Ung, 1915. július-december (53. évfolyam, 27-52. szám)
1915-12-25 / 52. szám
53. évfolyam. IJugvár, 1915, december 25. 52. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Negyedévre . . 2 K. Félévre ........4 K. Egyes szám 10 fillér Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre . . 14 K. || Félévre ...........7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. Nyilttér soronként 80 fillér. HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ===== den csütörtökön. ===== TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő: DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése.----------kiadóhivatali tblefonszAm 11. ===== Karácsonyi királyok. Irta Isaák Imre. Az egyik király trónjavesztetten riad a sötét és szomorú valóságra: elbuktam Véres kézzel, az előd nyomorult és hitvány módon való meggyilkoltatása árán, annak és védtelen nejének holttestén át lépett a trónra. A trónterem íalain ott kisértettek annak a rémitő tragédiának vérgőzös árnyai. A meggyilkoltak szellemei vissza-visszajártak és mutogatták szörnyűséges sebhelyeiket, meg-megrázták véres öklüket, félelmetesen és megdöbbentően zúgott bele a király szivébe királyságának becstelen ára: a sególysikoltások, a halálhördülósek . . . Lehetett-e áldás az ilyen királyon? Nem. A sötét átok elveszi eszét, lelki egyensúlyát. Aki egyszer bűnös cselszövésében embervért kóstolt, sőt királyi hatalmát vér árán szerezte: annak a végzete a legtragikusabb igazságszolgáltatással teljesedik be. Parasztruhába bújik a király, menekül, fut a király! Elfut arról a földről, amelyet védenie kellene; elől fut arról a mezőről, amely eszményeinek, álmainak dicsőséges szimbóluma. Ő, aki bekergette szerencsétlen népét a „nemzeti eszményekért“ való haláltusakodásba, Ő, aki tervszerű és folytontartó öndicsekvéssel magát a nemzeti állameszme megteremtőjének, majd mártírjának, sőt hősének tolta fel és pedig olyan sikerrel, fyogy katonái a rajongásig megszerették, Ő, a király, most gyáván fut, hogy nyomorult, beteges, összetört öreg testét megmentse a jól megérdemelt magyar szuronydöféstől. A lelkét már nem mentheti meg, azt már összeroppantotta az a titáni erővel lesújtó ököl, amelynek neve: Isten keze. Mennyivel több lett volna ez a fekete lelkű király, ha mint nemzeti hős, elől vezette volna elvakitott népét az utolsó rohamra: legalább a legendákban megmaradhatott volna az emlékezete, véres, gyászos, de hősi emlékezete. De igy ? ... A király uttalan-utakon, rengetegeken, mocsarakon álta. bujdokolt, paraszti ruhában ... Gyáva, nyomorult király. Aki cserben hagyod eszményeidet. A karácsony ünnepén, az eszmények napján, magvetéssel gondolunk rád Péter király, szerbek királya, gyilkos király. A vég a kezdet isteni büntetése lett rád nézve. Bűnödet vaskövetkezetességgel bünteti a Bűnöd ... . . . Atkozott vagy Péter király . . . A másik király a keresztfa dicsőségével, glóriájával koronázottan a győzedelmes király. Amiért a jászolbölcsőből kinőve, egyre izmosodva, lelki erőkben csudás gazdagsággal harcolt: eszményeit soha egy pillanatra sem hagyta cserben. Azt a földet, amelynek boldogságáért munkálkodott, azt a népet, amelynek odaszentelte életét, azt az eszményt, amelyért a lelke lángolt: nem csúfolta meg, nem tagadta meg. Nem volt gyáva. Nem bujt el. Ott halt meg a küzdőtéren. Azért halt meg, amit eszményének tudott. Ő is vissza-visszajő, mikor sebhelyeinek megmutatásával emberi hivatásunkra akar figyelmeztetni ; de az ő sebhelyei ránk nézve az áldás: az eszményeiért megvívott küzdelem győztes emberének sebei azok! Te, óh karácsonyi Király, éppen azért lettél a királyok-királya, mert a Golgota elől nem futottál meg, sőt éppen a magad megáldozásával pecsételted meg igazi királyi mivoltodat. Karácsony ünnepén sc^m meg nem rendülő szeretettel gondolunk Rád, Királyunk! Áldott a jászolbölcső és áldott a keresztfa, a durva és véres, de fenséges királyi trónus, amelyről az önfeláldozás megváltó eszményének ragyogó sugárai csapnak bele a mi szomorú, sötét szivünkbe. Áldott vagy Jézus, lelkünk győzedelmes királya. Q7UD T1?C!7 HAM11TELMAN — öábr LHöá, AGATA KRÉMJÉT használja. Háborús világ. Az 500. nap. A múlt hetekben volt ötszázadik napja, hogy megkezdődött a világháború Szerbia elleni hadüzenetünkkel. 1914. julius 28-ikától 1915. december 10-ikéig a világtörténelem legirtóbb háborújának félezer napja telt el. Dec. 13-án volt ötszáz napja Németország beavatkozásának, amely igazi Nibelungen-hüséggel állt oldalunk mellé. További négy nap múlva, 17-én, volt fólezredik napja, hogy Anglia jó „business“-nek tartotta a központi hatalmak ellenségeinek sorába való lépést. Ma, amikor a példátlanul gigantikus küzdelemben mindjobban kitűnik a központi hatalmak verhe- tetlensége, a gyorsan egymást követő események forgatagában sem felejtkezhetünk meg ennek az időpontnak megállapításától. Ötszáz napja folyik a világháború és máris talán századokra kiható eseményeknek voltunk a tanúi. A II. honvédgyalogezred kitüntetései. Mint a Külügy-Hadügy közli, a 11. honvédgyalogezred a háború folyamán a következő kitüntetéseket kapta: A legénységi állományban: 5 arany érmet, 31 nagy ezüst, 201 kis ezüst és 200 bronz vitézségi érmet, összesen 437 vitézségi érmet. A kitüntetések mennyisé? i tekintetében a 11-esek az összes honvódezr c között a 9-ik helyet foglalják el. A győzelem ' gyében. Irta Margócsy Ai é. Ho^y háborog'a oiíger í. r lábunk alatt megrendült a föld, ho v észn; síkságain, dél sziklás bércein éppen ug; mint ír; at nagy termő mezőségein fegyveres seregek illiói állanak, hogy bömböl az ágyú, hogy süvít a halált hozó golyó és csattog a kard, nógy — hegyek emelkednek a holttestekből s véres vizet hömpölygőt a folyók ágya, hogy — az emberi szellem, a tudomány, művészet csodás alkotásait eltapossa a háború érc-sarka: minderről sokat beszélünk, sokat olvasunk. És ha sajog a szív, ha szülő,Thitves, gyermek kést rgi a válást, ha elhagyja hajlékát a kenyérkereső, a gondolkodó lélek, a melegen érző szív, hogy csatasikra menve, vérét ontsa ; ha kótségbeJár valaki. Irta Magyar Bálint. Jár valaki a tanyámon Szamosháti kis lakomba, Talán egyszer ott találom, Ott talál majd — azt gondolva. Jár csendesen . . . Kis virágom, Mely ott fonnyad ablakomba: Megöntözi s a párkányon Egy-egy könnyet hagy titokba. Jár valaki a tanyámon, — Régi szavak, régi álom, Régi sebek gondja, búja — Jár valaki a tanyámon S mig én a világot járom, Az arcképem leporolja. Vasakarat.* Irta Rácz Pál. Olyan volt a langyos tavaszi természet fátyolosán kék egével, borúsan zöld hegyoldalaival, tarkás zöldelő mezőivel, mint egy ájult menyasz- szony, kinek kristályvizet csurgatnak homlokára... A csorda legelt. A hullámzöld gyepet éhesen falta a nedvesorru jószág. Fehér, fényes szarvuk össze- összekoccant, amint egymás mellé haraptak a nedves gyepbe. Bánatos szemükkel olykor a mellettük csobogó vizet nézték, melynek kavicsos fenekén ezüsthasu halak sütkéreztek, ficánkodtak * Megjelent az .Élet" szépirodalmi folyóirat f. é. 29. számában. Szerk. a törékeny napsugárban s gyöngy silhouettjeik hullámzóan táncoltak a zöld felületen. A kanyargó Ung értelmetlenül csacsogó csob- banása volt az egyedüli zaj, mely monoton egyformasággal vegyült bele a vezérürü megszólaló kolompjába. A csordás nyurgalábu, lesült fejű fiú volt. Válla köré kanyaritott korbácsával lomhán hevert az ovál-kavicsos part mellett; szeme tekintetét beletemetve a lankás messzeségbe, öntudatlanul, szunyókálva, nagyokat lélekzett. A csorda még legelt. A párnás hátú tehenek kínlódva cipelték tele tőgyüket azzal az illatos tejjel, amire áhit az ember, az állatok egyetlen hatalmas zsarnoka. Zsebredugott kézzel nézte egy szürkeruhás káplár ezt a jelenetet. Úgy elpihent a szeme ez idillikus képen, hogy önkéntelen sóhaj buggyant föl ajkain. Valami, valahogy megérintette lelkét ebben a természetes csendességben, ahol a hernyóval pepecselő boglyos cinege cincogó hangja föl sem tetszett. És amint állt ott a puha gyepágyon, fehér csillagai messze belevilágítottak a napalko- nyulásba, úgy, hogy a lustálkodó csordásfiu is csakhamar észrevette. Észrevette a fényes-gombos katonát és nézte, nézte, mélázva, elgondolgozva, elcsodálkozva, bámészan. A katona is észrevette őt. Pár pillanatra összeakadt tekintetűk és a katona közelebb ment. Feszesen, méltóságteljesen lépett előre, úgy, ahogy egy sarzsihoz illik. Nyakát hátra szegte, amikor szólni kezdett a földön nyújtózó fiúhoz: — Mit csinálsz, hé ! ? — Látja, hogy semmit... Egy legelésző tehén a bakkancsa mögül harapta ki a füvet. A katona megsimogatta a jószág aprófürtös homlokát, azzal tovább érdeklődött. — Te vagy a csordás? — Én e ... — Sok a jószágod? — Sok is, kevés . .. A káplár e szavakra közelebb lépett. Fürkésző szemmel tanulmányozta a csordás vállán pihenő karikás szijjait, azután csak, úgy mintha vé- letlensógből támadt volna egy gondolatja, odabökött : — Jó a fonása ennek a cserditőnek? — Má’ hogyne vóna jó — felelte önérzettel a csordás — hiszen magam fontam! — Mutasd csak!. .. kapott hozzá most már mohó vággyal a káplár. Keze megremegett, amikor érte nyúlt és azt hitte, hogy el nem éri, el nem kapja. De a csordásfia átengedte a becses holmit. A katona meg csillogó szemekkel mustrálta végig. Szakértő tekintettel nézte meg a rövid, piszkos nyelet. A szij erősségét egy-két ránditással próbálta ki. Azután megnézte a cserditö fonását.. . Hang nélkül, szótlanul, belemerülve tanulmányozta a szerszámot és olyan volt e percben a büszke katona, mintha régen elhagyott világokat suhant volna át lelke pillanatok alatt. Elmélázott a zsiros szij jón és csak akkor kapta fel fejét, mikor a borzas kuvasz elvakkan- tott magát. Nem jött senki. Üres volt a szemhatár. A leáldozó nap hunyorgással pislantott vissza a nyugati részről s a káplár határozott mozdulattal emelte égnek karjait. Egy mozdulat és a karikás fület bántó csat- tanással csördült el. Azután mégegyszer, azután még erősebben, még gyorsabban, úgy, hogy a legelésző jószág nagyokat fújva \ fülelt fel a hangra... A káplár meg cserditett. Arca kipirult az élvezettől: szeme mereven kapaszkodott egy láthatatlan messzeségbe és az a pár perc, mig a Lapunk mai száma 6 oldal.
