Ung, 1917. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)

1917-07-08 / 27. szám

2 (27. szám.)

a küldöttség pap tagja felé fordul: Tisztelendő Úr! ugy-e, imádkozni fog, hogy ez igy legyen!? — Hogyne imádkoznánk, hiszen a kövek megolvadnak, ahová katonáink lépnek, a sziklák porladnak, az ég megreszket (szólották az ágyuk), a föld megindul, a halottak kikelnek, (akkor is lőtték a temetőt): hát mi maradnánk csendesek, mozdulatlan szivvel, imádságtalan közönyös ajakkal!“ (Őnagymóltósága másnapra, vagy bármikorra ebédre hivott, de csak búcsúzni térhettünk be hozzá.) Majdnem könnyesen, de a tábornok magyar szeméből lángot és bizalmat nyerve robogtunk tovább.

Közel a célhoz.

Útközben mégegyszer megálltunk: a ll es munkácsi honvédezred Katonaotthona előtt. Ismerősként üdvözöltek katonák és tisztek. Megnéztük az otthont, a gőz- és kád-fürdőt, közben tizenötször is, innen is, onnan is „lekaptak bennünket.“ A neveket még nem tudjuk megjegyezni magunknak, de hiszen még találkozni fogunk. Innen n ár két kísérőnk is akad: két ifjú lovas, az egyik Platthy Pali főhadnagy, h. zászlóaljparancsnok és Szántó Mihály hadnagy, utászparancsnok.

Kijutunk a . . . tekenöbe. Nem is tudjuk, mily közel vagyunk már a „tűzhöz“, csak akkor dobban meg egy kicsit a szivünk, amikor a k - sérő tisztek tanácsolják, hogy a kocsik egymástól 100 lépésnyire haladjanak, mert már „lát a muszka.“ „Hát esetleg meg is lőhetnek ?“ — kérdeztük. Feleletül megpillantunk az utón, az ut mentén itt is ott is egy-egy friss gránát tölcsért.

A dandárparancsnokságnál.

A „halál utján“ — igy nevezik az utat, eljutottunk a dandárparancsnokság „nyári villájáig.“ Gyönyörűen fölépített cukortorták ezek a lakások. Az ember nem is hinné, hogy e gyöngéd, finom alkotásban — kemény nyakú ezredesek, kapitányok laknak. Mikor a „villa“ felé fordultunk, bent mozgalom támadt és jóelőre kijöttek elibénk: Längerer ezredes (dandárparancsnok) és Zsépy százados. Kölcsönös üdvözlések, Ígéretek, hogy még találkozunk.

Megérkezés az ezredhez.

Most már valóban izgatottan siettünk az ezredhez. Tudtuk, hogy alig néhány lépés választ el azoktól, akikért a nagy utat tettük, akiknek annyi sok üdvözletei, izenetet hoztunk, akiket — most érezzük — mennyire szeretünk. Hogy is fogjuk csak köszönteni őket? Talán a tiszteket, legényeket, sorba valamennyit, sorba valamennyien át fogjuk ölelni, össze fogjuk csókolni. Szó nélkül, egyetlen szó nélkül a szerető lélekkel üdvözölni őket: igen ez volna a megfelelő! . . . Már láttuk őket, láttuk, hogy várnak. Egyikünk ezt, másikunk azt ismerte közöttük és mihelyt elhangzott Kozma táblabiró üdvözlete, Rechnitz őrnagy szives fogadtatásáról biztositó szava: a küldöttség egyik tagja ezt, a másik azt ölelte, csókolta. A fogadásnál az őrnagy-ezredparancsnokon és a velünk érkezetteken kívül ott voltak még: Szkiha tábori lelkész, (egy vadonat uj német kitüntetés csillogott a mellén: a vaskereszt!), Kacsó tábori lelkész, Schivny fhgy. ezreds. tiszt; az I. zászlóaljtól Schlachta László hgy., a II. zászlóaljtól Ortutay János hgy. (mindketten ungváriak), a III. zászlóaljtól Halász Antal hgy. (pécsi), a IY. zászlóaljat annak h. parancsnoka Platthy Pál fhgy. képviselte. Ott volt még Bardos Béla hadnagy egy 11-es vadászkülönitmény parancsnoka (munkácsi) és dr. Fenyő a tábori kórház parancsnoka, stb. A legénység képviseletében II., illetve a III. zászlóalj nevében Nagy József (Tiszaeszlári), illetve Bán Sándor (beregardói) négy-négy szép kitüntetéssel dekorált szakaszvezetők állottak elő, hogy a küldöttséget a legénység nevében üdvözöljék. Bán Sándor üdvözlete a következő volt: „Nagyságos Urak! Bán Sándor szakaszvezető az ungvári III. zlaljtól alázatosan bemutatkozom. Egyben a III. zlalj. összes legénysége nevében üdvözletei hoztam Nagyságotoknak. Hálás köszönetünket fejez zük ki azért a kegyes jóindulatért, hogy bennünket szeretetükkel körülvenni és fölkeresni méltóz- tattak. Isten vezesse és éltesse a küldöttség minden tagját!“

Vacsora. Éjjelezés.

így fogadott a derék honvédezred. A háttérben pedig a parancsnoksági emeletes „palota“ terraszán már vacsorához terítettek ; Hadi Zsiga és „tábori postás“ társai: Dula János, Berki Béla, Myska Gyula, Bugya Vilmos (Berkit kivéve mind ungváriak) már nagyban stimmolták a hangszert. (Itt jegyezzük meg, hogy büszke lehet akinek Hadi muzsikál. Muzsikált ő már IV. Károly királynak is, amikor trónörökös korában Kőrösmezőn átment.)

A beszállásolás katonai gyorsasággal történt. Öreg népfelkelők elkapkodták kézitáskáinkat, azután pedig mindenkinek megmutatták, melyik a szobája. A vacsora inkább ismerkedési jellegű lett volna, de hisz arra már nem is volt szükség. A testvérek, barátok ne ismernék egymást? Beszélgettünk az otthoniakról. .. kérdezgettünk a kintlevőkről. Villany világított, cigány muzsikált és . .. egy kis pezsgő is került az asztalra.

Fölmenet a rajvonalba.

Reggel sokáig pihentünk, hogy friss erővel induljunk fel az első vonalba, Rechnitz őrnagy személyes vezetése mellett lóháton tettük meg a hegyoldalban folyton emelkedő, mégis a nagy

U N G

használattól és folytonos esőtől nyakig sáros utat. Szabadságolt katonák tartottak lefelé, szabadságról visszatérők mentek fölfelé. Milyen más lelki- állapotban az egyik és a másik!

Útközben szakszerű magyarázatot hallunk az őrnagy ezredparancsnoktól az előttünk álló magaslatok elfoglalásának lefolyásáról és jelentőségéről. Az óriási őserdő kb. 400—500 holdnyi területen teljesen le van kaszálva: a mi gránátjaink kaszálták le az utolsó fát is. Ilyet elképzelni nem, csak látni lehet. A kilátás már tiszta, már látjuk a rajvonalban mozgó életet.

A rajvonalban.

Junius 28-án reggel 9 óra: A végső célhoz értünk. All. honv. gy.-e. I. zászlóaljának parancsnoksága előtt, egy földbe ásott tiszti lak előtt fogadnak bennünket: Tomory Vidor fhgy. parancsnok, Linz Boldizsár hgy. zászlóalj s. tiszt, dr. fíóíer Ferenc főorvos, ott van a már ismerős Schlachta László utászhadnagy és a legénység képviseletében Takács Gyula, az orosz fogságból megszökött és azóta már a harctéren uj kitüntetéseket szerzett derék őrmester, Gárdos, Kellner őrmesterek és Márkus szakaszvezető. Ung vármegye és Ungvár küldöttsége nevében Székely József főerdőtanácsos üdvözli a derék harcosokat, amely üdvözletre Tomory válaszolt szívből fakadt igaz szeretettel. Majd a terv szerinti előkészületek történnek, hogy a legénységnek is elvigyük amit hoztunk: az Ung vármegye háláját, üzenetét, szeretetét, lelkét. Egy kaverna előtt gyűjtik össze az első zászlóalj legénységét, csak éppen az őrök maradtak az őrsön. Magyar Bálint tábori misét szeretne mondani, de a már-már induló tüzérségi harc miatt az ezredparancsnok tanácsára csak imádságba kezd. Letérdel a rajvonal keményebbre taposott földjére, össze kulcsolja kezét, keresztet vet és fölhangzik ajkán a keresetlen szavak égbe törő imája: Hozzád fordulunk a megpróbáltatás nehéz napjaiban népeknek és seregeknek Ura és Istene ... E nemzet küzd jogaiért és csak tőled várja szabadulása diadalmas napját , . . Acélozd meg katonáink karját . . . erősítsd meg lelkét. . . hogy amit adtál, megőrizzük megtartsuk . . . stb. Majd az ima végén elhangzanak a katonákhoz az otthoniak nevében is hálát, bámulatot bizalmat tolmácsoló szavai... Közben egyik-másik öreg népfelkelőnek megered a könnye, az orosz tüzérségi állásokból pedig mind sűrűbben és sűrűbben repül fejünk fölött a sustorgó gránát. . .

A lövészárokban, kavernákban, géppuskaállásokban töltöttük azután az egész délelőttöt. Az ágyuharc bennünket egyáltalán nem zavart, mert az oroszok inkább a közvetlen szomszéd zászlóaljat háborgatták, ahol bizony haláleset és sebesülés is történt,

Természetes, amig végig néztünk a lövészár- kokon, meg-megálltunk minden katonánál, megkérdeztük nevét, faluját. Hogy érzi magát, mi a kívánsága, mit izén haza ? Máté István orosi lakosnak (Szabolcs m.) csak az faj, hogy bár otthon semmije sincs, napszámos, a felesége három év óta, mióta bevonult, nem kapott hadisegélyt. A másik azon ijedt meg a múlt héten, hogy már idehaza is közös konyhákról fogják porcióként az eledelt kapni. Már pedig legalább otthon, a családnak legyen meg az övé, hogyha ők küzdenek. Általában az otthoni dolgok rendkívül érzékenyen érintik a rajvonalban lévő katonákat, amint P. Szkiba a búcsúzó beszédben kimondta: „Az otthoniakat és ittenieket — a családtagokat különösen — egy érzékeny húr köt össze. Minden otthoni sebre itt jajdúl a szív, minden otthoni jaj, itt okoz sebet.“

Haladunk. . . hallgatjuk az ágyukat... és kiérünk honvédőink árkából. . . Észre sem ve?z- szük, hogy búcsúzni kell! A zászlóaljparancsnok nem jöhet tovább . . . Köszönünk, elválunk . . . Ott voltunk, beszéltünk, de valahogy mégsem voltunk megelégedve magunkkal. Az idő volt kevés, vagy a nyelvünk szótalan. Katonák! Csak ha meg nem éreztótek a szivünk dobogását: akkor talán hiába mentünk Egy tábori levélnél nem igen mondott többet az ajkunk, de a szivünket, melyből az elválás könnyet csalt szemeinkre: a szivünket — engedjétek meg — de úgy gondoljuk, talán érdemes volt elvinni hozzátok! A szót igen, de a szív melegét nem lehetett volna tábori borítékba tenni. És tinektek, kik szivetek kincseit adjátok, mi, az itthoniak is azzal voltunk három évig adósok!. . .

Vissza az ezredhez.

Még egy látogatás a Borcsa-lakban, a szomszéd ezred parancsnokánál, Bors Gábor századosnál, aki Martinka hadnagy s.-tisztjével oly kedvesen fogadott, — még egy pillantás a „fiuk“ felé: és elindulunk vissza az ezredhez. A vissza- jövetel folytonos ágyuíüzben történt Minden 5—10 másodpercben elhuhogott felettünk egy gránát.

Ebéd időre két órára épen otthon voltunk. Kinek-kinek külön művészi menü lapot festett Föris József hadnagy. Az ebédet Klicsu Imre főzte (de milyen ebédet!), a zenét Hudi szolgáltatta. Pohárköszöntők is hangzottak el és pedig úgy a katonaság (Längerer dandárparancsnok és Rechnitz őrnagy), valamint a küldöttség részéről (Székely József, Magyar Bálint, Ackerman Fülöp). — Ebéd után megnéztük az ezred kápolnáját, amelyet mint honvédemléket tervezett Szántó Mihály hadnagy és a pálóci illetőségű Varga János honvéd építőmester épített fel kőből. A kápolna oly szép,

1917. julius 8.

hogy Majláth erdélyi püspök személyesen megígérte sajátkezű fölszentelósót. Belső felírása: Adjátok meg Istennek, ami az Istené, a királynak, ami a királyé.“ Oldalában egy emléktáblát állítottak, melynek felírása: „Isten dicsőségére és az . . ,-i harcok emlékére emelte a m. kir. munkácsi 11. honvédgyalogezred 1917. (Nuszer.)“ Valóban szebb emléket nem hagyhatnának ott maguk után a mi derék hőseink.

Másnap délelőttre terveztük a visszavonulást, ezért vacsora alatt Földesi Gyula megköszönte az ezred felejthetetlen figyelmét és háromszoros éljent váltott ki belőlünk a tisztekre és legénységre egyaránt. Az ezred nevében Szkiba Pater válaszolt, amely válasznak gyémántszavait már fentebb idéztük.

Ezzel azt hittük, hogy a munkát elvégeztük, a tapasztalatok sora lezáródott, pedig másnap reggel elindulás előtt még olyan látványban volt részünk, mely hogyha elmarad, igazán kár lett volna érte.

Visszaindulás.

Reggeli étkezésünk után, amig nyugodtan elbeszélgetünk, repülőgép kattogás élénk zaja hallatszik át hozzánk a hegyekből. Utána megszólalnak a tőlünk kb. 10Ö lépésre elhelyezett ágyuk. A repülőgép egészen felénk merészkedik, az ágyuk sem engednek és kilőtt srapnellek egy másután festik a fehér foltokat az égre. Gyönyörű volt a látvány, de a repülő sértetlenül siklott tovább Magyarország felé, mintha csak nekünk akarta volna az utat megmutatni. De még vártunk, mert 10 óra volt az indulásra kitűzve. És még nem siettünk, szívesen maradtunk volna még tovább is. Az indulás előtt gazdag tízórai, mely alatt jóizü katonatréfával szórakoztattak el a vendéglátó tisztek, hogy még nehezebb legyen az elválás. Vili volt, amikor végre elbúcsúztunk a derék ezredtől a — viszontlátásra.

Az ismert utón és közlekedési eszközökkel este 10 órára jutottunk oda, ahol 2 nappal ezelőtt a megérkezéskor vacsoráztunk. Útközben azonban még egyszer megálltunk a Katona Otthon előtt. Ott pihent akkor Szabados József alsódomonyai, Csiszár János bezői, Ackerman bezői, Taulin István daróci, Weisz Ignác ungvári, Bodnár István botfalvai, Homoki Menyhért beregszászi honvéd. Elbúcsúztunk a hadosztályparancsnoktól, Gö- römbeyéktől, és 5-kor Kalmár Mariántól, aki ebéddel várt és akinél a társaság utoljára állt a fényképező elé. Pap Ákos vacsorája fejezte be a fronti látogatást azok részéről, akik a reggeli vonattal Kolozsvárnak indultak vissza (Székely főtanácsos és Kakasi), négyen még a másnapi ebédet is ott töltöttük el, mert Brassó felé, amelyet meg akartunk nézni, dél körül indult a vonat.

Még csak egyet. Visszajövet a Maros parton (a mostani fronttól körülbelül 5—600 km.-nyíre) megpillantottuk azokat a lövészárkokat, amelyekben az oláhokat kellett volna várnunk, hogyha honvédeink a határon meg nem állítják őket. Hogy idáig nem ért a rabló: ez a honvédek — köztük a 11 esek — dicsősége! Isten őket dicsőségben éltesse!

Kászonujfalu és Kozmás között a hegytetőn áll egy magas emlék. Azt a helyet jelzi,' ahol 1849. augusztus 1-én először ütköztek meg a székely hadak a beözönlő orosz seregekkel. Az emléket 1897-ben állították a bukaresti magyarok. Fönt kereszt, lent két keresztbe tett kard. Az oláhok a keresztet nem bántották, de a kardokat összetörték! .. . A kardromokból emléket is hoz - tunk! ... Ne féljetek, románok! Az emlék kardjait összetörhettétek, de a magyar honvédek kardja Összetört titeket! Magyar Bálint.

Ungvár szegénysége.

• ni.

A közügyek iránti érdeklődés hiányánál fogva tehát nem tudott kifejlődni oly egészséges közszellem, mely a városi közéletet minden vonatkozásban irányította volna, a melyik inig egyfelől a polgároknak a köz iránti érdeklődését állandóan felszínen tartotta volna, addig másrészről féltékenyen őrködött volna afelett, hogy a közjavak egyesek szabad prédái ne legyenek.

A közszellem ezen hiánya azután maga után vonta, hogy egynéhány befolyásos, hatalmas egyén, tekintélyének, súlyának egész erejével uralkodott az akarat nélküli magisztrátuson és képviseleten és mindannyiszor keresztül vitte azt, hogy ezek az ő önző érdekeinek zászlóvivői voltak. A városi közigazgatás története pedig ennek folytán nem volt egyéb, mint az egyes hatalmi faktorok mérkőzése. Ez a szempont uralkodott a választásoknál és ez a városi javak kezelésénél. A város közönsége sohasem tudott felemelkedni arra a magaslatra, hogy a várost érdeklő ügyekben egységesen lépett volna fel. Hogy azután ilyen viszonyok mellett a város a maga érdekeit sem a megyével, sem a főerdőhivatallal szemben nem volt képes megvédeni, mi sem természetesebb. Hogy ezek, valamint a város közgazdasági életének néhány tényezője a városi szervek felett uralmat gyakoroltak, az csak természetes folyománya volt az egységes közszeliem hiányának.

A magisztrátus pedig, melynek irányítania kellett volna a város közéletét, ilyen körülmények között csak látszólag rendelkezhetett akarattal. Élete és nyugalma ugyanis néhány városatya jó voltától függött, egységes városi közszellem hiá-