata. Mit csináljak gyermekemből ? — kérdezi magától bizonyos aggodalommal az atya. Mert rettenetes az a harcz, melyet a darab száraz kenyérért, a betevő falatért ember ember ellen folytat életre-halálra. Nem a harcz az, a mi aggodalommal tölthet el; csak hadd folyjon a küzdelem, mert a hol harcz nincsen, ott bekövetkezik a halál, fizikai és morális egyaránt; élet a küzdelem díja. Nekünk gondot az a jelenség ad, hogy még mindig ezer előítélet, sok kishitűség és millió ferde szokás szabja meg azt a küzdőtért, melyen a létért való hajtóvadászatot űzik. Manapság a szülői ambitió még mindig n^m az, hogy a gyermekeknek nvugaimas és lehetőleg gondmentes jövő biztosíttassák, hanem az, hogy megszereztesse velük a diplomát, gúnyjára azoknak a demokratikus eszméknek, melyekkel korunk hiva- logni szeret. Még a szegényebb család is anyagi romlása árán hajszát folytat a jelenkor e kutyabőréért, az oklevélért. Szó sincs róla, hogy kevésre becsülnők azt, mint pályákért. De mi nem azon kevés szerencsések után szabjuk meg Ítéletünket, mértékét és aggodalmaink nagyságát, kik diadalmasan tartják meg helyűket a küzdőtéren, hanem azon sokak után, kik ez áldatlan hajszában elvéreznek s proletárokká lesznek; azok után, kiket a társadalmi fonákságok teremtettek, de a kiket ugyanaz a társadalom, mely kinövéseiben szülte őket, a szükségesekkel ellátni s emberi jogaikba helyezni képtelen. A „sokat igór, keveset ad“ — axiómának kérlelhetleuül logikus érvényesülése ez. Az iskolázásra kény szeri tett ifjú, legtöbbször hajlama és akarata ellenére, csupán a szülői hiúság kielégítéséül, végig megy a tudóst-képző lépcsőkön és diplomájával az életnek új fázisába jut. Sok fájdalmas csalódás ntán, végre egy díjnoki állásra pályázik. Ezt követi a leszámolás azzal a czudar világgal, mely őt, hite szerint, meg nem értette s meg nem érdemli, s melylyel szemben egyedül csak ő lehet a vesztes fél. Mert hát hiába, sok az arató, de kevés az aratás. A kenyér nélkül való „urak“ száma ijesztő arányban szaporodik, a mi a protek- czió és nepotizmusnak mai aranykorában annyival megdöbbentőbb, mert ezen aerában igen sok kétes értékű existenczia prosperál, a valóban hivatásos, szakképzett egyének meg leszorulnak. Es csoda! ezen napról-napra meg-megújuló állapotokból, a ballépések ezen fekvő következményeiből a szülők még sem vonják le a megfelelő tanulságot, azt u. i., hogy ne grávitálnának még mindig teljes erővel a tudományos pályák felé, hanem fordulnának inkább praktikusabb életpályákhoz. Egyedül az értelemmel felvértezett erő, az értelmes munkáskéz bír azon kiváltsággal, hogy keresztül töri magát ezer akadályon, győzelmesen. A kereskedelem és ipar sokkal hálásabb tér azoknak, a kik dolgozni akarnak. Erre meg azt felelik, hogy iparunk és kereskedelmünk úgyszólván csak teng. Ha malicziozusok akarnánk lenni, azt kellene mondanunk, az nem is lehet máskép, a mikor e pályákra nálunk jóformán csak az lép, kit a tanárok kiszorítanak az iskolából. De mi nem malicziózusok, hanem meggyőzők akarunk lenni. S így rá akarunk utalni arra, hogy más országban, hol nem verte az urhatuámság annyira békóba a józan észt, az iparosok ép oly megbecsült és kitüntetett tagjai a társadalomnak, mint bárki más ; míg nálunk még mindig bizonyos restelkedéssel választják e pályát sorsukká, holott Magyarországon is a szakképzett iparos, mint azt előttünk fekvő számos példa igazolja, tisztelet és becsülés tárgya, és e mellett —- úgy mondhatni — a legfüggetlenebb s anyagilag is külünb viszonyok közt ól, mint az irigyelt „urak“ legtöbbje. Pedig iparosaink legnagyobb kontingense többnyire a semmivel kezdi; ha tehetősebb szülők gyermekei is lépnének e pályára, mennyire és mily előnyösen változnék meg a magyar ipar képe, mely ma még fájdalom, sok tekintetben a jövőnek zenéjéhez tartozik,és nem kellene oly kudarczoktól tartanunk, a minő a magyar ipart csak a minap érte a fegyvergyár csúfos bukása által. Intelligens erő, azaz képzettebb és a hivatásérzet melegétől áthatott erő lenne képes a magyar ipart (és részben a kereskedelmet is) azon lidórcznyomás alól feloldani, melyet ma a tőke mindenhatósága arra gyakorol. Divatos dolog nálunk a katonai pályával is farkas szemet nézni. Persze a Chauvinismus úgy követeli azt, kárára nagy és szent érdekeknek. A magyar hires vitézség beéri azzal, hogy leszolgálja a 3 esztendőjét, vagy megszerzi az egyéves önkeny- tesség révén a tiszti bojtot, hogy legyen, miről — kvietálni. Hogy a magyar embernek ezen eljárása — minden egyébtől eltekintve — gyakorlati szempontból nem helyeselhető, alig is kellene vitatni. Az ideálizmus a nemzetek életében bizonynyal igen szép dolog, de okvetetlenül ósszhaugzásba kell azt hozni a való, a gyakorlati élet igényeivel. A Szakramentovicsok ellen nem az a korrektivum, hogy haragszunk rájuk, hanem ha azon vagyunk, hogy számuk apadjon az által, hogy elfoglaljuk a dualizmus és értelmi rátermettségünk jogán a minket megillető pozitiót a — hadseregben. A katonai pálya szép és hálás tér, melylyel szemben nemzeti kötelességeink nagyon is lerovatlanul maradtak. Általán véve azon fiúkat, kik nem látszanak a tudományos pályára egyenesen praedestinálva lenni, nem kellene anyagi romlással, gyakran a családi vagyon csorbításával is az egyetem felé terelni. Praktikus irányú iskolákba velők ! Ott vannak, például a polgári iskolák. Ha a fiú 6 osztályú tanfolyamot végzett, abban igen sok pályára nyert minősítést. Ha pedig ennek bevégzése után folytatni akarná iskolázását, átléphet a gazdasági, erdészeti, bányászati és állatorvosi intézetek bármelyikébe, vagy a minősítési törvény értelmében alkalmazást nyerhet állami kezelő-, pénzügyi-, vasúti-, posta- táviró-, számvevőségi-, só- és vámhivataloknál. A polgári 4. osztályból meg átléphet az ipar tan-műheiybe, tanítóképző-intézetbe, az orsz. minta- rajztanodába, kereskedelmi iskolába, közópipartano- dába, esotleg egyenesen lép át az iparos pályára s több mint kétségtelen, a javából való iparos lesz belőle, mert a polgári iskolákban erősen kultivált és jó rajztanítás útján — jó ízlést sajátított el. Legfőbb ideje, hogy a szülők leszámoljanak a tudományos pályán tapasztalt túltermeléssel és túl- tengéssel, és vinnék — a pályaválasztás határozó órájában — fiaikat inkább oly pályára, mely hamarább és biztosabban nyújtja a megélhetés eszközeit. (K—r) Az aradi kiállítás. A jövő hó elején megnyílik Aradon, a Maros melletti szép városban az „alföldi és délmagyarországi általános kiállítás“, melyről e lapok hasábjain ismételten volt már említés. Arad lelkes közönsége nagy ünnepet ül az idén. Október 6-ikán leplezi le a tizenhárom v é rA bakter. — Karczolat. — Irta: RALOVICH PÁL. (Folyt, és vége) Pesta bácsi, mint egy ifjú szerelmes, oly do^ bogó szív vei haladt hazafelé. Oda ér. De nini! a fatáblákon belül világosságot vesz észre. Szegény egyetlenem még most is dolgozik 1 Bizonyosan foltozgatja ruháinkat! No de mi az ? mintha beszél getést hallanék ki belülről ? ! /v biz a ! A szomszéd- asszony lesz a . . . . Hát ez meg mi ? Asszonyok is csókolódznak ilyenkor ? Mert ez csók-czuppanás volt, vagy mi?! Most ajtó nyikorgás? . . . Pesta elbuvik, hogy ne lássa a szomszédasszony, miszerint ö saját háza körül, az asszony körül ólálkodik. Ő a rendnek őre 1 De mit hallok ? Jól hallok-e ? Férfi hang . . . Szivét szorítani kezdi valami. A kinyitott ajtón kisugárzik a sötét éjbe a lámpa fénye, s e mellett látja Pesta bácsi, hogy egy férfi megölelve tartja az asszonyt, az ő feleségét; megcsókolja — — most megfordul és fölismeri a csábítót. Botja kihűl kezéből, lába összecsuklik, feje, a tisztes ősz fej, lehajlik lihegő mellére és el engedi haladni a csábitót, ki hitét, boldogságát, örömét becsületét zúzta tönkre. A vad fájdalom és haratr lázas izgatottsága csakhamar erőt ad neki. A csepergő eső jótevőleg hat reá, eszméletre hozza, felemeli botját s rohan a csábító után ... de nem — vissza tér — először itt végez evvel . . . — Hol vagy? Elbújtál? Halálsápadtá meredten bámul reá a szép asszony. Aranyszőke haja lebocsájtva, szelíden simul a vakító fehérségű vállakra . . . Térdre rogy ; összekulcsolva teszi kezét lihegő kebelére, bánatosan emeli föl könyben úszó gyönyörű sze meit az előtte álló, boszut lihegő férjre. — Nem felelsz ? Néma lettél, mint a temető ? Tudom, azért hallgatsz, mert megcsaltad az én becsületes szivemet I . . . . — Irgalmazz ! Kegyelmezz I Pesta bácsi megragadja azt a két puha, remegő vállat, hogy széjjel szakítsa azt a bűnös testet, de amint meglátja azokat a biivölő, kérő gyönyörű szemeket, — leveszi róla kezeit, megfordul és napégette arczára két tiszta könycsepp gördül, s tompa hangon szól a hízelgő asszonyhoz : — Én vagyok a hibás I Menj — szabad vagy I S aztán kirohant; mint az ő lelkében az ádáz vihar, úgy dúlt a temészetben is, rombolón, pusztítón. Meg-megállott s némi gyönyörrel nézte ezt az elemi csatát ; szerette volna segíteni, hogy a föld is forduljon ki sarkaiból, hogy pusztuljon el minden a földön, legyen minden romhalmazzá, mint az ő szivében. Szeretett volna mindent összezúzni s ezek felett ördögi hahotával nevetni; bele ülni sötét szellemként valamelyik odúba s megvárni, mig salakjától megtisztulva újra születik a világ, hogy ő akkor kitéphesse szivét, hogy a régi világból még hírmondó se maradjon. Lázas izgatottságában elnyomta az álom, és álmában azt látta, hogy Boris most is szereti, hogy „édes urának“ szólítja, hogy a többi minden álom volt C3upán . . . Álom volt az egész, semmi másl . . . Másnap reggel beállít a kapitányi hivatalba. Most a fiatal alkapitányt találja ott. — Megbüntetnek-e minden rablót ? Téns al- kapitány ur? — Hát már hogyne ? ha elcsípik I — Megcsípek egyet én. Ma éjjel láttam — Nem csipte el ? — Nem I Pedig én vagyok a káros ! — Ismeri a tolvajt ? — Ismerem ! — Mijét lopta el ? — A becsületemet 1 Az alkapitány összerázkódott. — És miért nem bünteti meg, ha ismeri ? Pesta bácsi összoszoritja ökleit; szemei különös fényben villognak ; vad, haragos tekintetet vet az előtte állóra ; teste kiegyenesedik, — de aztán egy más gondolattól megkapatva, ismét meggörnyedve, lecsendesedik. — Éppen az a baj, hogy nagyon is ösmerem 1 Elég baj nekem igy is az az asszony, — minek egy másik is? 1 másnak a bűne is lelkemen legyen ? Megfordul, összeszoritott öklével egy pár szemébe szökött keserű könyet dörzsöl el — talán sziv-vére volt ez!? — azzal kitántorodik az alkapitány szobájából.
