Ung, 1911. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
1911-02-19 / 8. szám
49. évfolyam. — 8. szám Megjelenik minden vasárnap Ungvár, 1911. február 19, Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra Egész évre . . 8 K I Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K j Egyes szám . 20 f. Amerikába: Egész évre .... 10'60 K „Dng vármegye Hivatalos Lap“-jával együtt Egész évre 12 K — Félévre .... 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“ mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér. A nyilttér és a hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatal! telefonszám 11. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Kazinczy-utca l-ső szám. Irodalmunk reneszánsza. (Két közlemény.) I. (gj.) Az idő homokóráján szemünk előtt peregnek le az órák és évek, események történnek velünk, általunk és körülöttünk, melyeket észre sem veszünk, mert a jelenben történnek, bennük élünk. Az emberek alaptulajdonsága, hogy az életet csak mint emléket, vagy reményt, tehát csak mint múltat és jövőt észlelik, a jelen csak idővel hagy nyomot és az idő érleli a lehiggadt tapasztalást: a történelmet. A mi az emberi életnek törvénye, az a nemzetek életében is törvényként nyilvánul. A ma oly szétfoszló, szertelen ködkép szemünkben, mely csak idővel tisztul, a nemzet életkereke lassan forgatja küllőit és csak egy- egy élesebb zökkenésnél riadunk arra, hogy történik valami, melynek következményei belevésődnek a nemzet sorsába. Az irodalommal is igy vagyunk. Kutatjuk a korhadt pergamenteket, melyek bölcsőjében irodalmunk vézna teste szendergett, bontogatjuk a kuszáit szálakat, melyeken tapogatózni kezdett, meghatottan mélyedünk bele az első klasszikusokba és szemünk belékáprázik halhatatlanaink fényébe Eljutunk a hetvenes évekig, azután leteszszük a vizsgálódás mik- roszkópiumát és átadjuk a szót a következő századnak, mely majd a mi korunkat is észreveszi. Az intelligens, olvasó és érdeklődő ember is azt hiszi gyakran, hogy Aranyban, Petőfiben és Vorösmartyban elértük irodalmunk fénypontját, mely után csak sivár züllés, visz- szaesés következhetik, és különösen a vidéken, a hol hiányzik a propaganda; az irodaAnyám levele. Irta dr. Kiss Arnold. Olvastam a versed. Csupa borús bánat. Édes fiam! lelkem ! mért vagy olyan fáradt ? Olyan ifjú koiban mért csügged a lelked? Bánkódom miattad, fáj nekem a versed. Perzseli a szivem a te könnyezésed, Aggódom miattad, mert csak benned élek, Életem napfénye a te kacagásod, Sötét fellegárja bús elborulásod. Nem tudom, hogy merre szerezted a búdat. Hiszen olyan régen elszakadt az útad Gyermekkorod édes, boldog otthonától, Messzire vagy tőlem, idegenbe, távol — Meg sem ölelhetlek, nem lehetek nálad, Sok gond tartja vissza a te hű anyádat, Csak a nagy féltésem járhat a nyomodba, Nem szűnő szerelmem minden nyomdokodba. Siratod az álmok gyors elsuhanását, Reménységid hűtlen szerteiramlását, — Hol van olyan ember, kit meg ne sebezne Soha a csalódás bánata, keserve ? ! Él-e olyan boldog, a ki sohse sima ? Vágyait elérve szállana a sírba? És a kik e földön legszebb álmot látnak: Megtépett szárnyakkal leghamarább járnak. Hiszek én tebenned. Fényes jövendődben, Meglásd fiam, úgy lesz, a hogy jövendöltem! Az én álmom nem csal. A te napod főlszáll, Vakító sugárral hir, szerencse rád vár. Üdvödet könyörgi minden imádságom, Nincsen nagyobb kincsem nálad a világon. Nem ejti az Isten vágyamat a porba: Látlak én még téged büszke, boldog sorba’. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. lommal foglalkozók, az irodalmi társaságok tagjai és mindazok, kiknek a litteratura vérükké vált, látnak ugyan remegő csillószála- kat irodalmunk legifjabb hajtásain, de kétkedéssel fogadják azokat, mert nem mernek hinni azokban, kik máskép Írnak, de épp úgy élnek, mint ők, nem veszik észre önmagukat, még kevésbbé környezetüket. Legfeljebb az tűnik szemük elé, ki a nagyok által megindított ösvényeken jár, vagy az, ki oly merész kézzel vágott a tekintélyek fatörzseibe, hogy azok megrendülve dőlnek csapásai alatt és nem bírnak mohosodott intelmeikkel ellenszegülni. A ügyelő három irodalmi jelenséget észlel. Az egyik jelenség az az iró vagy költő, ki úgy ir, mint a nagyok Írtak, ki a Petőfi- Társaságnak, Kisfaludy-Társaságnak, sőt esetleg a Tudományos Akadémiának tagja, ki hírlapokban és könyvekben közkézen forog, kiknek neve közismertté válik, szóval azok, kiket úgy tekintünk, hogy a múltak jogán megváltották becsületesen jegyüket a magyar Parnasszus berkeibe. A másik jelenség azon iró vagy költő, ki a nyugati kultúra emlő n felnevelkedve,- megérezte, hogy új eszmék gondolatok és képek rajzanak az érni: irsség • hullámain, de azokat átültetni nem képes; csak akar új lenni, íélszegen, bátortalanul, vagy túlmerész Ízléstelenséggel, de vagy képességei hiányzanak, vag\ nem válogatja meg a talajt, hova a kényes csemetét elülteti. A nagyot akarók féktelen gárdája ez, egy új kor előhírnökei, új eszmék mezejének bojtorjánai, kik forrnak, de oly hevesen, hogy maguk mindenestül elpárolognak, kik a mosdóvizzel a gyermekeket is kiöntik. Csak te ne csüggedjél. Mert panaszkodásod, Tőrszurás szivemnek mii?den sóhajtásod. Bús versednek ríme szórakozás másnak, Ám mélázó gondja: siralma anyádnak. Úgy-e, hogy csak vers az?! Költői rimcsengés?! S túlzott ugy-e benne bánat és merengés ? Nyugtasd meg anyádat. Mondjad, hogy csak nóta, Aggódó szivemnek légy megnyugtatója. De ha fiam! mégis megsebzett az élet, Valami nagy bánat ha gyötörne téged : Gyere haza, lelkem! Gyere a szivemre! A mint egykor, régen, borulj kebelemre; Pihend ki minálunk gondod, fáradalmad, Meglásd: megtalálod itthon a nyugalmad’, — Gyere haza, lelkem! meglásd: mily jó nálunk Itthon, fiam! téged szerelemmel várunk. A jegyző úr az oka . . . Irta Szabados Károly. A kanyargó Tisza mentén, Szeged alatt a bácskai oldalon van egy gyönyörű kis község, — Pálfalva. Lehet, hogy az olvasó, ha keresné, nem találná meg a térképen, de biztositok minden kételkedőt, hogy a község tényleg megvan a Tisza egyik kanyarulatánál és tényleg a gazdag Bácskában, ha mindjárt más néven is szerepel a helységnévtárban és a különféle térképeken. A községbe érkező idegent kellemesen lepi meg mindjárt a kis vasúti állomás előtt elterülő, valóban pompás „Erzsébet“-liget, melyet oly példás rendben tartanak, hogy akármelyik város megirigyelheti tőlük. A házak előtti téglajárdák külső oldalait szépen egyenesre nyesett szederbokrok szegélyezik és az utakon kétfelől jól ápolt lombos platán, hárs, akác és sophora fák nyújtanak egymással váltakozva hűsítő árnyékot a perzselő nyári napsugarak ellen A kifogástalan egyenesben épített, nagyobbrészt fehérre meszelt, setét Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Ez a diszharmónia zúgott keresztül fer- getegként egy-két éven keresztül az irodalomban; végtelenül sokat ártott, mert elriasztotta a jóizlésü olvasókat, de végtelen sokat használt is, mert megtermékenyítette a talajt. Ez a második jelenség immár évek óta a múlté, azóta megérlelődtek a csapongó, el- tévelyedő irányok, harmonikus akkorddá folytak össze a hangok és új irodalmi reneszánszot teremtettek. Fontos mai irodalmunk ezen gyermekkora. Túlzásai, melyektől a nyárspolgár oly szenteskedve ijedezett, az Ízlés pedig meghátrált, olyan túlzások, melyek minden forradalomban érthetők és indokoltak. A francia forradalom szentháromsága: a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi is őrjöngő vériszapban termékenyültek meg. A mig egy eszme, vagy irány a helyes irányba zökken, addig természetes az imbolygás és féktelenkedés, de a komoly és tárgyilagos elme megvárja a hullámok elütését és csak azután Ítél. A magyar értelmiség zöme nem volt és ma sem ily méltányos. Ijedezett, elitéit, gáncsolt és agyongúnyolt akkpr, mikor erre alapja volt, de iga\a nem volt. És ebben az erjedő folyamatban annyira elvesztette jó étvágyát, hogy nem kért többet a „modernekből“ a „nyugatiakból“, neki elég volt egy sütetből egy lepény. Elrontotta a gyomrát az előételeken és nem vágyott a menü folytatására. Ez az oka annak, hogy ezerszer is hallhatunk igen értelmes úri emberektől olyan nyilatkozatot, hogy neki nem kell uj hang az irodalomban, mert az uj irók nemzetietlenek, érthetetlenek, éretlenek, szóval csapnivalók. Miközben pedig ezen lenéző kijelentést teszik, felsorolnak neveket, melyeket könyves kirakafestékkel aláhúzott, tisztaságtól ragyogó zöld zsalus és zöld kapus házak az első pillanatra elárulják, hogy a községben rendszerető és jómódú nép lakik. Meghiszem azt, hogy jómódú, olyik nem cserélne egy kis felvidéki grófocskával sem. Ott van, hogy tovább ne menjünk Karancsi Pali bácsi. Csekély ötszáz lánc tehermentes bácskai föld áll a háta megett, a mi elég szép kis vagyont képvisel, ha tekintetbe veszszük, hogy egy kerületi lánc földnek Bácskában ezer pengőforint az ára. És ha még hozzászámítjuk a gazdasági felszerelések és jószágok értékét is, megélhet annak a jövedelméből még egy viceispány is. S e szép vagyont Karancsi Pali bácsi javarészben a két keze becsületes munkájával szerezte. Az apjától csak ötven láncot örökölt. De büszke is rá az öreg és eldicsekszik vele, a hol csak szerét teheti. Most ott hűsöl az öreg a vadszőlővel sűrűn befuttatott nyitott ambituson, megelégedetten eregetve bodor füstkarikákat hosszuszáru öblös tajtókpipájaból s a konyhában forgolódó öreg gazdasszoaynyal dis- kurálgat. — Hej! hej! Én dolgoztam ám télen-nyáron hajnalhasadástól sötét öreg estig. Meg nem is jártam a korcsmába dorbézolni. Másét soha el nem vettem, a magamét el nem hajigáltam. Aztán meg a mit szereztem, volt is, ki megtakarítsa, mig megvolt az első asz- szonyom. A második a szegény Mári bizony az is élhetne még. De máskép is volna minden. — Hát ugyan, hogy volna — kérdi Vica néni fiatalos tűzzel perdülve ki a konyhából csípőre tett kezekkel. Tán nem viseltem eléggé gondját tizenkilenc hosszú esztendő alatt, mióta az Istenben boldogult Mári asszony itt hagyott bennünket. Meg is látszik rajta. Már alig fér a lajblijába. De igy van az, ha ráunnak a szegény cselédre. Csak mondja ki ápertén, hogy elmehetek és még ma itt hagyom a házát. — No, no Vica néni, ne zsörtölődjék már annyit. Hiszen csak úgy magamban beszélgettem. Nagy dolog ám az, ha tizenkilenc évig özvegy sorban él az ember. Nem vagyok már mai csirke. Átléptem már a nyolcadik „X“-en. Már akkor sem voltam fiatal, mikor szegény Márit feleségül vettem. Azt uittem, hogy öregLapnnk mai száma 10 oldal.
