Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-25 / 4. szám
2 (8 szám) Ágaskodik az ezeréve lappangó öserő. Menni kószti ismét a letarolt mezők lógó vállu, elvágyó csüggedőit. És lassan mozdul az embererdő most is, mint hajdan, Túrán fennsíkjain. Már szállingózik a sok magyar az ismeretlen nagy Nyugat felé, hol lelke kékebb eget és zöldebb pázsitot sejt. Kicsiny falum, fehér tanyám, Isten veled! És mig merengő szemmel az égen a „Hadak útját“ nézem, melyen a legenda szerint ősapáink e földre jöttének, — előttem megindul a kivándorlók fekete „Hadak útja“, — hosszú sötéten. Kihaladnak a magyarok szép libasorban megszakítás nélkül, lelógó fejjel, szép szomorúan, Napnyugat felé. Mennek uj hazát keresni.. . És már mennyien vannak odaát. .. ? Legyen elegendő megemlítenem, hogy a legnagyobb magyar város a világon Budapest. De utána nem Szeged jön a maga százhúszezer magyarjával. Mert Newyorkban százötvenezer magyar él. Tehát Nexvyork a második legnagyobb magyar város. Az ottani magyarok mind innen mentek ki. Mind elmondta egyszer: Kicsiny falum, fehér tanyám, szép Magyarországom, Isten veled! Molnár Károly. Idegen kulturá. A Görög Kath Szemle 1913. dec. 21-én megjelent számában „Restaurare omnia“ címen vezércikk jelent meg, amely a máramarosi sizma okaival foglalkozva, a hibát abban látja, hogy a pap nem érez együtt a néppel, nincs ruthén közép- osztály, mely a néppel érezzen. Éhez idézem a cikket magát: „Tanítóink meg verejtékezve tanítják a magyar nyelvet, nehogy a bravúros pedagógiai érzékkel magyar tannyelvüeknek nyilvánított népiskoláinkban megtartott tanfelügyelői látogatások a lex Apponyi alapján nyakukat szegjék. S az iskola-íentartó nép nem tudja elképzelni okát, hogy bár az isiiola névleg az övé, mégis rítusának, nyelvének tanítása teljesen háttérbe van szorítva.“ Bezzeg másként van ez a románoknál. — „Nálunk évtizedek alatt külön papi családok alakultak ki, kik rég elfeledték, hogy családfájuk az orosz nép között gyökerezik. Teljesen idegeneknek érzik magukat népünk nyelvétől, érzésétől, gondolkodásától. Idegen kultúra hatása alatt dolgoznak templomban, iskolában.“ — „Megváltoztatja tisztességes ősi vezeték- és görög keresztnevét s belenősül idegen érzésű, szertartásu, vagy pláne vallásu családba s ezzel végleg elveszett ránk nézve.“ íme, ezekért a súlyos okokért van sizma. Mert magyar tannyelvű iskolák vannak, mert a papság magyar (idegen) kultúrában él. Értse meg jól mindenki: a felvidék népe nyomorúságának, szegénységének, elmaradottságának más okai nincsenek, mert egyedüli ok, hogy a magyar- idegen kultúra érezteti hatását a templomban és iskolában. Töröljük el a magyar nyelvet, a ruthén értelmiség magyar kultúráját és egyszerre tejjel és mézzel folyó paradicsom lesz e felvidék. Édes Istenem, mennyire nem meglátása ez az esemóHát ez meg ismét mi? Fedezek újabbat fel. Egy inas asztalt taszít, székeket tesz-vesz, helyet készít. Mit akar ez itt? Miért nem vesz tudomást jelenlétemről ? Igazán felette érdekes! Milyen dohszagú, ózsdi a ruhája, halottan halovány az arca. Gyermekkorom jut eszembe, padlásunk, hol előszeretettel kutattam, ha felosonhattam észrevétlenül. Ott találtam egykoron képet, melyről azt mondotta édes apám, hogy az ősapám hűséges inasának arca mása. Negyven évig volt családunk szolgálatában, ezért festették le valaki vándorpiktorral. Miért nem szól hozzám? Mert múlt ő, én előtte láthatlan jövő, a múlt nem nézhet a jövőbe, de a jelenné vallott jövő látja a múltat... Kavarog számtalan változatban ugyanez a gondolat fejemben. Újabb meglepetés, bámulatom tetőfokon: 13 családi képem közül 12 nek üres kerete függ csupán a falon; rámájában egyedül az a szigorú várúr-előd, kinek — szájhagyomány szerint — rettenetes, átható, szúrós szeme volt, sokan beteggé lettek, kikre hosszabban nézett. Ni, most éppenséggel engemet fiksziroz. Élnek szemei, ezek nem festettek, valóságosak, mozgók, rémitők! Valami fantóm játszik velem ? Elfordulok, szalónomba pillantok be. Istenemre! Nem rossz; odabent egész társaságot látok. Ismeretlenek eleinte, utóbb mind-mind ismerős. Szentséges egek! őseim! Az aranyozott fáju díványon imponáló alakú és tekintetű ükanyám ül elől. Ugyanaz a selyemruha rajta, mely olajfestésü képén volt U N G nyéknek! A nép degeneráltságának, visszafejlődésének, szegénységének nincsenek más okai ? Ezért vándorol ki, ezért hajt fejet orosz ágensek mézédes csábításainak? Nem veszik észre, hogy a nép mindenütt elégedetlen, hogy az Alföld szinmagyar népe épp úgy vándorol ki, mint e felvidéki nép? Talán mégis más okai lehetnek a nép bajainak, mint az az idegen kultúra, amit a cikk a g. kath. értelmiségnek szemére vet. Mert éreztem e cikk igazságtalanságát, a közviszonyoknak helytelen szempontból való bírálatát, — szükségesnek tartottam éppen e felvidéki nép és annak derék hazafias értelmisége érdekében — a felfogás helytelenségére reámutatni. E cikkemre, amelyet közölt az Ung és csak esetlegesség, hogy a cikk fölött a nevem is szerepelt, a G. K. Sz. itt ez előkelő és mindenkor komoly, csak az ügyeket szolgáló lapban le sem közölhető kifejezésekkel válaszol — nem az Ung cikkére, mert a cikk tartalmával egy szóval sem foglalkozik, neki támad érthetetlen indulattal és az újság előkelő állást betöltő szerkesztőinek neveltségével, egyházi állásuk méltóságával vonatkozásba sem hozható modorban és tajtékzó gyűlölettel nekem, mint a cikk Írójának. Ugyan személyes, társadalmi és közéletemnek más hivatott bírálói vannak és a G IC. Sz. véleménye korántsem befolyásolhatja azt a szerepkört, amelyet élethivatásom és szerzett ismereteim számomra biztosítanak, a válasz-cikk e személyemmel foglalkozó részére kitérni nem akarok. A 0 K. Sz. ily véleményét is tisztelem. Ha az én közéleti szereplésemről neki az általa közzétett felfogása van, azt én e helyütt meg nem változtathatom. Tévedésére azonban kötelességem, mint közfunkcionáriusnak, itt is rámutatni. Tévedés, amikor a G. IC Sz. azt állítja, hogy az én cikkem muszkát keres a felvidéki lakosság között. Ha a cikket bárki értelemmel elolvassa, fel kell fedeznie abban az állított törekvésnek ellenkezőjét. Én a felvidék népét, értelmiségét úgy állítottam oda, mint évszázados hagyományaiban hazafias népet, mely a magyarsággal együtt mindig testvér, melynek történelme egy a magyar nemzet történelmével, mely a legjobb kuruc- katonákat adta a történelemnek. Ez csak nem muszkakeresés? Azt igen is állítottam és ez állításomat fenntartom, hogy akik ez évszázados hagyománnyal szemben uj kultúráról kezdenek álmodozni, nem hazafias törekvés szószólói és ellenségük saját fajuknak. Nézzen körül a G. K. Sz. a többi államban. Merne e egy német, francia, amerikai újság cikket leadni, amely saját állama kultúrájáról azt merné írni, hogy az idegen kultúra, amelytől óvni kell a népet és az értelmiséget? Merne-e más* államban egy újság cikket Írni arról, hogy az állam helytelenül jár el akkor, ha államnyelvének megfelelő iskolát állít fel, avagy az iskolákban az államnyelv uralmát biztosítja? Magyarországon ezt szóvá lehet tenni és mert szóvá tettem, azt hiszem, hazafias kötelességet teljesitettem és azt hittem, hogy e cikkemre éppen a G. K. Sz. testvéri _ együttérzéssel és hazafias buzgalommal fog, ha jónak látja, választ adni. Arról is meg vagyok győződve, hogy a G. IC. Sz. olvasóközönsége arra az érthetetlen újság irói tévedésre, hogy a támadó cikk közé élő cáfolatul beilleszti az én cikkemet is, csodálkozva tette le a lapot kezéből és meg nem értéssel szaladt ki a kérdés magyar leikéből: mi ez, hát az én szivem legszentebb érzéseit, gondolkodó látható, mig az az ajtó fölött függött, rémitgetve leánycselédeimet holtra, maga a puszta kép. Nyakán keleti gyöngysor, ezt adta el utóbb nagyanyám, a takarékos gazdasszony oly árért, melyen ősi birtokát tőszpinszédban, csinos földdarabbal egészíthette ki. Ükanyám pergamenszerü ráncos arcbőrén át tisztán látom, koponyafal-, halánték- és ikcsontját, fogait is megszámlálhatom. A többieknél, a kivágott derekú dámáknál, szegycsontot, nyakcsigolyát, lapockát is látok jól, amint XVT-ik Lajos korabeli, Beauvais-kárpitozásu székeimen helyet foglalva figyelik áhitatosan a szigorú matróna szavait, ahogy hangsúlytalanul, haragos tekintettel szól, gyűrűs karpereces kezével az ebédlőben maradottra mutatva: — Nem jön közénk, jól teszi, őreá lesz legbüszkébb a család Hahaha! Őt emlegetik legdicsőbb őseiül majd, pedig nem más, mint közönséges eretnek, rablólovag, kinek kezeihez vértapad: zárdaszüzek vére, templomok kincseinek elorzása, harangok rablása s hamis pénzverés azok ércéből. — Gyilkos! — szól szintén az ősök egyike, valaha a nagy asszonykirály udvaránál benfentes tányérnyaló (két uradalmat is kapott), s ahogy enszavára nyomaték okáért biccent parókás fejével, copfja komikusán illeg-billeg keskeny vállai között, gerinctelen dereka fölött. | A lepoeskondiázott mord, ős várur pedig e pillanatban kiszállf keretéből, leleng s jön. A társaság kiszéled előle, karonfogva hölgyek, fér1914. január 25. agyam legtisztább gondolatait visszatükröző cikkre az én hitem újságja tajtékzó indulattal ir! Miért? Leikéből ki kell alakulnia a meggyőződésnek, hogy ezúttal ez újság nem az ügyet szolgálta, de indulatában elvakulva dorongot vett elő és azzal támadt a ruthén nép évszázados hazafias érzései oltárára, ennek tömjénfüstjében körülözönlött géniuszára és indulatai csúnyaságát frecsentette szét ott, ahol a krisztusi szeretet és a hazafias együttérzés szentelt-vizét kellett volna áldásként harmatoztatni. Miért? Lelkiismeretem nyugodt öntudatával állíthatom, hogy amint cikkemet annak a szeretetnek jegyében irtain, amiért a felvidék szerencsétlen népét megsajnáltam és felvidéki szolgabirói hivatásom keretében szolgáltam is és igyekeztem, nem a tévesen állított maximális büntetéssel, de becsületes utánanézéssel megállapítható legkisebb büntetési tételekkel, sőt azok nélkül állandó tanáccsal és jóakaratu feddéssel e nép bizalmát megnyerni és szeretetót kiérdemelni, amit ugyancsak becsületes utánajárással megállapíthat a G. K. Sz., — épp úgy állíthatom, hogy cikkem a helyi társadalom legszélesebb rétegeiben a legnagyobb rokonszenvet váltotta ki. A müveit társadalom tehát azt a bántó modort, azt a gyűlöletet, amely kivicsorodik a válaszból, egyhangúlag elítéli. Nekem ennek a művelt társadalomnak rokonszenve és együttérzése elég- elégtétel. És mert az elégtételt megkaptam, igazán minden sekélyes harag és indulat nélkül, amely hozzám, aki mindenkor közügyet és közérdeket tartok szem előtt, — nem is illik és természetemnek, intelligenciámnak sem felel meg, — az egyházi hiv. közlönyt krisztusi szeretettel kérem, hogy az Ur tanai szem előtt tartásával maradjon meg ő is annak a fényes palástnak szeplőtlen fehérségében, amelynek szószólójául elismertetni akar. Szolgálják a népet és a szegény magyar hazát. Szolgálják hazafias szivök legjobb megnyilatkozásával a magyar nemzeti kultúrát, a magyar nyelvet, iskolát, közintézményeket és mindent, amit ez a haza nyújt. Az felemelő tény, hogy verseny van a hazafiságban és diadalmas öröm nekem,' hogy a G. K. Sz. legkisebbje is nagyobb, több a házasságban, mint az én csekély személyem. Ez biztosíték az én hazafiui törekvéseimnek arra, hogy a G. IC. Sz. a versengés jegyében szószólója és fáklyavivője lesz a magyar nomzeti törekvéseknek minden irányban és eljön csakhamar az idő, hogy édes hazánk nyelve áldásként fog zengeni és otthon lesz a templomokban és az iskolákban egyaránt. A magyar nyelvhatár Ungvár városát már túlhaladta, itt az ideje, hogy a nyelvhatáron belül élő g. kath. megmagyarosodott ruthénség a magyar nyelv jogait követelje és legyen meg legalább az a minden legkisebb egyént megillető joga, hogy saját magyar nyelvén dicsérhesse Urát, Istenét. Öröm fogja el lelkemet, hogy a G. IC. Sz ennek a derék hazafiságnak szószólója lesz. Hiszen „a hazát szeretni és a honszerelemben versenyre kelni csak a legnemesebbeknek és az igazaknak erénye.“ így hirdetve az igét, ne adjon helyt máskor oly cikknek, amelyek a magyar iskolát és a magyar kultúrát, mint kárhoztatandó idegen kultúrát állítja be. Az igen tisztelt tanfelügyelő úrtól és az Ung szerkesztőjétől pedig, kik, ' nem tudom minő összeállítás révén, a G K Sz. válaszába bekerültek, és akiket a cikk ugyancsak megemlíteni előttem érthetetlen okból jónak látott — igaz tisztefiak, elől a matróna, vele püspök bácsink, libegnek. Az esti zenét hallom, kéz ki karból, kezet kéz fog s menüetteznek ebédlőmben; a vén inas nem tudva e táncot, bokázik őrült mód, csárdás- félét járva. A templomrabló felém tart, mintha nem is lennék. Elgázol, rémülök, de nem érzem taszítását, mert teste ketté válik, jobbomnál balja, balomnál jobbja, ködpáraként keresztez át, csukódik eggyé. Szalónomban a fehér alapzatu, aranyozott barokk órához áll, még eltöri, vagy elhurcolja. Nem. Villogó, verőszemekkel néz reám. Irtózatos! Két szeméből egy lesz, golyóvá válik és közeledik felém, nő, növekszik kis hordó nagyságúvá ... Parázs, tűz torkom s e gömböt el kell nyelnem. Nyelem. Eltűnik. Újra szemek. Szem, gömb, ismét nyelem ... Nyelem, végül teljesen elveszítem öntudatomat. Csend . .. Siri csend!. .. — Nehogy enni merjenek adni neki, megtiltom ! Orvosom szava, hosszú idő után első hallott emberi hang. Néhány nap, jobban vagyok. Beszél a doktor: — Legyőzted a hagymázt, most már ágycsere. Elő a régit; ezt a nyavalyást — mutat a műremekre — fel kell tüzelni, együtt bacillusaival, melyek sírba vitték előbbi gazdáját s beteggé tettek téged. Évek múltán is fertőz az ilyen, csupán a tűz tisztit. Kertem végibe viteti a pompás régiséget; lángol, lobog, pattognak szikrái szanaszét. így, igy — mormogja a doktor s pokoli gyönyörűséggel nézi az autodafét.
