Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-08-24 / 35. szám
2 (35. szám) U N G 1913. augusztus 24. az idő, mikor e hazában nem lesz iparos, kereskedő, gazda, ki legalább polgári iskolai képzettséggel nem rendelkezik, s ime, a magyar urhatnámságon alapuló gimnáziális láz, sok helyt a latinnak ezen intézetbe való becsempészésével fiókgimnáziumot csinált, elterelte eredeti, nagy és magasztos rendeltetésétől. Csak a legújabb időben, nehány év óta kezdi ezen intézmény, a polgári fiúiskola levetni a természetéhez nem illő, reáaggatott köntöst, s lesz, aminek fenkölt alkotója szánta: a polgárság iskolája, s aminek Trefort mondta: a gimnázium és reáliskola levezető csatornája. A polgári fiúiskolának Ungvári a maga eredeti feladatát kell szolgálni s fogja is szolgálni. Ungvár első sorban mégis csak ipari és kereskedelmi város, e tekintetben az észak keleti vidéknek kétségtelenül legjelentősebb gócpontja. Ezért és mivel sem Ung, sem Bereg vármegyében polgári fiúiskola nincs s a gyakorlati élet pályáira lépő azon ifjúságunk, mely nem elégedett meg a népiskola által nyújtott ismerettel, vagy a távol idegenben kereste a polgári iskolát, vagy kóny- telenségből ilyen iskola hiányában a vidék gimnáziumait látogatta, — biztosra vehető, hogy nemcsak Ungvár városának polgársága fogja erősen igénybe venni, hanem a vármegye, sőt a szomszédos vármegyék ifjúsága is. Mivel pedig a polgári iskola az ipari szakiskoláknak, a kópezdék- nek és kereskedelmi iskoláknak is legtermészetesebb előkészítője, meggyőződésünk, hogy az ungvári áll. polgári fiuskola rövid időn belől a legvirágzóbb ilynemű intézetek egyike lesz. A polgári fiúiskola szervezése nyomán remélhetőleg meg fog változni közönségünk felfogása is; uj, egészségesebb közvélemény fog fejlődni. Ma minden szülő, aki csak tehette, a középiskolába járatta fiát. Csak ha ott nem boldogult s a fiú kénytelen volt azt elhagyni s ha valami napi- dijasnak nem sikerült elhelyezni, akkor adták a gyermeket, de akkor is savanyu arccal, iparos vagy kereskedő tanulónak. Az ilyen tehetségtelen, léha fiú pedig mint napidijas is csak tengett-len- gett, az ipari és kereskedelmi pályán sem boldogult, érvényesült, mert hiába, ma már minden életcélhoz kitartás, a saját erőnkben való bizalom és amellett ismeret, még pedig szakismeret kell. A régi, öröklött családi név jussán való élőskö- dés, a hivatásnak immel-ámmal való ellátása és a munkanélküli eldorádói napok tűnőiéiben vannak, ezeknek lassan bár, de hála Istennek, kezd befellegzeni; a kérlelhetetlen verseny, az élet mindinkább fokozódó igényei s az ennek nyomában járó erősebb küzdelem a salakot önként ki fogja vetni, kiveti majd, mint a viz a hullát. A jövő a kitartó, erős, szakértelmen nyugvó öntudatos munkáé! Ezentúl majd ma még szegénységben élő kisiparosainknak, gyenge forgalmat elérő kereskedőinknek is lesz alkalmuk fiaikat olcsó (mert a polgári iskola egyben olcsó iskola is) megfelelő szellemi és erkölcsi kiképeztetésben részesittetni s mivel ezek közt bizonyára sok tehetséges ifjú tudnék róla megfeledkezni. Nem tudom, ért-e Sárika ? Asszony: (Felkacagva): Persze, hogy értem, en gros ismer, csak detailben nem. Ugy-e, eltaláltam? (Gúnyosan): Még nem ért rá egy év alatt ?! Ferii: (Eleinte unottan, majd mindjobban belemelegedve): Igaza van. Talán nem értem rá, talán nem is akartam, nem is mertem részletezni, nem mertem belenézni, belemerülni azokba a gyönyörű, kékesen csillogó, hosszú pilláktól irigyen elrejtett gyémántokba ... meg sem mertem nézni azokat a kis rózsaszínű füleket, melyeket barna fürtjei takarnak, azt a kis pisze orrot. . . azt a kis eperszájat, melynek metszése oly csodás, oly kábító, úgy felforralja az ember vérét. . . (Ön- tudatlanul a nő keze felé nyúl, ki csillogó szemekkel hallgatja a férfi önkéntelen kitörését.) Ezt a kis formás kezet, melynél szebb még kezemben nem nyugodott... (Hirtelen lehajolva csókolgatni kezdi.) Mindent-mindent. . . Nem is mertem eddig nézni sehova ... a szivembe se . . . féltem, hogy kitörök, hogy elárulom magamat. . . hogy . . . igen .. . hogy szeretem magácskát... Asszony: (Felkacagva kacéran): Most már látom, hogy csakugyan nem ismeri a detaile-okat! Nagyon is költőiesen irta le. Ferii: (Keserűen): Sajnos, már ismerem. (Lassan feláll.) Most már, ugy-e . .. ezek után .. . egyáltalában nem jöhetek többet ide?! (Rövid szünet után.) Ne Ítéljen el, nagyságos asszonyom. (Lassan lehajol, megcsókolva kezét, az ajtó felé indul.) Asszony: (Egy pillanatig küzd magával, majd csábitó mosollyal utána szól a már ajtónál lévő férfinek): Viszontlátásra este! Féríi: (Felcsillan a szeme, odarohan): Édes!... is van, az ipari s kereskedelmi foglalkozás iránt pedig már hazulról hoznak magukkal előszeretetet, melyet az iskolai slöjdmühely csak fokozni fog, tehát remélhetőleg szívesen is lépnek majd apáik nyomdokába a műhelybe és az árusító asztal mellé, nem fogják szégyelleni a munkát: hisszük, hogy 15—20 óv múltán egészen uj, eleven és versenyt álló szellem és munkakedv vonul majd a műhelyeinkbe, boltjainkba és ezzel együtt az ipari és kereskedelmi osztály nagyobb meg- becsültetést is nyer. Leányiskoláinkat a polgárság gyermekei már erősen igénybe veszik, ha majd eljő az idő, mikor a fiuk is hasonlót tesznek, a polgárleány nem fogja előbbrevalónak tartani a dijnokot, mert ez műveltebb otthont képes nyújtani, hanem az intelligens iparosnak szívesen nyújtja majd kezét, mert ez kedves családi otthon mellett anyagi jólétet is tud saját erejéből neki biztosítani. Meggyőződésünk továbbá az is, hogy középiskoláinknak is csak előnyére fog szolgálni a polgári fiúiskola. Enged, részben megszűnik a nagy tódulás és ama bizonyos feszólyezések nélkül, melyek a mai társadalmi kényszerhetyzetből előállanak, szabadabban, öncéljuknak megfelelőbben működhetnek, mert egy sok tekintetben terhes ballaszttól szabadulnak meg. A polgári fiúiskola gondolatát tehát a magunk részéről midőn örömmel fogadjuk és a közoktatásügyi miniszternek rendelkezéséért meleg köszönettel adózunk, biztosítjuk, hogy váratlan rendelkezése a régi óhaj dacára is amilyen meglepetést, épen olyan általános és társadalmi különbség nélkül való osztatlan, igaz örömet is okozott és abbeli nézetünknek adunk kifejezést, hogy jelentősebb, a jövőre mélyen kiható esemény újabb időben alig érte még polgárságunkat; iparunk, kereskedelmünk végtelen sokat nyer az uj intézménnyel, hiszen természeti viszonyaink egyenest iparra és kereskedelemre utalnak. Ha pedig Isten segedelmével az uj intézményen uj, élni és dolgozni szerető ügyesebb, élelmesebb generáció nő fel, talán beteljesedik álmunk, hogy ennek a mai szegény ungi népnek a nyomdokába, ha hegyi patakjaink mellett és fában bővelkedő erdeink közepette ipartelepek kéményei füstölögnek majd, ha gépek zaja tölti majd be a levegőt és a föld belsejében rejlő ásványaink megmunkálásával izmos munkáskéz acélszerszámot forgat, — egy gazdagabb, boldogabb nemzedék lép! Mi és a könyvek. Mi — jelenti a magyar könyvvásárló közönséget, könyveken pedig ne gazdasági, könyvviteli, vagy pláne tankönyvet (!) tessék érteni, hanem egyszerűen: szépirodalmi müveket, költőit és prózait vegyesen, vagy legrosszabb esetben ismeretterjesztő munkákat; szóval olyan könyvekre szíveskedjenek gondolni, amiket ambiciózus magyar irók minden üzleti mellékszempont nélkül, pusztán hiúságuk kielégítése végett, azért adnak ki keserves erőfeszítéssel, hogy a szerzői és szerkesztői tiszteletpéldányok leszámításával, a többi száz meg száz kötetet ott lepje a por, ott szívja a nap a könyvesboltok kirakataiban s a pályaudvari portások bizományi polcain. Hát ezekről a könyvekről szeretnék elejteni egy-két szót, amelyek jönnek, láttatnak — de meg nem vétetnek. Mert a magyar ember nem szeret, nem akar, nem tud és nem mer könyvet venni. Legtöbb ember irtózik a könyvtől! Rá se szeret nézni. Hát még venni?! Minek? Hogy egyszeri elolvasás után sutba vágjam? Hogy foglalja a helyet? (Az a kérdés nem erre a lapra tartozik, hogy: „miből? hiszen kenyérre sem telik!“) Valahogy beleette magát a vérünkbe ez a rozsda: könyvet nem venni! Mikor már annyira vagyunk az unatkozásban, hogy házunkból az utolsó legyet is csak azért nem irtottuk ki, hogy magnak maradjon, akkor ráfanyalodunk a községi, az olvasóegyleti, a nem tudom milyen könyvtárra (mert ki merészel ma olyan istenverte kis zugban lakni, ahol nincsen kölcsönkönyvtár?), kiveszünk egykét kötetet, elolvassuk — szüntelen arra törekedve, hogy minél több szamárfület gyűrjünk rajta, kötéséből minél jobban kitörjük és a sorokat lehetőleg olvashatatlanná piszkoljuk. Szakadatlanul utakat keresünk, hogy a kikölcsönzött könyv, anélkül, hogy megadnánk az árát, saját jogos tulajdonunkba menjen át. Magunknál tartjuk hetekig, hónapokig,' ha kérik, himezünk- hámozunk: elkallódott, beégett, elvitte a viz, vagy elrepült! mig végre a könyvtáros beírja a nevünk után: „behajthatatlan.“ így aztán gyarapodik a könyvtárunk, de hogy pénzt adjunk könyvért?! Nohát olyan Isten nincs az égben! Még a középiskolában megállapítottuk, hogy a magyar ember minden könyvvásárlási készsége a kalendáriumvételben merül ki. Bibliát, énekes- és imádságos- könyvet nem vesz, mert az rámaradt az ükapja dódapjárul, de a kalendárium az esztendőről esztendőre változik. Az intelligensebb osztálynál a kalendárium mellé talán még felvehetünk egy másik könyvet — bár ezt is csak szórványosan —: a M. á. v. nyári, esetleg téli menetrendjét is. így vagyunk a könyvvásárlással. Legtöbb ember egyszerűen: nem érzi szükségét, hogy könyvet vegyen. (Természetesen csak arról a kasztról' szólok itt, amelynek évi költség- vetésébe mondjuk 5 korona nehézség nélkül beilleszthető volna — irodalompártolásra, hogy úgy mondjam.) Igen sok ember nem képes odáig „sülyedni“ (igy gondolja ő), hogy ha például egy állomáson három órahosszat kell rostokolnia, akkor ne igyék meg 3 pohár rossz sört, hanem csak egyet és vegyen mellé 40 fillérért egy jó könyvet. Mert ma már ilyenről is beszélhetünk. Negyven fillérért kaphatunk jó könyvet (nem jó „kiállítású“ kötetet értek, hanem értékes tartalmú füzetet — ott van a Modern Könyvtár!) Nyolcvan fillérért pedig világhírű regényt veszteget a Tevan Könyvtár! Sok ember bizonyosan fél, hogy ha ő nyilvános helyen (pl. egy kihalt pályaudvaron!) könyvet vesz, akkor tudós marabunak nézik. Ilyen szempontok mellett aztán természetes, ha (gócpontnak nevezett) magyar vidéki állomáson a Modern Könyvtár új füzeteit kereső utasnak azt feleli a portás: Nem küldik, mert a kutyának se kell! Hát ez eléggé lehangoló fásultság. Mentsége a könyvnemvásárló közönségnek a szépirodalmi, sőt mondhatjuk: napilapokban lehet. A nagyobb napilapok olvasóik szépirodalmi olvasó-kedvének is igyekeznek eleget tenni. Ott van pl. az Uj Idők, a Tolnai, Az Érdekes Újság irodalmi része, a Pesti Hírlap, Az Újság napi tárcarovata s gazdag vasárnapi száma — és legtöbb ember arra a kérdésünkre, mért nem vásárol könyvet, ezt felelheti: Ha teljesen ki akarom olvasni a lapomat, nem érek rá könyvet is olvasni ... És ez előtt az állítás előtt meg kell hajlanunk. Az előkelő osztály úgy hiszem, nem szorul mentségre a fenti vádakkal szemben. Egyszer- kétszer magam is örömmel tapasztaltam, hogy ehez a kaszthoz számitható utas 4—5 K-t áldozott magyar regényre. A szalonok etagérein vagy asztalkáin a Herceg-, Bródy-sorozatokon kívül illik meglenni a könyvpiac újdonságainak és főként az új színdarabok köteteinek. Az a közönség tehát, melynek módjában van a művészekkel személyesen, vagy legalább szellemileg érintkezni, valószínűleg eleget is tesz az irodalom ily irányú anyagi pártolása iránti kötelességének. így aztán megérthetjük Molnár Ferencnek egyik " Vasárnapi Krónikájában nyilvánított kijelentését, miszerint statisztikai adatok szerint „a magyar közönség Európa legrosszabb könyvvásárló publikumából a legjobbá vált, s aránylag annyi könyvet vásárol, hogy az becsületére válik.“ (P. Hírlap jul. 13.) Igaz ugyan, hogy statisztikát nem azért készítenek, hogy annak hinni is lehessen, de tegyünk ez egyszer kivételt. Higyjük el Molnár Ferencnek, hogy a magyar közönség — a fenti ázsiai szempontok mellett is — Európa legjobb könyvvásárló közönsége. Gondoljuk csak el, mi van ebben a 4 szóban! Magyarország 20 millió lakosa közül vegyünk 10 milliót, aki magyarul olvashat. Már most gondoljuk el, milyen kevés ebből az, aki vesz is könyvet. Pedig külföldi magyar könyvvásárló közönségre nem számíthatunk, éppen a magyar nyelv egyedülállósága, árvasága miatt. Hogy mennyivel nehezebb a mi nagy Íróink sorsa, mint a külföldi nemzetek szellemi nagyságaié, arra csak ezt a példát hozom fel: mennyivel több ember olvassa eredeti (német) szövegében Heinét mint Petői it! egyszerűen csak azért, mert mennyivel több millió ember beszéli a német nyelvet, mint a magyart. Ennél a ránk nézve kedvezőtlen ténynél fogva: kell számítani a magyar könyvnek kizárólag magyar nyelvű olvasóközönségre. Ezért drága a magyar könyv. És milyen örvendetes, hogy ennek dacára is Farkas Imre Költeményei (1910.) ezzel a kiadói érdemrenddel vannak ellátva : Tizenkettedik ezer. Kiss József Költeményei (1903): Tizenötödik ezer. Tehát mégis csak kell lenni magyar könyvvásárló közönségnek. De azért mégis sok megvótetlen könyv porosodik a könyvárusitásokban. Ennek okául pedig fogadjuk el azt az örvendetes magyarázatot, hogy hál’ Istennek, annyi jó könyv jelenik meg, hogy a közönség nem tudja hirtelen megemészteni. Hanem azért amennyire tőlünk telik, vásároljunk magyar könyveket. Még egy tapasztalatomra legyen szabad kitérnem. Nagyon lohasztják a könyvvásárló kedvünket a csaló vigécek. Kitűnő napidijjal és mindenféle hájjal megkent ügynökök tolakodnak be még a legistenhátamegetibb faluba is és a leg- agyafurtabb módon varrnak nyakunkba olyan könyvsorozatokat, amik nélkül egész vígan élhettük volna kis életünket. Megjönnek a könyvek s megjön velők a bosszúság, a kiadás, és nem egy esetben a per. Legtöbb vigéc-história ügyvédnél végződik, de azért a könyv mégis a nyakunkon marad. Hisz nem ez volna baj. A baj ott kezdődik, hogy az ember nem akarván felidézni a könyvek beszerzéséhez fűződő kellemetlen emlékeit és igy nem olvassa őket; és ott folytatódik, hogy minden könyvvételtől egyszer s mindenkorra elmegy a kedve. Legyen tehát ez a morál : Hogy jó könyvvásárló légy — Könyvet ne vigéctől végy!