Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-07-13 / 29. szám
2 (29. szám) UNG 1913. juluis 13. szellemileg még fejletlen gyermeknek megadassák a mód és alkalom, hogy magát magasabb fokú iskolában tovább képezhesse. S addig, amig polgári iskolával nem rendelkezünk, e gyermekeket a középiskoláknak kell befogadniok, s őket az életre előkésziteniök. Nem nyugodhatunk meg tehát a miniszter azon intézkedésében, mellyel a főreáliskola tandiját is felemelte, s ezért kérjük Ungvár város hatóságát, a város képviselőtestületét, hogy a fent mondottak figyelembe vételével intézzen kérelmet a miniszterhez, középiskolánk alsó négy osztályában a tandíjnak eltörlése, avagy legalább is erős mérvben való leszállítása iránt. Fürdő-levél. — Napsugár kának.. — Irta Aniáne. Karlsbad, julius 8. Az Ung partján pihent a nyári alkonyat, A fényes hullámokban vitte a csókját--------Forró vággyal teli szív hullámzott bele Egy elérhetetlen álom tilzkeblébe. — — Égen a felhó'k bíborban öltözködtek, Fehér dalok szálltak, angyalok szerettek--------Gyöngyvirágos kertben lágyan szólt az élet, — Az Isten megesketett két — lázas — szivet.-----(L. 1.) Drága, melengitő napsugárként! Annyi a mondanivalóm tündér Karlsbadon, hogy nem fór el egy levélben. Nem tündéri, ha visszavarázsolja eltűnt, ragyogó, álmokkal, boldogságokkal teli ifjúságom?! Virulást, pirulást, lievülést, tündöklést látok, kacagást, ujjongást, ifjú szívnek szavát hallom és újra érzem percekre a magam serdülését, fejlődését, izzó hevülésót, hangos szívdobbanását. Csak szerény ungvári kerti miliő, tavasz csókterhes illatában, fehéren izzó napfényben: Én tizennyolc éves, te húsz. Én a cseresznyefán ülve, majszolom tavasznak zsendülő gyümölcsét, te melegen, piros, csókszomjas ajkaddal szelíden mosolyogva jössz. Ruganyosán, ifjúságod, deli férfiasságod ékességében, hóditó nézéseddel . . . Ijedtemben, — hogy meg ne lássad fehér alsóm szemérmetlenül kivillanó csipkéjét, merészen leugrom cseresznyefámról, ütés fájdalmát nem érezve látásod fölötti boldogságtól... Kezemen az ütés nyomát simogatva és öntudatlan tapadnak ujjaid forró delejessóggel kezem fejéhez. De e kezet nem kéred meg soha. Pedig mily forró vágy ég szemedben, amely oda vonzza, oda lopja szivem pillantását drága arcodra. Akkor csak nézni mertünk, most csak nézni tudunk. Akkor a „Gartenläube“-t, nem Bródi Sándort olvastuk. A csókot „Fata Morganának“ néztük. Akkor — akkor ... Ha fehér ujjad pödörve ért selymes bajuszodhoz, megremegett virágmód hajladozó testem, fényeset lobbant kigyuló szemem és te is ajkad szívtad — csók gyönyöre helyett, kölcsönösen mámoritó vágyunkban. Megismételted zavarodban a buta sablonos szót, ami üresen, tartalom nélkül kongott. Gyáva voltál lelkem, if jam, hogy nyakamba nem bújtál; csak fehérségébe belekápráztál. Láthattad, tied voltam gondolatban, álomban. Egyre jöttél, izzóvá hevültól. Némán, fegyelmezetten élveztél, hűen kitartottál és egyszerre hirtelen elmentél. Tanulni — lenni. Sok fehér, tarka leányra hasonlóan néztél. Azoktól nem mentél el. Ott tartottak fogva tanulásod ideje alatt. Haza, mint tapasztalt, gúnyos világfi, kész egyéniség értél és csúnya feleséggel beérted. Pénz, palota, pozíció és más hozzávaló hiúságok vonzottak. Kerülted forró szemem. A lelked remegett bele? A lelked, amely lelki gyönyörökre, szellemi élvekre is szomjuzott... A nemesen lelkes lelked,“amely sehol nem lelte rajongó párját. a csak téged önzetlenül imádó leányszivet. Kerülgettük egymást és az időcske múlott. Hajamba fehérséget, arcodra redőket lopott. Nyugodtak, öregek lettünk mindketten. Karlsbadba járunk. És valljuk be, nagyon is barommód élünk. Akkor — régen — csak a lelkünket ápolták, finomították, csiszolták, a szellemünket fejlesztették, modorunkon faragtak — csendesítettek . . . A sok mohóságot belénk fojtották, a sok falánkságot szabályozták. Most — most csak a testet művelik ki tudományos alapon. Édességet elvonnak és enni sokat adnak. Tolnák a betegekbe a rengeteg ételt, italt, szerelmet, szórakozást. Most dulásig.’’ Akkor semmit. Még a nyers sóskát is kilopták markomból. Most markolhatom az életet, a gyönyört, a mámort, a sóskát. De nem kell semmi! Semmi! Még a te mámorba omlasztó csókod sem, Napsugárkám! Talán-talán, ha itt volnál, a Kaiser-park fenyvesei közt andalog- nál, kultúrának, öltözékeknek, gazdagságnak fényessége kápráztatna, zene és miliő hangulatba ringatna: akkor talán kitelnék egy rövidke pásztorórára az élet boldogságából. Egy órára! De föltéve, hogy nagyon kihúznád, nagyon kicsipnóm magam, illúziót keltve. És akkor — Istenem — egészen fiatal időből kifutott volna lelkes szerelem egy hosszú életre. Zúgnak az autók, robognak a kocsik. Teliden- teli virággal, élettel, ifjú boldogsággal. Szeretnek, örülnek. Mosolyokban, kacajban, szempárokban, rózsákban, sétákban, szerelem! Szerelem! Néha jövő élet boldogságának hő Ígéretét látom derék ifjú szép szemében, amint már is hív családi alázatossággal cipel boát, csipkét, gondot. De látom egy-egy hitvány ajándék ígéretét is kéjes szemekben. Ez nem szép, de igaz Karlsbadon. Otthon a garason ül. Itt a cifra ruhásra még ő is ráaggat még egy fénylő kölöncöt, hogy tovább ragyogjon másnak . .. Még látod, megmaradt annyi energia, ami elhozza régi idők édes emlékének melegét. E mellett melegszem. Mig te tova ragyogsz ott, ahol még napsugarasabb mosolyokban, tekintetekben fürdik meg tekinteted, lelked. Emlékszel e versre ? Most ránk illik: Aki az élet fájdalmát megtanulta, A sorsát a múltban elmerülni látta; Nincsen'-armak Tágya, nincsen annak álma Szétfoszlik léte az egész nagy világba. — — Magánosán belevesz a lelke, szive Elvész, mint a fényes gyöngy a mély tengerben. Hullámzik, zajlik, tüzel rajta az élet — — És megtalálja a küzdésben a szépet. — Jegyzők gyűlése. Az ung vármegyei községi és körjegyzők egyesülete aug. 1-én d. e. 11 órakor rendkívüli közgyűlést tart a vármegye- háza nagytermében. A tárgysorozatból felemlítjük a következő ügyeket: A nyugdijszabályrendelet néhány kifogásolt pontjának módosítása. — A fizetés]avitás iránt a törvényhatósági bizottsághoz intézett kérvény tárgyalása. — Strausz Mihály indítványa a távbeszélő-hálózat kiépítésének kérelmezése tárgyában. — Fekete István lemondása folytán elnökválasztás. A VÁRMEGYE. Közgyűlés. — Jul. 11. — Megtörtént a vármegyei közgyűlés azzal a fényes eredménnyel, amelyet mi tisztán láttunk előre. Óriási győzelmet hozott a munkapártnak az ellenzék kicsiségével szemben. Bár az ellenzék beharangozta jó előre a fővárosi sajtó egy részét hogy „Ung megye a kormány eilen.“ S ennek a nagyhangú előredicsekvésnek mi lett a vége? Leírva is, kimondva is semmi — azaz 4 szavazat a kormánypárti 102 szavazattal szemben. Hiába dörögte Tóth Lajos ellenzéki vezér, hogy a reformátusok nem szavazhatnak bizalmat Tiszának, — a ref. bizottsági tagok csak mosolyogtak, mintha mondták volna: Beszélhetsz, jó vitéz! Azt azonban meg kell adni Tóthnak, hogy beszédének egy részletével ugyancsak fején találta a szeget, amikor kijelentette: a sippal és trombitával harcoló ellenzék eljárását ő maga is elitéli. A közgyűlés lefolyásáról az alábbi tudósítás számol be: * Gróf Sztáray Gábor főispán pontban 10 órakor nyitotta meg a közgyűlést, melynek tagjait szívélyesen üdvözölte. A gyűlés első tárgya volt gróf Tisza István miniszterelnöknek a kormány kinevezését tudató leiratának bemutatása. Ez képezte a főtárgyat. Nagy csendben hallgatták meg Bánóczy Béla főjegyzőt, aki bemutatta a leiratot az állandó választmány következő határozati javaslatával: A törvényhatósági bizottság a leiratot tudomásul véve, az állandó választmány véleményével megegyezőleg, elhatározza, hogy a m. kir. miniszterelnököt és minisztertársait kormányra lépésük alkalmából üdvözli, működésűk elé bizalommal tekint s őket az ország javát célzó feladataik hazafias megoldásában készséggel támogatni fogja. Erről ezen határozatának felterjesztése mellett gróf Tisza István m. kir. miniszterelnököt azzal a kérelemmel értesíti a törvényhatósági bizottság, hogy a vármegye közönségének határozatát minisztertársaival is közölje. Hatalmas éljenzés követte a határozat felolvasását. Majd felállt Tóth Lajos biz. tag, hogy az ellenzék tiltakozását bejelentse s a leiratnak csak tudomásul vételét indítványozta. Beszéde alatt jóízű közbeszólások történtek. Egyszer fő- ispáni figyelmeztetést is kapott a szónok, amikor a törvényhatósági bizottsági tagok megvásárlásával hozakodott elő. Bradács Gyula kir. közjegyző higgadt, tárgyilagos beszéddel ajánlotta az állandó választmány javaslatának elfogadását. Nyomós okokkal fejtette ki, hogy miért viseltetik bizalommal a kormány iránt. Beszédét tetszéssel fogadták és már lehetett tudni az eredményt. Minthogy 20-nál több tag névszerinti szavazást kórt, a főispán elrendelte. Egymásután hangzottak az ig-en-ek, amelyek az állandó választmány javaslata mellett szóltak. Nőm csak elvétve akadt, számszerint négy: Egry Ferencé, Móré Eleké, Ritoók Jánosé és Tóth Lajosé. A főispán kihirdette a szavazás eredményét, mely szerint az állandó választmány javaslata adni maguknak arról, hogy melyik törvény lehet az, melyet a bérlő tart. Mert sohasem látták, hogy keresztet vetett volna, vagy hogy a templomba vagy parasztaszra ment volna. Azt sem tudták, honnan jött. Elég az, hogy egy alkalommal, batyuval hátán a faluba jött és megállapodott az urasági udvarban. Ettől kezdve hozzáfogott a szerzéshez és annyit gyűjtött, hogy most nemcsak bérelni képes ezt a nagy birtokot, hanem meg is tudná azt venni. Hogy miképen jött a pénz tenyerébe, a falusiak jól tudják. A legények nem egyszer fogadták meg esküvel, hogy majd megtanítják. De az öregek mindig csillapították őket: Hagyjuk csak ezt az Istenre, ne szennyezzük be kezünket embervórrel. Hányszor aratott Márton ott is, hol más semmit sem nyerhetett. Hányszor látták őt, amint dühösen járkáit szőke, hosszú torzonborz bajuszával és a szántóföldeket mérte és számlálta a fizetendő pénzt, mintha olyanoknak osztotta volna, kik számolni sem tudtak. És ha valaki ellenmondott, hogy pislogtak sárga, szürke macskaszemei, hogy felborzolódott még erősebben ritkás, hosszú bajusza. Az emberek azt hitték, hogy valami különös kutyatörvénye van, mert máskép nem tudták megmagyarázni, hogy töltheti igy az időt, anélkül, hogy egyszer gondolna azon életre, melyet folytat. Sok mindenfélére gondoltak az emberek, kik a korcsmában gyülekeztek. És mindabból, miről beszéltek és gondolkoztak, kiviláglott azon meggyőződés, mely őket vigasztalta, hogy Isten nem fog késni a visszafizetéssel. De, valamely este, Márton kínjainak harmadik hetében, a korcsmában lévők látják, hogy egyszer- csak kinyílik az ajtó, mintha szól nyitotta volna ki, és megjelenik fehérbe öltözve, a bérlő csontváza. De éppen hogy megmutatta magát piros és mélyen fekvő szemeivel és azonnal láthatatlan lett. ’ Arra sem volt idő, hogy magukhoz jöjjenek az emberek és az ajtó újból* kinyílik és néhány urasági szolga jelenik meg a küszöbön. Csak úgy lebegtek és alig jött ajkukra a kérdés: — Az úr nem volt itt? — Csak megmutatta magát és ismét eltűnt —- mondja egy öreg az asztal mellől. — Elillant otthonról, verje meg a kő, és most nem tudjuk kézre keríteni — mondja az egyik szolga és miután izzadságát ingével letörölte, elmentek, hogy keressék. Ekkor az emberek a faluban és mezőn egyébről nem beszéltek, mint erről. Éreztem, hogy nekem is tenni kell valamit megnyugtatásul. De kis idő óta voltam ismerős a faluban. Meghalt a helység papja és én — mint szomszéd falu papja, minden harmadik vasárnap misézni mentein oda. Valamelyik vasárnap azonban, mise után, mikor templomból jöttem, urasági szolga levelet ad át. Az úrnő, Márton felesége kór, hogy okvetlenül menjek el hozzájok. Elmentem — természetesen — bár nem volt hivőnk, de ilyenkor nem kérdi az ember, kinek van szüksége segítségre. És amit akkor láttam és hallottam, mondhatom, sohasem fogom elfelejteni. Gyóntatásáig nem jutottam; gyónásról szó sem lehetett. így tehát semmit sem leplezek le, mi nem volna leleplezhető. Csak annyit mondok, hogy láttam rossz embert halál előtt. Mindenféle embert láttam már halál előtt. Jó és rossz embereket. De éppen nagyon jót vagy nagyon rosszat nem láttam. Most igen. Márton valóban igen rossz ember lehetett. Szégyenemre be kell vallani, hogy nem tudtam, mit tesz az erős hit. Pap voltam, teljesítettem kötelmeimet és elég könnyen estem keresztül mindenem, mit tettem. Tudod, hogy miután fiatalon özvegy maradtam, olvastam. Olvastam sokat és válogatás nélkül. És lassan, lassan azon csapáson kivül, mely feleségem halálával ért, tudományos olvasmányaim révén más csapások értek, a lélek, lelki élet szempontjából. Azon hiedelemig sülyedtem, hogy az emberből semmi sem marad meg halála után. Az pedig, mit lelkiismeretnek nevezünk, semmi egyéb, mint az ész megszokása különböző elméletekhez, mi nevelés eredménye, amit nekünk mondanak és mit ismerünk. Láthatod, hogy eszerint elég hidegen léptem be Mártonhoz. Nyögve feküdt ágyában, erősen bezárt szemmel, kék ajakkal, sápadt kiálló pofacsontokkal. Homlokáról nagy cseppekben izzadság folyt. Félig ősz haja nedves volt, párnája pedig, melybe feje valósággal belesüppedt, sárga volt a sok izzadságtól. Mikor szemét felnyitotta, egész nyugodtnak látszott. Nem ismert meg. Nem tudtam, hogy ereszkedjem vele beszédbe. Végre, midőn láttam, hogy mereven néz rám, igy szóltam: — Itt lakom a közelben és azt hallottam, hogy beteg vagy. Meg akartalak látogatni. De kérdeznék tőled valamit. Azt hiszem, hogy nehéz ezen vánkoson feküdni. Miért nem cserélik ki ? Vigyorogva nézett, úgy hogy megborzadtam. — Ki cserélje ki? kérdi. — Hogy ki? hiszen uraságodnak felesége van. — így hát uraságod azt hiszi, hogy van feleségem.’ Nincs, uram, evvel az asszonnyal törvénytelenül éltem. Nem volt feleségem. Egész életemben haszontalan voltam. Engedtem, hogy megkínzott emberek kezemet csókolják. Tudod, mit jelent ez? Tanácstalanul néztem rá.
