Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-07-06 / 28. szám
2 (28. szám) 1913. julius 6. U N G fentartására, ami elvész a réven, megtérül a vámon. Pedig ez is csalóka remény. A katonaság egyike a legkevésbé jó bérlőknek. A bért pontosan fizeti ugyan, de a használt épületekben legtöbb kárt tesz. Egy csöppet sem kíméli. Ezenfelül ahány uj parancsnok, annyi uj kívánsággal áll elő. Amit az egyik kívánságára alakíttatott át a laktanya-tulajdonos város, a másik éppen annak az ellenkezőjét kívánja. A katonaság által használt épületekben minden törik, minden romlik, minden bomik, sokkal hamarább, mint bármely más épületben. A városban lakó tisztek is igen könnyen helyeződnek át más városba, igen köny- nyen maradnak üresen a tiszti lakások. Az élelmezési cikkeket sem egészen az állomás helyén szerzik be. Sőt! Egy szóval a sokat emlegetett közvetett haszon a gyakorlatban a minimumra redukálódik. Erre minden város előbb-utóbb reájön. Ne csodálkozzunk hát azon, ha azok a városok, amelyekkel eddig a tárgyalások folytak, óvatosabbak lettek. A körülmények kónyszeritet- ték reá őket, hogy 8—10 százalékot kérjenek a törvény szerinti térítési dijak helyett. Ellenben joggal és méltán csodálkozhatnánk azon, ha a jelenlegi viszonyok között mégis akadna város, amely nem riadna vissza a legnagyobb áldozatoktól sem, csakhogy a laktanyát felépíthesse. Ha a beszállásolási törvény nem engedi meg azt, hogy a katonaság ne a térítési dijakat, hanem az építési költség bizonyos százalékát biztosítsa a laktanyát építő város számára, ám tessék megváltoztatni a beszállásolási törvényt. Ha pedig ez valamely ismeretlen oknál fogva nem lehetséges, építsen laktanyát maga a katonai kincstár, ott, ahol ezt a katonai szempontok kívánják. De ne licitáltassák — lefelé egymásra a városokat. Városainkat pedig óva intjük, hogy ebben az áldatlan licitációban részt vegyenek! Inkább építsenek azon a pénzen iskolákat, kórházakat és népjóléti intézményeket. Ezek ha nem jövedelmeznek is közvetlenül, de legalább városi célokat szolgálnak. Magyar cserkészőrszem. — Levél a szerkesztőhöz. —Budapest, 19! 3. jun. 30. Nagy örömmel vettem tudomásul b. lapja legutóbbi számából, hogy a „boy-scout“ mozgalom térhóditó útjában elérkezett Ungvárra is. Fokozza örömömet, hogy az Ung volt az, amely a zászlót kitűzte. Az igazság érdekében és hogy az Ung közönsége tájékozva legyen a legújabban történtekről, engedje meg a következő észrevételeket: Az angol boy-scoutok 1908-ban alakultak A magyar sportsmanek behatóbban az 1912. stockholmi olimpiászon ismerkedtek meg a mozgalommal és annak praktikus értékével. 1912. őszén ennek hatása alatt megalakultak nálunk az Valaki suttogott: — Én vagyok Most a lámpa fénye ráesett az arcára. Fehér sál volt rajta meleg nyári estén és mégis didergett. — Mit akar Matild? Engem keres? — Magát. Mondani akarok valamit. Az arca szinte zöld volt. A törékeny, kecses, lányos alakja meg-megcsuklott, mintha össze akarna esni. Haragudtam. Mit áll elém? Minek rontja az éjszakámat a kékes fényű glóriájával? Egész éjszaka ez a büntelen, tiszta arc kísértsen? A két nagy kék szeme a márványfehórsógből világítson reám? Azzal az örökös szemrerehányással? Minek jött ide? — Ne mulasson a lengyellel máma. — Mi köze hozzá? Mulatok, akivel akarok. Aztán eszembejutott, honnan tudja, kivel akarok mulatni? — Maga leskelődik utánam? Valami a kezemre esett. Meleg, fényes. Leráztam. Könnycsepp volt. — Eh! sírni menjen a mamájának. Menjen haza ! Érti Matild ? Menjen haza ! Elkísérem. Kiszakította magát a kezemből és vissza szaladt. A lakásomba. Fogcsikorgatva mentem utána. Reszketett, ahogy betettem magam után az ajtót. Néztem rá szó nélkül, dühösen, semmit nem értő, nem bocsátó haraggal, ő meg összekulcsolta a kezét, úgy könyörgött: — Ne mulasson a lengyellel. Az asszony kelepcébe csalja. Haragszik magára. Gyűlöli magát. A lengyel nem lesz részeg soha. Rendőrök várják a maga visszatértét. Mihelyt a szobába lép, első boy-scout csapatok; de ezek nem „őrszem“, hanem a találóbb „cserkész“ néven szervezkedtek. A boy-scout értelme ugyanis ez: boy=fiu, scouts nyomozó, barangoló, cserkésző. A fogalmat tehát a jó magyar „cserkész“ szó adja vissza, mely azt jelenti, hogy a cserkészfiu a jellem útját keresi minden életkörülményeiben. Teljesen angol mintára szervezkedtek, átvették egyenruhájukat és törvényeiket. A cserkész- mozgalom 1913. tavaszán már szövetségét is megalakította, mikor vele párhuzamosan „magyar őrszem“ néven uj mozgalom indult meg. Hangsúlyozom, hogy ezt senkisem rosszalhatja, azóta mindkét fél derekasan, egymás mellett és nem egymás ellen, végzi a szervezés munkáját. Az őrszemek csak ruhában és a törvények fogalmazásában tértek el a cserkészszervezettől. Azonkívül abban, hogy sok részletet vettek át a német pfadfinderektől (útkereső) és a francia éclaireuröktől (felderítő). Tehát 1913. junius végéig de faktó két irányban haladt a mozgalom. A napokban a két virágzó központ egyesült és közös névben, a „magyar cserkészőrszem" névben állapodott meg. Elhatározták, hogy az egész ország számára egyetlen központi szövetséget alkotnak, melynek előkészítésére a két irányzat vezető embereit bizottságban egyesítették. Ez fogja az j egyesülés részleteit (egyenruha, törvények, szervezet stb.) ősszel előterjeszteni. Reméljük, hogy a Magyar Cserkészőrszem Szövetség munkája Ungvárott is jó talajra fog találni és ősszel minél előbb üdvözölhetjük első ungvári cserkészőrszem-testvóreinket. Fogadja igen t. Szerkesztő Ur hálás köszö- netemet, hogy e néhány sornak helyet adni méltóztatott. Kiváló tisztelettel: dr. Hermann Győző, gimn. tanár, cserkészőrszem. Ä tandíjfizetés uj módja. A tandijszedést a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a jövő isk. évtől kezdve a postatakarékpénztárakra bízza, amely eljárásra nézve egyelőre a következő tájékoztatót bocsátotta ki: Tájékoztató. Az intézetünkre nézve megállapított évi tandijat ezentúl a postatakarékpénztár utján kell lefizetni. A lefizetés a postatakarékpénztárnak bármely közvetítő (posta) hivatalánál történhetik. A tandijat négy egyenlő részletben legkésőbben október 15-ig, december 3-áig, március 15-éig és május 3-áig kell lefizetni. Az a tanuló, ki a tandíjrészleteket a jelzett határidőig le nem fizeti, az intézet tanulóinak sorából töröltetik, tekintet nélkül a mulasztást előidéző körülményekre. A tandijrészletek fizetése a postatakarékpénztári „befizetési lapok“ segélyével eszközlendő. A tanulók a befizetési lapot az intézetben jóval az esedékesség előtt kézhez kapják. A befizetési lapot, a szövegnek megfelelően, tintával minden félreértést kizáró módon kell kitölteni és különös gond fordítandó arra, hogy a tanuló neve és az általa látogatott osztály olvashatóan legyen kiírva. A befizetési lap „szelvény“ és „elismervény“ elnevezésű részeit egymástól elválasztani nem szabad. A tulajdonképeni „befizetési lap“ és „könyvelési szelvény“ részeket a befizetés alkalmával a postaalkalmazott levágja és visszatartja, mig az „elismervényt“ aláírva és lebélyegezve a „szelelfogják, mint betörőt, gyikost, vagy tolvajt. Kihallgattam őket. Megtántorodtam. Yan még az enyémnél pokolibb gonoszság! Asszonyban! Némberben! Aki csókrá várja és rendőrkézre játsza a szeretőjét. — Azért is megyek. Meg meri-e tenni ? — Az Istenre kérem! . . . — Mindegy. Nem akarom, hogy azt higyjék, megfutottam előlük. A rendőreiktől, a gonosz gonoszságuktól. Eszembe sem jutott, hogy ón is gonosz vagyok. A lány csak könyörgött: — Ne menjen. Ne menjen. Hát az én kedvemért ne menjen. Az ő kedvéért? Nevetséges. Az ő, éppen az ő kedvéért ne menjek? Valami hozzám méltót gondoltam. Retteneteset, isszonyut. Lehetetlent. — A maga kedvéért? Az angyaloktól is lehet lehetetlent kívánni. — A maga kedvéért.... ahogy mondja,... magáért maradok. Ha maga marad. Ha nálam marad. Csak ezen az egy éjszakán. Kacagtam. A szemei világítottak a rémülettől. Megfogódzkodott az asztalba. Az arcába rohant a vére és piros láz-rózsa verte ki még a homlokát is. Aztán újra zöld lett. — Az nem lehet: dadogta. — Sajnálom. Akkor megyek. Megnyomtam a kilincset. — No, jó éjszakát! — Várjon még ... egy pillanatig csak. — Hát várok. Jó, én várok ... két percig. Addig gondolkozzon. — Gondolja meg, hogy hávénnyel“ együtt a befizetőnek nyugtatványkóp visszaadja. Az igy nyert elismervény a tanuló által megőrzendő és az igazgatónak vagy a tandij- kezelőnek felszólítására bemutatandó. A postatakarókpénztári befizetést vagy a tanuló maga, vagy célszerűbben helyette a szülő (gyám) teljesiti a legközelebbi postahivatalnál. Ha a tanuló a befizetési lapot a tandíj befizetése előtt elvesztette, helyette újat kérhet az intézeti igazgatótól, de kivételesen történhetik a befizetés közönséges postautalvánnyal is, mely esetben a postautalványt a föladó: „A m. kir. postatakarékpénztárnak (...........................................i áíiaíni f6reáíiskoiV^g'mn^ZÍ~~ Tandijkezelés-számla) Budapest“ cimmel látja el és a nyert föladóvevénnyel igazolja a tandij-részlet lefizetését. * Ezen intézkedéssel a közoktatási kormány könnyít a tandijkezelő tanárok és igazgatók terhén, mert ezentúl nem fogják kezelni a pénzt, ami nagyon kényes és terhes foglalkozás; kényes azért, mert felelősséggel jár, egy kis elszámolás sincs kizárva, mert a pénz gurul; terhes azért, mert a pénzbeszedés meglehetősen piszkos foglalkozás és gyakori fertőzéssel jár; azonkívül pedig a kezelőnek pénzszekrény hiányában magával kell hurcolni különösen az ércpénzt addig, mig valahol biztos helyre el nem teszi, vagy be nem szállítja az adóhivatalba. Nem ismerjük ugyan még a részletes utasítást, amely mostanában fog megjelenni, de valószínűnek tartjuk, hogy a tandij- kezelői jutalomdijat épp az említett könnyítésért le fogják szállítani; eddig sem volt valami túlságos nagy: 4°/o az első 5000 K után, 3% a második 5000 K után s a többi után csak 2%. A fizető szülőkre nézve azonban ez újítás, bármily egyszerűnek látszik is, nem könnyítés, még pedig azért nem, mert a mi sajátos helyi viszonyaink olyanok, hogy ezek miatt csakis uj panaszra fog okot szolgáltatni. A pénzfeladás még rendes hivatalos helyiségben is lassan bonyolítható le, mert pénz, hát pénz, melyet jól meg kell olvasni, de még meg is kell nézni, a befizetés pedig legnagyobbrészt a határidőben történik; gondoljuk fel már most, hogy a legutolsó napokban a mi szerencsétlen elhelyezésű postahelyiségünkben a befizetők száma naponkint csak ötven- nel, de lehet több is, sőt van is, növekszik, mit fog csinálni az a postahivatalnok, és mit a befizetők, egymás hátán szorongva? Nem kevésbé terhesebb az uj mód a szegényebbekre, akiknek eddig a tandijkezelő adhatott haladókot, mert hisz a pénz nem áll mindenkinek készen a Wertheim- jában. Az állam mindenesetre csak nyer vele, mert a pénz valamivel hamarább foly be a kasszába, mint ezelőtt s aligha tévedünk, hogy ez indította a közoktatási kormányt az uj mód behozatalára. Egy igaz, hogy ezzel az intézkedéssel a fizetőket meg fogják győzni arról a téves felfogásról, mely szerint a tandíj nem a tanároké, amelyen osztozkodnak, hanem az államé! * Magára a tandíjra vonatkozólag felemlítjük itt a következő történeti adatokat: A tandíjfizetést 1785-ben hozták be először, még pedig azzal a megokolással, hogy egyrészt az elemi iskolákból a középiskolába átmenő tanulók számát apasszák, másrészt az ösztöndíj alapját (Fundus Stipendiorum) növeljék. A kettős megokolásban némi ellentét mutatkozik, amely csak akként egyenlíthető ki, ha föltesszük, hogy már akkor is sokan tódultak a középiskolába nyan szeretnék ezt a mai gyönyörűséges éjszakát velem tölteni. Megnéztem az órámat. Vigyorgott a nyomorult: két perc alatt buktatni az angyalt, hogy ördög legyen belőle ... sok is, kevés is. Ahogy vesszük. Ránéztem a lányra. — Készen van ? — Igen. — Nos? — Maradok. Kacagtam. — Menjen az ablakhoz és húzza be a függönyt. Beláthatnak. Óh én még a kalapomat sem tettem le. Tudtam, hogy nem fog maradni. A suhogó, bő gallérom is rajtam volt. Tudtam, hogy az én hatalmamnak nem bir ellenállani. Felállt, mint az alvajáró és — behúzta a függönyt. — Fordítsa meg a kulcsot a zárban. Megtette. Ledobtam a kalapomat, levetettem a galléromat és egy szók támlájára tettem. Csak a szeme rebbenése mutatta, hogy látja. Ledültem a dívány karjára. A lámpa felett meggyujtottam egy cigarettát. Szívtam. Néztem a lányt. Oldalt ült hozzám. Szembe az asztalnak. Ásítottam. — Persze, persze. Késő van. Fél tizenegy. Ilyenkor már mindenki alszik. Aludni jó. Talán a mamája is alszik már. Szépeket álmodhat. Különösen a lányáról. Hallgatott. Beleharaptam a cigarettába. — Vesse le a blúzát, Matild. Hirtelen észbekapott. Mintha tiltakozni akart
