Ung, 1915. január-június (53. évfolyam, 1-26. szám)
1915-02-21 / 8. szám
2 (8. szám.) U N G 1915. február 21. Egyről-másról. A legkedvesebb foglalkozásom, ha hivatalos énem lerótta napi tartozását a kenyérért csöndes kötelességtudással, hogy visszavonulok a szobámba és várom az estéli csöndet. Itt a nagy város lüktető forgataga abszolút csöndet egy pillanatra sem tűr meg. Kocsik zörgése, villamosok csilingelése, rikkancsok kiáltozása mind beszűrődik az ablakom parányi hasa- dékain, sokszor követelődzve, haragosan megrázva az üvegtáblát, nem ritkán magát a bérpalotát is, de ez a lármás zaj valahogy mégis letompul, mire hozzám ér és zsongitja, elaltatja a jelennel, a jelen ezernyi bajával foglalkozó öntudatomat. Ezek az esti órák, ezek a legboldogabb óráim. Előttem az asztalon fehér porcellánkeretbe illesztett órácska ketyeg szörnyű kötelességtudással, nagyon komolyan. Néha csupa túlbuzgóságból neki-neki indul apró és gyors ketyegéseknek, aztán hirtelen észbe kap. Hahó! Hosszú az éjszaka, ráérünk! szinte elhallgat, szinte megáll, aztán csöndes taktussal újólag megindul, hogy ismét csak megfeledkezve szaporázza parányi lábának szedését. Két kis rokokó figura tartja az órát: egy leány, egy legény; aprók, kecsesek, szerelmesek és szerencsétlenek, mint minden rokokó figura, lett légyen akár ember a neve. Yirágfüzért tartanak s a kezük összeér, abban a pillanatban merevedett meg e formás és kicsi testük, amikor egymás felé fordultak, talán az első, talán az utolsó csók fagyott meg ajkukon. Bolond dolog, de hány tragédia fakad belőle az eszes emberek között. Energia! Győztes, dicsőséges, áldott energiák, amire csudálom, hogy éppen a mi nyelvünkben nincs kellő szó, mert nem „erő“ az, nem is „akarat“, hanem a kettőnek valami vészes találkozása, energia! jöjjön el a te országod! Az az energia, ami, ha én por- cellánbaba volnék, füzért tartó, óra mellé állított porcellánfigura, eltöretné velem tulajdon derekamat, hogy befejezzem azt a félfordulatot és összetörtén hulljak a kis pásztorleány selyemcipőjére. Van ilyen energia! Összetört, haldoklásukban is mosolygó leányszivek, a ti energiátok valami ehhez hasonló.. Félretolom a kicsi tragédia szereplőit, ked- vetlenkedem. Lehangolt vagyok, mint minden ember a ma irtózatos nyomása alatt. A harcok északon, délen, nyugaton, keleten. Milliók halálba rohanása, milliók lelke szálldos körülöttünk, jön haza az apa gyermekét megcsókolni édes alvásában. Ha az a csöppség mosolyogva kapkod kicsike kezével a semmibe, az apja lelke látogatta meg. Istenem, hány apa keresi az utat hazafelé, ugye, ugye, ennyi megvan engedve a legbünösebb léleknek is? A hősnek, aki karddal kezében rohan a lövészárkok puskacsöveinek, a parasztnak, aki lassan megfagy a trénkocsikon, a komitácsinak, akit rejtekhelyén vernek agyon, ennyi meg lehet engedve. Csak a hazaárulókat kellene azzal büntetni, hogy a lelkűk a csatatérről, az akasztófáról egyenest a pokolba kerüljön. Hej, pokolibb büntetés lenne ez az akasztásnál, pokol lenne nékik a legszebb mennyország is. Én azt hiszem, ha az Úristen ezt határozati- lag publikáltatná, nem akadna hazaáruló több, mig a világ világ. Hiszen az is szép, ahogy igy a lélek vissza- szálldos a múlt emlékeire. Amikor még iskolatáskával a kezünkben jártunk-keltünk az emberek, a nagyok között. Amikor az első szekundát kaptuk ... Az utolsót? Azt sohasem tudja az ember, mikor kapja. Az első fagylalt! Ki nem emlékszik az első fagylaltra? Aztán az Özvegyi-cukrászda úgynevezett cukros papirosai! Három krajcárért egy kilóra valót ettünk. . . több papirost, mint „torta-reminiscenciákat“, de ki merné mondani, hogy nem volt jó? Aztán az első csók, amit nem rokontól kaptunk és ami után — diskróten — nem törültük meg a szánkat, mint a nagynénik cuppanós cvikipuszija után. Ez nagy esemény és chronologikus sorrendben rendszerint megelőzi az első, a második, a századik szekundát Ma- dáchnak nagyon igaza van, amikor arról beszól, hogy a csók gyönyöre után ott settenkedik a le- hangoltság érzése. Másnap már a történelem órán! Diákszerelem! Gyönyörű dolog! Wedekind- nek nincs igaza, Wedekind közönséges malac, amikor a „Tavasz ébredéséiben profanizálja a diákszerelmet. Ennél magasztosabb, tisztább érzés csak az anyánk iránt érzett szeretet. Egyáltalán a realisztikus irányok — hogy úgy mondjam — nem fizetik ki magukat erkölcsi értékben. Anyagiakban inkább. A közönség szereti a piros pla- kátos darabokat. Pedig erősen hiszem, hogy a háború után visszatér bünbánattal a romantikához. A háború alatt eléggé megcsömörölhetett mindenki a reális dolgoktól. Szebb a „Hajdúk hadnagyának“ el nem csókolt csókja, gyönyörűbb a „Gül’baba“ diákjának tiszta szerelme a legjobban sikerült Zola dolgoknál. Egyáltalán, a francia disznólkodás alább hagy a színpadokon. A mi egészségesebb idegzetű társadalmunk amúgy is csak francia mintára hajlott az erotika felé. Nálunk a vőlegény is más szemmel néz a menyasszonyára, mint a franciáknál, akiknél kultusz a szójátékok erotikára fordítása. A háború után tán ők is megkomolyodnak. (őszintén szólva ón ezt a passzusát jelen me- ditálásomnak pesti lapban azért ma még nem merném leközöltetni, mert azt hinnék az olvasók, hogy valami szemforgató farizeus beszél belőlem, de Ungváron eléggé ismerik az egyéniségemet, hogy úgy vegyék a szavaimat, amint Írva vannak, egyszerűeknek és póz nélkül valóknak. így vannak ezek, hiába!) A többiről majd máskor, ha — élünk. Pillich Nándor. használjunk haöisegély-postabélycget! Az ungvári Vöröskeresztes hölgyek.* Egy túlzsúfolt postavonat elsőosztályu kocsijában tizenkét szép, kedves, jókedélyü urileánnyal utaztam teljes negyvenkilenc órát egyfolytában. Negyvenkilenc órát még az expressz fülkéjében utazni is sok egy kicsit a jóból, hát még a döcögő, cammogó postavonaton, ahol egymás hegyén- hátán, egymáshoz zsúfolva, gyömöszölve kénytelen az ember visszaemlékezni a gyorsvonatok hajdani kényelmes gyorsaságára. És ezek a lányok jókedvvel, fáradtság, nőies nyügösködés nélkül viselik a hosszú ut fáradalmait. Még csak nem is gyűröttek, törődöttek. — Hja, mi katonák vagyunk és még mindig kényelmesebb itt, mint a lövószárokban a fiuknak, — mondják mosolyogva. A velünk utazó tisztek megszalutálják őket tisztelettel. Yöröskeresztes hölgyek. Ungvári urileányok, mindannyian vizsgázott ápolónők és bizonnyal csillagot varrhatnának parolijukra és hadiéket- ményes medália díszíthetné mellüket, ha a Vörös- kereszt női katonáinak'kijárna az a distinkció és megkülönböztetés, ami kijár például a férfi ápolónak: a szanitétsznek. Mert ezek a nők a legönfeláldozóbb, szinte hősi buzgalommal kolera-, tífusz-, vérhas-kórházakban teljesítettek szolgálatot és a legsúlyosabb műtéteknél segédkeztek. — Mi több százan ápolunk, — mondják, — No\ák, ungvári igazgató főorvos ur verbuvált mindnyájunkat, nevelt ápolónővé. Minket küldenek a legnehezebb helyekre. Tegnap ment egy csoportunk Zsolnára, mi Nagykikindára utazunk, ott fogunk a kórházban dolgozni. — És ilyen kis lányokat csak úgy elengednek a szüleik idegenbe? — Pardon, aki amputálásnál segédkezik, kolerásokat ápol, az no*)' kis lány, akivel a szülei csak úgy rendelkezhetnek. Mi’ nem divatból, parádéból ápolunk, hanem kötelessógszerü fegyelem alatt, mint a katona, aki oda megy, ahová küldik, és azt teszi, amire kivezénylik. Egy egész rakás kis lányka is van köztük. Parancsnokuk Mérő Vilmos, városi főszámvevő felesége, dirigálja szeretettel, de határozottan katonás eréllyel is a kis csapatot. Beszélgetünk mindenről Negyvenkilenc órán át, hál’ Istennek mindenre rá kerül a sor. De főként a mesterségünkről. — Volt egy esetünk, tetanuszos . . . kezdi az egyik fruska. — Éppen egy szép műtétnél segédkeztem. Sérv-operáció volt. .’. vezeti be a beszélgetést a másik. — Egy dysentériás betegem ... — veszi át a szót g harmadik. Eléinte egy kicsit szokatlan a fülnek, hogy gyerek-lányok a sérvoperációról, dysentériáról és a tetanuszról úgy beszélgessenek, mint más ilyenkora hölgyecskék Fedák Sáriról, a váci-utcai korzóról és a Zserbóról. Minden prudéria, minden tettető, limonádés zsén nélkül, mintha nem is gyerek-lányok, hanem öreg orvosok játszatnák fásult szak-cynizmusukat, amely úgy vájkál a beteg emberek gennyes sebében és felfakadt fekélyeiben, mint egy francia világfi csapongó ötle- tessége a finom kétértelműségek, bon motok el- mésségeiben. Ezek a lányok katonák. Erősek, lélekben is komolyak és férfiasán kemények, akik túl vannak a fehér leányszoba nyálkás ál-romantikáján, kislány szalónok émelygős felemás prudériáján. És mégis lányok: üdék, fiatalok, naivak és kedvesek. Ehhez fogható igazi női katonát az egészségügynek csak a gráci és linzi missziók arisztokrata hölgyei közt látunk. Megérdemelnék úgy a csillagot, mint sok marcona honvédbaka, és a medáliát, mint sok limanovai vörös-ördög. Hisz az energiájuk, bátorságuk, eltökéltségük, lelkűk ereje nem kevésbé köti azokénál, éppen csak, hogy életüket nem a dicső pusztításban, de fájdalmak enyhítésében, megrongált szervezetek talpraálli- tásában kockáztatják és a fegyverük nem a karabély, hanem a csipesz, a vatta, az orvosságos üveg és a szeretet. k. a. * Az Esti Újság-ból. Szerit. Unrlals fron st}Tia és l)Ur' s\UUŰi\ göP; kopf kerékpár gyári képviselete BOROSS-nál. Küldjünk katonáinknak thcrmosüvcgcket, teát, konyakot, likőrt, csokoládét, caces-t. fiz adományokat köszönettel fogadja s a hadtáp- parancsnokságokhoz juttatja a honvédelmi minisztérium Jíadsegélyezö hivatala, Budapest, IV., Váci-utca 38. Aktuális témák. Ivanov orosz főparancsnok Scheidemann tábornoknak Varsóban igen érdekes hadiparancsot adott ki — a nőkkel sétáló orosz tisztekről: ugyanis á tisztek nagyon sokat sétálnak a nőkkel pihenési idejük alatt, ezt pedig háborús időben megengedni nem lehet és ha pihen is a tiszt, tartózkodjék mindig a legénység között stb. Ez az Ivanov ha Ungvárra ellátogatna néha- néha, láthatná, hogy itt a tiszteknek a nőkkel való séta nincsen megtiltva és ez helyes is. Szegény tiszt, akit talán a holnap már véres csatába visz, miért ne töltse pár órai szabad idejét övéi körében, vagy valamelyik kedves nő-ismerőse társaságában!? De hát az orosz hadseregben azt gondolják, hogy ilyen szigora rendeletek teremtik a hősöket! * Nem mondjuk, hogy hol történt ez a kis párbeszéd, mely igen jellemző: — Nagyságos asszonyom, nem fél az oroszoktól ? — Kérdé valamelyik szép asszonytól egy fiatal ember. — Tudja, félek bizony én, azonban egészen máskép érezném magamat, ha az oroszok mindnyájan tisztek volnának, — szólt a nő mosolyogva. Erre a fiatal ember nagyon hamisan nevetett. — Mit nevet? Kérdé kíváncsian a nő. — De szeretnék én is tiszt lenni. — No magától még akkor is félnék — vála- szolá a nő tréfásan. * A tisztekről jut eszünkbe az alábbi kis történet is, mely egyik városban történt. A főorvos látta, hogy az ápolónők inkább altisztekkel foglalkoznak és igy szólt; — Azok az ápolónők, akik csak a tiszteket akarják ápolni, álljanak jobbra és azok az ápolónők, akik a legénységet óhajtják ápolni, álljanak balra. És az ápolónők mind — jobbra álltak. Erre a főorvos gúnyosan ezeket mondta: — Köszönöm a működésűket, tovább nem kérem, mert előttem a közlegény is olyan, mint a tiszt. Miért hoztuk ezt itt fel? Csak azért, mert nálunk az ápolónők sokkal jobban'vannak áthatva nemes hivatásuktól, mintsem jobbra álljanak, mert előttük minden beteg egyenlő. * Egyik előkelő társadalmi emberünk, amikor a közeli nagy hidegekben látta, hogy a lábukon megsebesült és megfagyott katonák, akik a harc térről érkeztek, a vonattól a város másik szélén lévő kórházig gyalog és vánszorogva tették meg az utat, — a szánalomtól áthatva igy szólt: — Ezt nevezem én kegyetlenségnek, hogy ezekről a szegény katonákról nincs gondoskodás és gyalog kell vánszorogniok a kórházig. Hát ők, akik a hazáért annyit szenvedtek, nem érdemlik meg, hogy kocsin vigyék a kórházig? Ugyan hogy feledkezhettek meg ezekről a hősökről a — jószivü emberbarátok! ? * Óriásilag felszökött itt, Ungvárt, mindennek az ára. A kereskedőnek és iparosnak csak emelkedik a jövedelme, de a szegény családos tisztviselőkkel nem gondol senki, hogy drágasági pótlékot kapjanak. E lap hasábján a mi szeretett főispánunk figyelmét hívjuk fel, hogy a tisztviselők nehéz megélhetéséről kormányunknak jóságos előterjesztést tegyen. Meg vagyunk győződve, hogy ennek lesz eredménye, mert, főispánunk előterjesztését meghallgatják. * Tehát megnyílik a mozi is. Nem értjük, hogy eddig [is miért szüneteltek a mozi-előadások!? Mi mindig mellette voltunk, hogy legyen, mert ha ide járunk, még nem szűnünk meg derék hőseinket szeretni és sajnálni. Azonban lefújták egyes önző emberek, akik a vendéglői és kávéházi mulatságokat — no meg a kártyát — elébe helyezték ennek a kulturális,! előadásoknak csak azért, mert ők az előbbi két helyen találják örömüket. „Mit szólnának a katonai előkelőségek, ha mi mozi előadásokat látogatnánk“, mondogatták a nagy hazafiak és ime most kisült, hogy a katonák sem ellenzik a — mozit, hisz egy-egy órai szórakozás mellett is lehetünk jó hazafiak. Sőt bátran meg lehetett volna nyitni a színházat is. Hazafias darabok, de sőt katonatárgyu vidám operettek élvezetes estéket szereztek volna a közönségnek, az előkelő katonatiszteknek is. De hát Ungváron nehezen határozzák el magukat az ilyesmire, mindig attól tartanak, hogy hibáznak. Pedig nem hibáztak volna Hisz Kassa, Munkács, Beregszász, Sátoraljaújhely és mindenütt a háború kezdete óta van mozi, sőt itt ott színházi előadás is. És azokban a városokban ennek dacára is vannak olyan jó hazafiak, mint itt Ungváron! A. F.
