Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-25 / 4. szám

52. évfolyam

Ungvár, 1914. január 25

4. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre . . 8 K. u Negyedévre . . 2 K. Félévre . .... 4 K. || Egyes szám 10 fillér Amerikába : Egész évre 10 korona 60 fillér.

Ung vármegye Hivatalos (.apjával együtt:

Egész évre . . 14 K. || Félévre

..........7 K.

Negyedévre .... 3 K 50 f.

Nyilttér soronként 40 fillér. ■

HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK

úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése

címére küldendők.

A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők

Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ===== den csütörtökön. =■■ ■

TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.

AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA.

Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám,

hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők

Pelelős szerkesztő:

BÁNÓCZY BÉLA.

Segédszerkesztő :

DEÁK GYULA.

Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése.--------- KIADÓHÍV AT ALI TBLEFONSZÁM 11. =====

Kicsiny falum, fehér tanyám...

Ungvár újabb dicsőségre

tett szert. A szaktekintélyek dicsérik a gyorsírás terén elért kiváló eredményeket; híresnek tartják városunkat az itt folyó kulturális élet alapján, amely a legelőkelőbb tudományos és irodalmi társaságok elismerését is kiérdemelte. Ehhez a kettős dicsérethez egy harmadik is járul és ezt a dicsőséget egyik laptársunknak, a Görög Kath. Szemlének sikerült megszereznie, amikor azt a szinte páratlanul álló durva hangot honosította meg, amellyel a legutóbbi számában mutatkozott be.

Értse meg jól mindenki, amit mondunk. Amióta a szociálista párt országos orgánuma: a Népszava is belépett a szalonujságok közé. annyira alacsony, az emberi indulatok által vezérelt kifejezéseket nem olvastunk egy lapban sem, mint éppen a Görög Iíath Szemlében. Pedig éppen ebben az egyházi irányú, és Krisztus szeretetét hirdető ember által szerkesztett újságban nem vártunk ilyen megbotránkoztató, alacsony szintájt.

Kérdezhetnék azok a tisztelt olvasóink, akiknek nem volt alkalmuk (örüljenek azok!) a díszesebbnél díszesebb (!) szavakban gyönyörködni (!) hogy milyenek azok a kifejezések, amelyekkel a G. K. Sz. rekordot ért el? . . Ezzel azonban nem szolgálhatunk olvasóinknak, mert tartozunk a közönség jóizlésének azzal, hogy azokat a válogatott kifejezéseket mi még másolatban sem adjuk.

Újságírás és szerkesztés nem mindenkinek való. Aki nem tud uralkodni indulatán, aki a művelt emberek közt meghonosodott finom modort nem tudja írásaiban megvalósítani, az ne vegyen tollat a kezébe. Ennél azonban még fontosabb az a kötelesség, ami a szerkesztőre vár. A szerkesztő szerkesszen ! Ne nézze tétlenül, hogy a lap szerkesztődjék, hanem olvasson át mindent és irányítsa a munkatársak működési körét. Gyakorolja a cenzúrát oly mértékben, hogy ne engedjen helyet olyas dolognak, ami a finomság rovására megy. Ha ezt a jótanácsot megfogadja tőlünk, egyszerű civil emberektől, az előkelő papi méltóságban levő lapszerkesztők, minden bizonyára nem válik kárára lapjaiknak. Ne pályázzanak a durvaságok által elérhető dicsőségre, mert ebből igazán nem kérünk részt városunknak.

Memnon.

Irta Szamolányi Gyula.

Ormon vagyok. De oly hideg, kopár!

Hiába hullt, mely fölvitt, a verejték:

Terhembő! mindent útközben elejték,

Mely drága volt és fénylő, mint opál.

Kincses batyum kiürült vállamon,

Mit rámrakott hajdan dús ifjúságom.

Bűvös tarisznyám rongy lett bus tusákon :

Már nem nótázom és nem álmodom.

Szép örömökből itt fenn kitaszítva,

Állok magamban, szürkén, mint a szikla, Megmozdulatlan, hallgatag, komor.

Az élet felzúg hozzám néha félig,

Egy vágya, csókja kőszívembe fénylik S én zokogok: zengő Memnon-szobor.

Lázáloni.

Irta Kovássy Elemér.

Beszürkült az ég, korán száll a sötét, novemberben. Vármegyei utunkon szétterített trachit- kavics zökkent ilyenkor kocsit, fáraszt lovat nappal is, sötétben még inkább. Maradok tehát éjszakára járásom egyik falujában, vendégül.

Fogadó házigazdámnak más látogatója is van, messze vármegyebeli birtokos, aratóit a mi nem sztrájkoló, jámbor ruthéneink közül toborozza s már most, eleve gondoskodik róluk jövőre. Ismerősöm, érdekes ember. Esteli homályban, kényelmes, régi zsölyókbe telepedve, belső, rácsos vasajtócska cifrázott nyílásai közül kitűző világitó

Hires etnográfusaink a magyarok^ szülőföld- j jét keresik valahol az ősi Túrán fensikjain. A ] nyomorúságaiba itthon beleszédült magyar pedig immár uj haza után áhítozik.

Mikór Eviláth földje kezdett szűk lenni az ott született rokonnépek millióinak: dübörgő paripákon szittyaraj szállott ki onnan. Erre jöttek Napnyugat felé, hol a Kárpátok lejtős Kánaánjában otthont lelt magának az őshazájából elraj- zott magyar.

És ma, mikor már szűk kezd lenni e hazának határa a dolgos magyar kéznek, messze Napnyugat felé ismét egy uj haza, az Újvilág Kánaánja csalogatja a vágyaiba belébódultat.

Ki tudná megmondani, mi oka lehet ennek ?

Kétségtelen, hogy az utóbbi esztendőknek sanyarú gazdasági viszonyai iszonyúan ki mélyítették azt az örvényt, melybe a magyarság szine- javának kis és nagy existenciái nyomtalanul eltűntek.

Kétségtelen, hogy az abnormis időjárás egyaránt tönkretett termelőt és fogyasztót. A háború vijjogó fekete madara jó időre elhessegette közülünk a békés fejlődés fehórszárnyu angyalát.

Ez lenne talán a kivándorlás oka?

De hiszen hasonlóan *^.omasztó riadalmak között már azelőtt is volt a magyar nép. Szomorú esztendői, katasztrófális letörései voltak ennek az agyonzaklatott nemzetnek máskor is! És — tudjuk jól — a régi magyar, — ha hörgött is a torkát fojtogató szorongattatásokban, — hazáját mégsem hagyja el! Szemének alácsorduló könnye honi porba hullott s az édes hazai földet termókenyit- gette. Tehát nem lehet mondanunk, hogy az élhetetlenség miatt hagyja el csapatosan a magyar ezt a hazai földet, hogy Amerikában keresse boldogulásának kincses aranybányáját.

Nem utálta, nem gyűlölte meg a magyar ember a maga hazáját: Hisz csak látni kell, mily

cserópkályha nyájas melegénél beszélgetünk. Szóba kerül az a szegény svájci tudós, kiről közelebb hozták hírül napilapjaink, hogy honunkba jőve, küteges hagymázban hunyt el, s a szálló ugyan- j azon szobájából vitték kórházba, melyben egy 1 évvel ezelőtt feküdt felesége, hasonló betegségben halva el.

— Sajátságos összejátszása a véletlennek — jegyzó meg házigazdánk.

Barátunk vitatja: nem véletlen, s meséli érvül:

— Szeretem a régiségeket, természetesen nem asszonyokban. Fáradtságos, költséges gyűjtés után, lakásom most hát valóságos kis múzeum. Harmadéve idegen helyen, régi kastélyból, érdekes ebédlő- és szalonbutorzat került elsőül kótyavetyél, együttesen. Magas árral verték reám, de megvettem. Ezután mahagóni, értékes ó-nómet, rendkívül eredeti díszágyat licitáltak. Ha törik, szakad, enyém lesz, acsarkodtam magamban. Hanem csodálatos, e valóságos ritkaságra benszülött senki nem vert árat, potomságon lett enyém. Ujjongtam örömömben. Vett holmijaimat haza vitettem, s röviddel átrendeztettem velük szaló- nomat és ebédlőmet, amit pompásan egészített ki 13 darab, különböző korbeli családi képem. Az új szerzeményű ócska ágyat hálószobám előbbi ágyával cseréltettem fel s vettem használatba. Harmad , vagy negyednap reggelére ébredve, hosszasabban maradtam heverve, jól esett pihennem, mert fáradtságot, levertséget éreztem.

Utóbb pár nappal étvágyam csökkent. Nem jól vagyok, rosszul érzem magam, de urát nem tudom adni, mi bajom lehet tulajdonképpen. Társaskörünkbe megyek este, ott már hideg is borzongatott. Nem voltam képes figyelmesen olvasni a lapokat, táncoltak betűik, emiatt csupán gépiesen futottam át rajtuk, de valójában nem értettem, miről Írnak. Fázósan vánszorogtam inkább, mint mentem haza; útközben gópileg, érdekfájó szívvel ülnek vasútra az Amerikába indulók. Összeölelkeznek az itthonmaradottakkal, mint repkény a tölggyel. Összefolyó könnyeik özönén majdnem szívük szakad meg. Nekik is és azoknak is, akik nézik e bucsuzkodást.

Vagy talán az az oka a töméntelen kivándorlásnak, hogy a magyar faj idegennek érzi már magát ebben a hazában, melyet ősei drága vérrel szereztek számára? Mert az ősi telekről, melyen atyái ültettek szilvafákat, most már csak egy görbe bot az övé, melyet használhat koldusbotnak is, vándorbotnak is? Ezt inkább lehet mondani. Mert a faj magyar gőgje nem tud ott bó^ es lenni, ahol egykor maga volt az ur. Kiköltözik hát oda, ahol senki sem ismeri. Ha már itthon nincs mit keresnie.

Néhai való jó Tóth Béla azonban évekkel ezelőtt valamelyik „Esti levelében" másképen fejti meg a magyar kivándorlás kérdését. Poétikus, sőt kalandos egy kissé a magyarázat. De érdemes rajta gongolkozni. Mintha lenne valami igazság benne. Valami szomorú, megbékéltető, keserű nagy igazság.

Azt mondja: A magyar faj ősidők óta nomád természetű volt. Mikor valamely vándortörzs letarolt már egy őshazai dús legelőt, felszedte sátorfáját. Tovább robogott ménesével, barmaival, sátraival, asszonyaival, gyermekeivel. Gazdagabb vidéket keresett, hol kékebb az ég, dusabb a pázsit.

És egyszer az történt, hogy az egész magyar nép felkerekedett Ázsiának buja füvü mezőiről és eljött Napnyugat felé jobb hazát keresni, hol kékebb az ég, dusabb a pázsit. És elérkeztek őseink szép Magyarországba. Kacagáuyos mente lebegett utánuk. Dobogó paripák lába alatt porzott Erdős-Kárpát alja, Duna-Tisza köze, a magyar nagy alföld ...

Ám ennek elmúlt már ezer éve! És most ismét mi történik ? Ismét mozogni kezd az Ázsiából hozott őstermészet. Vért hajt az emberek agyára.

lődés nélkül, véletlenül néztem be egy függöny- nélküli ablakon, táncoló párokat láttam a szobában J vig zene hangjai hallatszottak ki az utcára. Önsúlyos lábaimon nehézkesen cipelve testemet, még mikor parkom előrészén is áthaladtam és csukott verandámhoz értem, mindig a zenei hang kóválygott fejemben.

Csengettem. Mi az? Inasom nem nyit ajtót. Ejnye, de feledékeny is vagyok, kapok észbe, iifszen szabadságot adtam mára neki, mert az Újvilágból most tért haza fivére látogatóba. Persze, hisz verandám kulcsát is azért vettem magamhoz. Milyen zűrzavaros az agyam, mintlia minden egyes sejtjét kalapáccsal ütögetnék. Zárjába helyezem a kulcsot, bolond veszett nehéz a rongyos, mintha pöröly volna, fordítani is alig birom. Végtére nyílott a bemenet. Hála Isten, bejutok, hanem cudar bágyadtságom miatt kénytelen voltam leülni. Teljesen egyedül gunnyasztok, cselédeim az udvarházban Gyufát akarok gyújtani, de furcsa, verandám ebédlőbe nyíló ajtaja küszöbnóli hézagán világos sávot látok. Odabent van valaki. Érdekes. Közben erős kábultság vesz erőt rajtam. Szomjúság gyötör, nem vagyok tisztában az idővel, hány óra; régen ülök már itt, vagy csak pár perce tán?

Bemegyek, mitől a fény, lássam. Oda támoly- gok ajtómhoz, nyitom: elámulok. Szobám sirház- hoz hasonlít. Rendes lámpámat kicserélte valaki, e mostani szakasztott ama kriptabeli, melyben legutolsó temetésen létem alkalmával voltam. Kísérteties fénnyel világol belőle az olaj. Halántékomon szakadásig lüktetnek az erek. Német re- naissance-módi pohárszékem tetején 3 ágú gyertya- tartó viaszgyertyákkal. A legutolsó kiállításon láttam ugyanezt, szerettem volna megvásárolni, de nem volt eladó, most pedig itt van De nini, forog a talapzatán, úgy látom, vagy káprázik a szemem?! Nem értem.

Lapunk .mai száma 10 oldal.