Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)
1913-07-06 / 28. szám
51. évfolyam Ungvár, 1913. Julius 6. 28. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Félévre ...............4 K. Negyedévre . . 2 K. Egyes szám 10 fillér. Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre . . 14 K. || Félévre...............7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. ■- : Nyilttér soronként 40 fillér. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére —• a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők. Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ---------- den csütörtökön. —t~ MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő: DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. ===== KI ADÓHIVATALI TBLEFONSZÁM 11. Laktanya-építések. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, kova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők, Julius elsején még nem volt ilyen idő talán soha! A legöregebb emberek sem emlékeznek ilyen hideg, csúnya, esős szeles júliusra. A régi jó időben Péter-Pál-napja hagyományos ünnepe volt a gazdának. Az ország nagy részében most is a két apostol emlékünnepe után kezdődik meg az aratás munkája, de a hajdani ünneplő hangulatból hírmondónak is alig-alig maradt. Temérdek baj és gond közepette várja a gazda s vele együtt az egész ország népe, vájjon jól fizetett-e az idén a búza s bőven vagy csak szűkösen jut-e kenyerünk, kalácsunk. Hiszen a természeti csapások egymásután vámot szedtek az idei termésből is, nem csoda tehát, ha aggódva nézegetjük egy évi fáradságos munkánknak künn a mezőn sárgulva rengő eredményét. Mert gazda, iparos, kereskedő, hivatalnok mind-mind egyaránt ebből a kalásztengerből meríti reménységét. Ha valamikor, úgy éppen a mostani súlyos gazdasági helyzetben volna kívánatos, hogy minél bőségesebb termést tudjunk békés munkával betakarítani, így lesz-e, annak a jó Isten a megmondhatója. Mit ér a szép termés, ha lábán fog elrothadni. A tőzsde már megérezte az eső hatását és emelkedtek az élet árai. Amit a jó terméskilátás olcsóbbá tett, most az eső helyre pótolja 1 A rettenetes pénzviszonyok pedig nem hogy javulnának, de mondhatni, hogy rosszabbodnak. A múltkor valaki egy nagyon régi históriát mesélt el az egyszeri szegény zsidó emberről, aki már nem tudott nyomorúságában hová lenni és mikor már azt hitte, hogy egy lélek sincsen a templomban, hangosan igy fohászkodott Jehovához: — Uram Isten, meddig fog még tartani az én nyomorúságom ?! . . . A templomszoiga, aki csendben, a nők helyén már takaritgatott, átlátott a helyzeten és ünnepi hangon válaszolt a fohászkodónak : — Még három évig, fiam !... A szegény ember meg sem ütődött a hirtelen jött válaszon s boldogan kérdezte : — És azután Uram ?? . . . — Azután — megszokod, válaszolt feltalálva magát a szellemes templomszolga ! . . . Vájjon — azután mi is megszokjuk mai nyomorúságunkat ? . . . Az uj véderő-törvény nemcsak a katonai létszám-emelést vonta maga után, de szükségessé teszi uj laktanyák és egyéb fórhelyek épitését is. Ungvár városa is felhivatott egy uj honvédlaktanya építésére, amennyiben a jelenleginek befogadó-képessége szűk, s emellett az egész épület már nem felelne meg a mai követelményeknek. A képviselőtestület tárgyalta is ez ügyet, de bizony arra a meggyőződésre jutott, hogy a kilátásba helyezett tóritmények igen is csekélyek, s az uj laktanya felépítésére nem vállalkozott. Ugyanilyen állást foglalt el Magyarország legtöbb városa, amiként ezt a Városok Lapja ez évi 21-ik számában közli, s hozzáteszi a tudósitás, hogy a honvédelmi minisztériumban az a vélemény kerekedett felül, hogy az alkudozó városokkal meg kell szakítani a további tárgyalásokat és azokat más városokkal kell megkezdeni. Hát ez a hir mindenesetre érdekes. De egy csöppet sem váratlan. Azok előtt legalább, akik a beszállásolási törvényt és a lakianyák építésére vonatkozó tárgyalásokat ismerik, de egyúttal ismerik és figyelemre méltatják a mostani építkezési költségeket, meg a pénz drágaságát, éppenséggel nem váratlan. A beszállásolási törvény évtizedekkel ezelőtt készült. Abban az úgynevezett térítési dijak az akkori építkezési költségek arányában vannak meghatározva. A katonaság képviselői a laktanyák általános tervezetének készítésére hivatott helyi vegyes bizottsági tárgyalás során kénytelenek a törvényhez alkalmazkodni. Ennek keretein túl nem terjeszkedhetnek és a törvény köti a minisztériumok kezét is. A városok, mikor szóba kerül, hogy a katonaság részére laktanyát kell épiteniök, kapva- kapnak az alkalmon. Minden város örül, ha a katonaság száma szaporodni fog. Egymással kelnek versenyre a városok, hogy melyik nyerje el a katonaságot. Mikor aztán a helyi vegyes bizottsági tárgyalás eredménye nyilvánvalóvá lesz, következik a nagy kiábrándulás. Kiderül, hogy a kiszámított térítési dijakból a felépítendő laktanya építésére felveendő kölcsönnek az annuitásai sem telnek ki megközelítőleg sem, nemhogy a fentartási költségekre is maradna valami. És ez egészen természetes. Az építkezési költségek a közel három évtized előttiekhez viszonyítva, amikor a beszállásolási törvény készült, összehasonlithatlanul magasabbak. Kölcsönt csak igen drágán lehet kapni, ha ugyan egyáltalán lehetne. Mert hiszen a legnagyobb pénzintézetek, melyek ezelőtt néhány évvel egymással versenyeztek, hogy melyikük adhat kölcsönt a hitelt kereső városoknak, ma sajnálattal tudatják: nincsenek abban a helyzetben, hogy ajánlatot egyáltalán tehetnének. A körülmények kérlelhetetlen logikája szerint kellett tehát bekövetkezni annak az állapotnak, hogy azok a városok, amelyekkel a laktanyák építésére vonatkozó tárgyalások folyamatban voltak, egymásután keveslik a kiszámított és megajánlott térítési dijakat és a befektetendő tőke megfelelő kamatoztatása ellenében volnának csak hajlandók a megtervezett laktanyákat felépíteni. A tudósitás szerint most a honvédelmi minisztériumban az a vélemény kerekedett felül, hogy az alkudozó városokkal megszakítják a tárgyalásokat s azokat más városokkal kezdik meg. Nos hát, azt sem nehéz megjósolni, hogy ez a fenyegetés sem vezethet eredményre. Kezdetben talán fognak akadni olyan városok, amelyek tájékozatlanságból kapnak az alkalmon s mindent megígérnek, csakhogy a laktanya építésével a katonaságot megkaphassák. Mert hiszen városaink még mindig azt hiszik, ha nem is mind, hogy a katonaságból a városnak és a város lakosságának tetemes közvetett haszna is van. Ha tehát ráfizet is a laktanyára és annak Mint fény-torony. Irta György Oszkár. Szeretném hosszú némaságod Fölverni egy hosszú sikollyal. Mely mint a pusztán fölzugó jaj Bilincseket pattantna szét. Szeretném szived félreverni, Hogy zeng-e még a régi érce, S a rejtezett halálban élsz-e És hallod-e a hangomat ? Szeretném a szemed kinyitni, Ne födje sorsok vak sötétje, Hogy lássatok meg: sorsod és te. Mert most vagyok mellettetek. Mert mint a fénye fény-toronynak, Úgy jár nyilam ki fény-körökben; Te futsz az éjben, futsz a ködben, S egy percig fényem rajtad ég. Matild. Irta Pillich Nándor. Kicsiny keze volt. Puha és fehér, mint a hógalamb szárnya. Olyan bátortalan, olyan félénk is. Mindentől, mindenkitől idegenkedett az a pici, meleg kéz. Úgy gondolom, durva érintésre talán meg is halt volna. De akiben megbízott, akinek hitt, ahoz jó volt, szelíd, odaadó volt ez a kis kéz, ez a fehér rózsaszirom. Bennem bízott. Pedig ón akkoriban erős állkapcsokkal, kegyetlen energiával jártam az emberek között. Olyan voltam, mint az őserdőbe tévedt, aki minden levólzörrenésre, ágkopogásra összehúzott szemmel néz a sötétbe és az izmait már feszíti, a vad, kemény nyakát már nekiszegi az ismeretlen ellenségnek. A lelkemben pedig gyűlölködő, könyörtelen érzések dübörögtek. Rossz volt hozzám a sors, kegyetlen elhatározásokat dobott belém és én — álltam a sarat. A csapásokra csak jobban emeltem az arcom és sziszegve vágtam vissza, aki bántott. Aztán olyat is, aki nem bántott. Meggyülöltem a fajtámat, az embert, és most már kárt akartam okozni neki. Téptem a rózsát két kézzel a — másét és tapostam a sárba. Mélyen bele a pocsolyába, ahonnan rózsának nincs többé viszatérós. A rózsák sírtak és ón kacagtam. Úgy kell a piros vérű rózsának. Nem sajnálom. Nem hittem a szeretetében, nem hiszek a sírásában sem. És úgy kell azoknak, akiké a rózsák. Hadd átkozódjanak, ordítsanak a tüzes fájdalomtól, ami a szivüket süti. Azt akartam. így akartam. így csitult a vérem, nyugod- tabban aludtam. És egyszerre szembenállók vele. Igen, az utamba állott anélkül, hogy előbb észrevettem volna. Nem is láttam soha talán. Néha a kis kertjükbe nyiló ablak megett mintha megvillant volna valami fehérség, ha arra mentem. Nem törődtem vele. Pogány indulatok sötét mystóriumába nem illik a glóriás angyalfő. Az asszonyok, akikkel jártam s akiket elhagytam, sohasem tettek figyelmessé rá. Nem féltettek tőle, nem tartották magukhoz méltó ellenfélnek. Tudomást sem vettek a létezéséről. Pedig akkor már vigyázott rám. A kis lengyelnének, a hosszú Szaniszló feleségének akartam éjszaka muzsikáltatni az ablaka alatt. De nem lengyel nótákat. Magyarokat. Pogány dalokat, amikre megnyílik a vérvörös függöny, feltárul a kótszárnyas ablak és bűnös, nagyon forró, nagyon könnyelmű kis kacsó integet. Este volt úgy tiz óra felé. Tudom, mert éppen megnéztem az órámat. Fekete acélóra volt. Fekete volt rajtam minden : a puha kalapom, a nyakkendőm, a selyembélésü körgallórom, ruhám, a lelkemhez illő: fekete. Megnéztem az órámat és úgy láttam, itt az idő. Józan voltam és hidegen számitó, mint az uzsorás, aki végrehajtatja az adósát, akinek soha semmit nem adott. A fejembe nyomtam a kalapomat és ahogy a tükörbe pillantottam, megriadtam egy kicsit az elszánt, sáppadt arcomtól. És megvillant a kezemben egy fényes revolver. Amikor a piros selyembélésü gallér alá rejtettem, kocogtak az ablakomon. Gyönge, félénk kocogás volt, mintha galambszárnyak vernék az ablakomat. Nem is ügyeltem rá. Szaniszló, a hosszú Szaniszló vár, a címeres gazember, akinek minden gazságát, bűnét ha megbocsátják, az asszonyáért bocsátják meg. És Szaniszló, a vörös akasztófavirág ma be fog rúgni és én lopom meg az asszonya csókos ajakát. Igen, igen, egy részeg férjnél mindenesetre kívánatosabb a mámoros szerető, az erős akaratú, a szinte borzalmas, aki minden poklokon keresztül hozzájut a megígért csókjaihoz. Ezt igy beszéltük meg a kis lengyelnóvel. Újra kocogtak az ablakomon. Kinyitottam az ajtót és kiléptem az udvarra. Sötét volt. — Ki az? Mit akar? Lapunk mai száma 8 oldal.
