Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-08-17 / 34. szám
2 (34. szám) óhajtanák is egyes kereskedők, meg nem valósítható, de szervezése mellett sem jelentene egyebet, mint azt, hogy átlag hetenként 2 napon át volna megtartható, ugyanis heti- és országosvásáron, az ungvári viszonyok szerint általában szombaton és vasárnap, de különösen télben, pénteken délután az üzlet bezárása aligha nem járna a kereskedők anyagi hátrányával. A különbözeti néhány nap miatt pedig nem érdemes a kereskedőket zaklatni és igy a déli záróóra kérdése csak a kereskedők egymás közötti megállapodásának tárgyát fogja képezhetni. Rossz népszokás. Zavarok a családi és utónevek körül. Rossz népszokás sok van. Ezek nagy részével már sokan foglalkoztak. Most egy oly ártatlan, de mindenesetre rossz szokással óhajtunk foglalkozni, amelyik megvan a magyar, az oláh, a tót, a német, a ruthón stb. falvakban is és amelyről eddig nem igen olvastunk. A falusi nép, bizonyára régi időktől kezdve, önkényesen elkereszteli társait és nagyon ritkán említik egymást harmadik személyben a rendes néven. Ritka ember, kinek ne volna gúny-, csúf-, szóval egy nem rendes neve; de az is megesik, hogy egy embernek a rendes családi nevén kívül két más neve is van. Sokszor az illető maga sem tudja, hogy tulajdonképpen melyik a rendes családi neve. Nálunk van 3 nagykorú édes testvér, férfi családfő s az egyik Gyidik, a másik Szidák s a harmadik Kalinics családi nevet használ így szerepelnek az anyakönyvben is, a telekkönyvben is. Ez még csak annyiban hiba, hogy a három testvér utódai teljesen idegeneknek fognak látszani, holott unokatestvérek. Sokkal több zavart okoz az, mikor egy embernek van 2—3 családi neve. Ha hozzá az illető iskolázatlan, tudatlan, egyszer így, másszor úgy íratja magát, amelyből a közéletben számtalan kellemetlenség szövődik össze. Példának a számtalan eset közül csak egyet hozok fel. Jön egy ember a hitelszövetkezetbe kebelezésre kölcsönt kérni. A kötvényiráskor Gebrián Györgynek mondja magát. Bemegy a kötelezvény kebelezése végett a járásbírósághoz, de visszautasítják, mert azon ingatlan, melyre a zálogjogot kértük, Ivanik György nevén áll. A kebelezést végző jegyző bosszankodik, de megállapítja, hogy a két név egy személyt képvisel. Mikor az ingatlant szerezte, Ivaniknak mondta magát s így Írták be a megfelelő telekjegyzőkönyv B. lapjára. A két név bosszúságot szerzett a tulajdonosának is, nekünk is és hiábavaló munkát a telekkönyvi hatóságnak is. És ez, s hozzá hasonló dolgok gyakori esetek. A zavarok variálva előfordulnak a közélet min den terén s ezt a hatóságok igen jól tudják. Legtöbb munkát a jegyzőnek ad a többnevüség. Kijut a kellemetlenségből a papnak is. Például kerestetnek vele egy keresztlevelet s néha egy félnapi keresés után derül ki, hogy az illető nem X, hanem Y. A nép néha hasznára is igyekszik összezavarni a többnevüsógét. Mi lehet az oka a többnevüségnek ? Egyik oka bizonyára az ember tréfálkozó, gúnyolódó kedve. A jókedvű diákság ma is örömét találja, ha valamelyik társ egy találó nevet kap. Még a tanáraikat is megtisztelik egy, néha nem hizelgő ! mára lejtene. Annát is magával ragadta a tizennyolcadik év varázslatos bübája s feledve a gyermekkor ezer keservét, esténként, munka után bezárkózott nővéreivel kis szobájukba és sorba táncolt velük mazurkát, bosztont, keringőt, kecsesen, bájosan és gyönyörű szőke hajkoronája alatt mesés bübájjál ragyogott szeme, mint a tavasz istennőjének. Vájjon, ki tanitja a szegény leányokat táncolni, akik soha tánciskolába nem mehettek ? Megtanulnak önmaguktói,' mint az erdő madarai dalolni. így lehet csupán megmagyarázni, hogy Lóra néni penziójában a diákság boldog volt, mikor Annát néha elhozta édesanyja látogatóba. Ha ekkor történetesen táncórájuk volt, a mester maga kérte fel őt s a keringő, mit lejtettek, fölért egy balettel, annyi változatosságot vitt abba a mester s Anna, ki azelőtt úgy sohasem látta a keringőt, mint kész művésznő, méltó társa volt mesterének. Lóra néni összecsapta ilyenkor kövér, gyűrűs kezét. — Te leány, ez egy kész csoda. Ha téged a város kisasszonyai igy látnának! Ha te bálba mennél, az első ' fordulónál kikiáltanának királynővé. Ha te ... Linsenné asszony szeliden közbeszólt: — Annának temérdek hímzést kell elkészíteni a bál napjára. A tanácsos kisasszonyok máris sürgetik, pedig huszonötödikéig még elég nagy idő. Hazamenet anyjához simulva, halkan, elfogultan kérdezte: — Voltál te valaha igazi bálban, édesanyám? — Igen, gyermekem. Vagy öt-hat bált is vógigtáncoltam annak idején. — És mondd, mamuskám, micsoda érzései vannak olyan az embernek? — Az érzések minden korban mások, szivecském. Én az akkoriakra nem is emlékszem. U N G névvel, s ezt nemcsak az eső, de az idő sem mossa le, mert száll nemzedékről nemzedékre. A másik ok kissé kellemetlenebb, de talán találó. Az úgynevezett „régi jó időkben“ az embereknek enyvesebbek voltak a kezeik, mint ma. (Ma már enyv nélkül dolgoznak.) Az „enyém, tied, övé“ fogalmát nehezen tudták megérteni s gyakran nyúltak (bocsánat! még a régi nagy urak is) a máséhoz. Ha aztán keresték X-et, jó volt, ha bizonyíthatta, hogy ő Y. Amint a városi tolvajok ma is így cseleke’sznek. Szóval a két- és többnevüség részben tolvaj szokásra vezethető vissza. De éppen azért, mert a több nevet csak a tolvajoknak van érdekükben használni, erre való hivatkozással a pap a templomban, a jegyző a néppel való gyakori érintkezéskor sokat tehetnének a többnevüség ellen. Legtöbbet tehet persze az iskola, hol a tanító ne engedje meg a nem rendes név használatát s szoktassa meg őket a rendes név használatára és helyes kiírására. Persze, előbb nagy üggyel-bajjal meg kell állapítania a rendes, a helyes nevet. Ezt a pappal, jegyzővel és egy pár értelmesebb emberrel határozhatják meg legbiztosabban. Hosszas munkával rendbe lehetne hozni a családi neveket. Azonban nemcsak a családi névvel van baj, hanem az utónevekkel is. A magyar nép elég sok utó- (keresztnevet) szeret és használ. Már a németek (4 évig laktam Munkács mellett köztük) nagy része János , Ádánv, József-, Mihály- és Menyhértnél más névre ritkán kereszteltetik fiaikat. Az oláhoknál (Ugocsában, félig oláh faluban születtem) a legtöbb férfinek János, Yaszily (Bazil) és Tógyer (Tivadar) a neve. A tótok (ezek között is 7 évig voltam) legjobban kedvelik a János, György, Mihály és Pál neveket. Itt, hol most lakom,' a ruthéneknél leggyakoriabbak a János (ez, úgy látszik, minden népnél kedves), Tivadar, Bazii, György és Mihály nevek. Ritkán akad Sztankó, Demeter, Péter, Elek, Miklós és Illés nevű ember is. Szóval a falusi férfi népnél alig akad 5—10 féle utónév. A női nevek között még kisebb a változatosság. Nem ritka azonban itt a falunkban az oly család, kinél több gyermeket kereszteltetnek egy névre. Tudok egy családot, hol három leánynak Mária az utóneve. Ha most már tekintetbe vesszük, hogy a falusi emberek, Amerikát kivéve, ritkán mennek más faluba lakni, egy családi és utónéven mind több és több ember szerepel. Példának felhozom, hogy helységünkben van vagy 6—7 Rigán Péter nevű családfő. Hogy a jegyzőnek, postásnak és másoknak is mily sok kellemetlenséget okoznak az egynevü emberek, ezt ők tudják legjobban. Nem régen egy ingatlan-árverésen két egyforma nevű ember ingatlanát adták el — egy helyett. Három vagy négy évvel ezelőtt a posta a biró igazolására pár száz koronát — az egyenlő név miatti zavarból — nem az illetékesnek fizette ki, mely csak akkor tudódott ki, mikor a fél Amerikából hazajött. Hogy a nép kevés utónevet használ, ez mindenesetre hiba. E hibán segíteni csak a papok tudnának. Nem ajánlom, hogy úgy tegyenek, mint egyről hallottam, hogy amikor gyermeket vittek hozzá keresztelni, megnézte a naptárt s amilyen név volt aznap, aszerint keresztelte. Ez ellen a szülő úgy védekezik, hogy mégis úgy hivja gyermekét, mint ő akarja s ebből ismét csak bajok származnak. Szóval nem gondolok itt erőszakos névadást, hanem a vidéknek megfelelőleg a ma divatos 5—10, szóval kevés utónév helyett rábeszéléssel, felvilágosítással meg lehetne honoA ma pedig nem juttat eszembe mást belőle, mint rózsaszín legyezőmet, melyet első bálomon elvesztettem. S az erre való emlékezés olyan, mintha temetésen lettem volna s nem a zenétől hangos bálteremben. Egy nap elment a másik után. Anna egyre szorgalmasabban dolgozott a tanácsos kisasszonyok báli ruháján. Közben annyira megváltozott külsejében, hogy Linsen ur aggódva kérdi nejét: — Nem sápkóros a mi leányunk? Minél inkább közeledett a bál napja, annál szomorúbb, annál halványabb lett a nagy leány. Végre egy este, lámpagyujtás előtt, kitört belőle a visszafojtott tengersók keserűség. Leült édesanyja lábaihoz a zsámolyra, annak ölébe hajtotta fejét s zokogva kérdezte, miért olyan nagyon szegények ők, hogy semmi örömre nem telik nekik és miért olyan nagy bűn az, ha ő a bálra mer gondolni. Hiszen azt mondják, az Isten mindenkihez jó, miért mégis . . . Ha kigyuladt volna hirtelen egy villanyfény a szobában, láthatta volna az ember Linsenné mély szomorúságát, láthatta volna a fájdalom könnyeit szemében. Sötét volt azonban s a nagy, szőke leány csak azt érezte, hogy édesanyja lágyan simogatja az ő szőke dús haját s lesoványodott, halvány arcocskáját. — Erre gondoltál, mikor nem akartál enni ? Erre, mikor álmatlanul sírtad át éjszakáidat? Erre, amig a báli battisztot hímezted? Ez változtatott meg úgy, gyermekem? — Bocsáss meg, oh bocsáss meg, mamám. Én tudom, hiszen tudom jól, hogy nektek mily sok a gondotok, de ... — Nézd, kis leányom, elvégre egy kis olcsó báliruhát venni számodra még nem is szerezne fölötte nagy gondot, de kivel mennél el? Nekem nincs ahoz való ruhám s a részvételi jegy aláírása is két személyre, nem, ez nem volna lehetséges... 1913. augusztus 17. sitani vagy 45—50 jó magyaros utónevet s akkor már megszűnne a mai névazonossági zavar. Papjaink kerületi gyűléseiken foglalkozhatnának ez üggyel. Az utónév magyarosságáról is van egy pár sorom. Az állami anyakönyvvezetöknek az utóneveket — tudomásom szerint — magyarul kell beirniok. Igyekeznek is e követelménynek eleget tenni, de nem járnak el egyöntetűen s így sokszor tévesen írják az utónevet magyarul. Ruthén- ajku népünknél például igen elterjedt az általuk kiejtett „Vaszily“ név. Ezt egyesek Lászlónak, mások Vazulnak is írják, pedig nézetem szerint helyesen Bazil. Legalább erre enged következtetni az, hogy az összes Vaszilyok Sz. Bazil napját tartják névünnepüknek. A Fedort is Írják néha Ferencnek, néha Teodornak, pedig ez helyesen: Tivadar. A Nasztunya (Neszta) helyesen Anaztázia. A Fenya = Eufémia, a Jurkó = György, a Háfa = Zsófi, a Jevka = Éva, a Sztankó (Sza- : niszló, Konstantin, Szilárd) talán eredeti Sztankó, ; a Márja = Mária, Anca = Anna stb. volna helyesen írva. A g. kath. papságot tartom illetékesnek ezt megítélni. Azonban mindenesetre kívánatosnak tartom, hogy ezt rendezzék, hogy a helyes és megfelelő magyar utóneveket megállapítsák és a hatóság elrendelje, hogy a közéletben mindenütt és mindenkor a megállapított magyar utónevek használtassanak. így talán elejét lehetne venni a sok bábeli névzavarnak, amelyet az „Amerikások“ azzal még jobban összezagyválnak, hogy a Mihályból = Májkot, a Vaszilyból = Cháltt, a Jurkóból = Dzsörcs- (vagy Görcsöt) csinálnak. Havasköz. Szabó János. Garázdálkodás egy munkás- biztositó pénztárnál. Amióta a munkásbiztositási ügynek betegsegélyezési és baleseti ágazata az 1907. XIX. t.- cikkel némi rendezést nyert, azóta se szeri, se száma a hírlapi közleményeknek, melyek egy része a törvény reformját sürgeti, másik része pedig hol az Országos Pénztárral, hol valamelyik kerületi pénztárral, illetve egyik-másik tisztviselőjével foglalkozik, és tegyük hozzá, hogy sohasem az intézmény vagy a tollhegyre kapott tisztviselő — előnyére. Ma általános divat szidni a munkásbiztositási intézményt. A munkaadók szidják, mert szerintük feles terhet ró rájuk, az alkalmazottak, a biztosítottak nagy része szidja, mert a járulékok felét fizetniük kell, a hatóságok szidják, mert különösen a hátralékok behajtása sok gondot okoz nekik, stbbi. Ezeknek a felsoroltaknak a pénztárakkal szemben való elégedetlensége azonban még némileg tán indokolható, de a napokban felbukkant uj fajtája a pénztár elleni elégedetlenkedőknek már csakugyan oly különlegesség, amilyennek felszínre kerülésére még a legnagyobbb fantáziával sem mert eddig pénztári vezetőség, pénztári tisztviselő gondolni. Az elégedetlenkedők e negyedik fajtája: oly háziúr, akinek pénztári célokra felajánlott, de annak meg nem felelő bérhelyiségót valamelyik — a jelen esetben az ungvári — pénztár nem akarta évi 600 K-val túlfizetni, jól mondva, nem volt hajlandó kibérelni évi 2200 K-ért oly lakhelyiségeket, melyekért ha magánosok veszik Anna könnyein át mosolygott anyja felé: — Lundgrenék szívesen magukkal vinnének. Mondták. De ha te nem akarod .. . — Azonkívül nincs is ismeretséged, nem volna táncosod . . . — Oh mamám, ez ne aggasszon. A fűszeres könyvelője oly udvarias hozzám mindig. Aztán Lóra néninek két volt diákja s az alügyész ur fivére is jó ismerősöm és ott is csak fog akadni... — Élmégy a bálra, gyermekem! Anna táncolt, ujjongott, énekelt s a konyhába perdült, hogy Magdalénának elmesélje a nagy eseményt. Másnap hallotta az öreg Magdaléna dörgő hangját, mikor anyjával beszélt. A régi cselédek bizalmasságával kérdezte, hogy mi lesz az uj asztalkendő beszerzésével, hiszen oly nagy szükség van reá. A szalvéták nem is használhatók, — Oh, hogy most ilyenre gondolsz te! Annának oly érzése támadt, mintha szűk, szoros, kemény páncélba szorították volna. Lólok- zete elakadt, torkát fojtogatta a fájdalom. Az első pillanatban kész volt rá, hogy bemenjen anyjához és megmondja neki, hogy szívesen itthon marad. De aztán elébe varázslódott egy fehér muszlinruhácska kék szalagövvel... az uj nagy bálterem a Gütschof-hotelben ... katonazene... keringő ... s tizennyolc éves meggyőződése oly feleslegesnek tartotta az uj asztalkendőt, szalvétákkal. . . Végre elérkezett a bál napja. És végre estéje is. Az öreg Magdalena álmélkodva csapta össze kezét: — Jézusom, Anna kisasszony, lelkem, de szép maga igy, akár csak egy tündér. Tudom, nem lesz az egész bálban párja, mert ilyen angyalian szép, nem lesznek azok mind együttvéve. Linsen ur minduntalan megtörülgette szemüvegét. — Hallod mama, sohasem hittem, hogy ilyen
