Ung, 1911. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
1911-05-21 / 21. szám
2. oldal TT IST <3keves munka végzéséért 4000—5000 korona fizetést. Hogy gyorsíróink ez alkalommal már másodizben Ungvárott gyűlnek össze, annak oka az, hogy a mi gyorsirókörünk egyike a legnagyobb múltú gyorsiróköröknek és egy emberöltő óta Ungvárról kerülnek a közéletbe az ország legkiválóbb gyorsírói. A főgimnázium gyorskörében oly szellem uralkodott, mely a gyorsírást valósággal tradícióként karolta föl és az egymás után következő nemzedékeknek legfőbb ambíciója volt elődeiknek felülmulása. Ungvár tehát klasszikus földjévé vált a gyorsírásnak, de a működés oly intenzív és zajtalan, hogy a közönség alig-alig vett róla tudomást és legkevésbbé sem támogatta anyagi és szellemi erejével a törekvő nemzedékeket. Az elfogulatlan embernek azonban el kell ismernie, hogy a mai korban, mikor Ungvár régi dicsősége már teljesen elfakult, végtelenül fontos, hogy valamely kulturális téren városunk az elsők között tündököljön és ilyen a gyorsírás, mely e héten is központtá teszi Ungvárt és szerteviszi hírét széles e hazában. A gyorsírók ünnepén tehát a városnak érdekében áll, hogy kivegye részét a reá háramló dicsőségből. Elvárjuk, hogy a közönség szeretettel üdvözli az összesereglő gyorsírókat, a dijakhoz versengve hozzájárul, az ünnepélyeken résztvesz és mindent elkövet, hogy a vendégek a legkedvesebb benyomásokkal távozzanak. A magunk részéről meghajtjuk lobogónkat a gyorsírás bajnokai előtt és szeretettel üdvözöljük a nemes versenyre egybegyült ifjúságot. Ugyancsak megállapítjuk azt is, hogy a 25-i ünnepélyek azt bizonyítják, hogy gyorsirókörünk ma is feladata magaslatán áll és a mesternek, Medvigy Jánosnak távozása óta is oly jó kezekben van a vezetés, oly önfeláldozó munkát végez Gulo- vics Tivadar főgimnáziumi tanár, mely a legnagyobb reményeket ébreszti bennünk a gyorsírás jövő nemzedéke iránt. Báró Bémer László emléktáblája. Lelkes, szép ünnepet rendezett az Ungvármegyei Közművelődési Egyesület f. hó 14-én báró Bémer László, a szabadságharc dicső alakja és mártírja emléktáblájának leleplezése alkalmából. Egygyel több látható jel emlékeztet városunk nagyjaira és történelmi emlékeinkre. A közel múlt időben (1905.) helyezték el a püspöki palotában azt a márványtáblát, a mely a szent korona vándorlását jelzi. Dayka Gábor költőnk szobrot kapott (1909.), Komócsy József emlékére díszes márványtáblát állítottunk (1910.), majd LányiQéza zeneköltő és cimbalom- művész hamvai fölé került síremlék (1910.). A legutóbbi emlékjel báró Bémeré. Következik még több is Ungváron és a vidéken. A legközelebb Ungváron Mennyi csillag ragyog a végtelen égen, Mennyi magyar hullt el eddig csatatéren ! Ha mindannyi magyar csillaggá vált volna, Kétszer annyi csillag kelne az égboltra, Ég be fényes volna! Mennyi viz dagasztja a tengerek medrit, Mennyi vére ömlött a magyarnak eddig! Volna az a sok vér mind együvé folyva, Tenger a föld színén kétszer annyi volna, Föld be piros volna! Mély érzésű, meleg szivü ember. Csodás rajongással csüng szülőföldjén, otthonán. Egyik költeménye, hol ecsetre méltó hűséggel rajzolja meg Ungvár vidékét, szinte megkap bennünket melegségével és szépségével. De a költő a betelhetlen szépségérzet után is megmarad otthona rajongójának s a szép Alföldbe futó hegyi tájéktól igy búcsúzik el: Nem tudok én szokni idegen vidékhez, Visszasóvárgok a magamfajta néphez. Akármilyen szép is, Ha tündér vidék is, Legszebb, legédesebb a Székelyföld mégis. Nyílt, takaratlan férfi. Szülői szeretető páratlanul szép vonása költészetének. Falujába, ha visszaszáll költészete, gyönyörű sorok fakadnak lantjának húrjain. Mily meginditóan, szívhez szólóan szépek például ama sorai, hol visszakerülve egyszerű szülőházához, édes atyja emlékét igy örökíti meg. Most öregbátyámon van a beszéd sorja. Jaj, a szivem nagyot dobban minden szóra, Alig, hogy ketté nem szakad keservében, Hiszen a mi sorsunk emlegeti épen 1 Petőfi-emléktáblája, Szerednyén pedig a sz. korona vándorlását jelző emléktábla. A vidéken levő emlékeinket is meg kell jelölni. A szobránci korona-, a nagykaposi Erdélyi- és a radvánci Gyöngyösy-emlék- táblával még nincs minden megjelölve. De reméljünk, mindennek eljön az ideje. A leleplező-ünnnep. Szép vasárnap volt. A Nap fényes és meleg sugarai odatüztek a Szob'ránci-utcára, a kegyeletes ünnep helyére. A Laudon-féle ház előtt, a moly úgy külsőleg, mint belső beosztásával egyike a legértékesebb magán- épületeknek, sürü tömegekben hullámzott a közönség. Kivonullak a papnövendékek, a főgimnázium és az áll. polg. leányiskola növendékei. Megjelentek az intelligenciából Lőrinczy Jenő alispán, Bánóczy Béla vármegyei főjegyző, Dortsák Gyula reálisk. igazgató, Matyaczkó Tivadar g. kath. kanonok, egyházmegyei főlanfelügyolő, Bradács Gyula közjegyző, Berzeviczy István rendőrkapitány, Üsz Antal határszéli rendőr- kapitány, Margócsy Aladár ev. lelkész, Pap János szakisk. igazgató, Mocsáry Béla adóhivatali pénztáros, Scholtz Lajos siket-néma int. igazgató, Qnlácsy Ignác városi pénztáros, több tanár, tanító és még sokan. A Gyöngyösy Irodalmi Társaságot Románecz Mihály elnök. Deák Gyula jegyző és Antal Miklós r. tag. képviselték hivatalosan..Jelen volt az ünnepon Péchy Andor min. tanácsos felosége Kassáról, a kit a kegyeletes érzés hozott a leleplezésre. Póchynénok az édesanyja Bémer-leáuy volt. (Fiágon kihalt a Bémer-család.) Benkő József szatmári kanonok is eljött a szép ünnepre. A hölgyek világából szintén számosán vettek részt az ünnepon, bájos keretet kölcsönözve az ünneplők sokaságának. A nagyváradi püspök és Kisbáka község (Bémer szülőhelye) közbejött akadályok miatt nem képviseltethették magukat. Az ünnepet a Dalárdának szabatos éneke, a Himnusz, nyitotta meg. Következett az ünnepi szónok, Hidasi Sándor besséde. Részleteiben és egészében gyönyörű, megkapó, lelkes és lelkesítő ünnepi beszéd volt az, a melyet Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő, a Közművelődési Egyesület ügyvezető-alelnöke mondott. A beszédet sokszor féibeszakitotta a közönség köréből felhangzott taps és éljenzés. Beszédét így kezdte a szónok. Tisztelt Ünneplő Közönség! .Azon érzések közt, melyek a mindennapi életért vívott tusában a gyarló, gyenge emberi lólekre fel- emelőleg hatnak, a legnemesebb érzelmek egyike : — a kegyelet. Magasabb rendű érzelem ez, de azért többé- kevésbbó él minden szívben. Csak a szív húrjainak rezgésében, az érzelmek mélységében, tartósságában van külömbsóg ember és ember közt. Köznapi lélek, fásult szív, a szülők, a nagyszülők, az elődök említésénél talán csak egy-két pillanatra terjedő révedező tekintettel fejezi ki bensőjének érzésvilágát, de azért elárulja azt; az érzékenyebb természetű embernek ellenben hangosabban dobog a szive, hevesebben lüktet a vére az ősök nevének, tetteinek hallatára. A nádfedelü kis kunyhó egyszerű lakója éppen úgy, mint a hatalmas kő- és márványpalolában kényelemben élő nagy úr, szeretettel gondol elhunyt övéire és féltve őrzi emléköket. Ez — néhány év alatt szótporló fej fát, az — az idővel évtizedeken, esetleg századokon át dacoló kőemléket állít és mig emez a szinebagyott, kopott tulipántos ládában ereklyeként őrzi a nagyanyó elnyűtt imádságos könyvét, melybe kusza betűkkel a gyermekek és unokák születési adatai vannak feljegyezve és ez képezi a család krónikáját, — addig amaz páncélos »Szegény András! — s ezzel az atyámat érti — Ez a földi pálya mily rövid volt néki! Pillanta reménye hosszú életutra S leselkedő halál orozva leszúrta! Hát a csemeték s a gyászos özvegy hol van? Nagy ideje, róluk még hirt se’ hallottam, ügy szerte kallódtak, ez erre, az arra, Mint a lomb, őszi szél ha szerte kavarja. Élnek-e, ha élnek, micsoda kenyéren ? Keserűn, mely ázik könnyes verejtéken? Ha azon is, hagyján, csak a három árva, — Ők teremjenek majd igaz emberszámba!« Megszakad ajkán a szó e beszédre, Meleg könnycsep hull le a keze fejére, S megsajog a szive azoknak, kik hallják A rokoni részvét őszinte fájdalmát. Késő este van már, késő szombateste, Bekerül az útról ifjúja, öregje, Édes nyugalomba szenderedik minden. Drága szülőföldem, áldjon meg az Isten! öntudatos, képességei tudatában élő költő. Mi, kik közelebbről ismerjük hosszú évek óta folyó kitartó munkáját, melylyel a Hunyadiak nagy eposzán dolgozik, mi tudjuk igazán megérteni e sorait: S ha a cél felé futtomban pusztulok, Mi veszteség van abban ? Belátom: nincs rá égi küldetésem, Hogy művem végrehajtsam. De felbukkant a végtelen nagy eszme Lelkem mélységiből, Miért fogamzott ép az én lelkemben, Ha másnak tartva föl? 21. szám. vasszekrónyben, vagy üveg alatt tartogatja és mutogatja az ékszerek és drágaságok sokaságát, és oklevelekkel számol be a család történetéről. Az érzelemben, abban az érzelemben, hogy szeretteik emlékét kegyelettel veszik körül, hogy azt családi körüknek föntartsák, tehát egyek, csak a mód, melylyel ezt cselekszik, különböző. Mivel pedig az a kis kunyhó sárból van rakva és teteje csak könnyű nád, a palota pedig az anyaföld méhéből vájt szikla és fedele is vihart álló, csak következetes a természet önmagához, mikor ezt minden emlékével együtt előbb romba dönti és átadja a feledésnek, mint amazt.“ Majd rátért a szónok arra a kegyeletes érzésre, a mely vezette a Laudon-családot az emléktábla felállításában. .Emléket állít, mely a jelen és jövő nemzedék erre haladó tagjait figyelmeztetni fogja, hogy e néma falakba újból beépített kövek a honfiúi fájdalom könyüi- vel vannak áztatva; figyelmoztetni fog minden járókelőt, hogy itt e portán egy magyar főpap aggódó lelke osak szorosan vett vallásos imáját mondhatta fenszóval, hazája jövendőjéért csak sóhajokban fordulhatott a jó Istenhez! Intő jel lesz ez a márványtábla arra, hogy a hazát tettekkel, s ha kell, mélységes fájdalommal, szenvedéssel is kell szeretni; hivó, csábitó szózat lesz ez a tábla, mely az ifjú szivében nemes vágyakat ébreszt; tettre készteti, munkára sarkalja a férfiút, megnyugtatja és az élettel kibékíti az aggot; — kiáltó példa lesz arra, hogy a ki önzetlenül a nagy közért, a hazáért ólt, arra nézve beteljesedik a költő szava: neve Ó3 tettei felejtetni nem fognak I“ Elmondta ezután Hidasi a Bémer-családra és Bémer Lászlóra vonatkozó adatokat. A könyvekben található nagyon szűkszavú adatokat a szónok kutatásaival ki egészítette, melyekhez a még most is friss szellemi erőben levő özv. Orosz Lászlóné szül. báró Reviczky Amália, Bemer unokahuga is szolgáltatott több érdekes adatot. Igen élénken szólt a szónok arról az ellentétről, a mely a börtönéből kiszabadult Bemer fehér haja és a szivében levő honfiúi sötét fájdalom közt volt: .Hófehér hajzat a főn, reménytelen, fekete honfiúi fájdalom a szívben, milyen megkapó, milyen csodálatos ellentétek 1 S mind a kettő egy és ugyanazon forrásból fakadt; mind a kettő: az idők viharának a jele! — Hófehér haj, sötét bánat csakugyan a mognebezült idők jele-é? — Lehet, de úgy tudom, hogy ezüst korona nem mindenkinek jut osztályrészül, csak a kiváltságosaknak, a kiválasztottaknak, csak azoknak jár ki, kiket az Ég különösen kegyel, ezért az évek hosszú sorával ajándékozza meg. És Bémert nagy korral, 78 esztendővel áldotta meg, a mi reménynek is szép, valónak égi bér! — Honfiúi bánatát igazi főpásztori türelemmel viselte s miként Ábrahámot az Úr idegenben is őrizte, úgy őt is őrizte és nemosak visszatérhetett hazájába, de neki is megmutatta az irgalom Istene a reménynek sugarát.“ Majd a szónok rátért arra, hogy minő tanulságot vonhatunk le a nagy férfiú élete történetéből Az első tanulság az, hogy a magyar íöld átalakítja az idegent. A beszédnek erre vonatkozó szép részlete ez : „Itt a kertben áll egy hatalmas diófa. Lehet vagy 250—260 esztendős. Törzse még ép, ámde bámulatos koronáját már kikezdte a mindent megőrlő idő. Egyes ágai már elszáradnak és letöredeznek, mindenki látja már közeli végét. Gyümölcsfáinknak ez alatt a ritka szépségű példánya alatt szeretett Bemer üldögélni és el-elmerengeni a haza múltján, el-eltöprengeni jövőjén 1 Talán valami megmagyarázhatatlan sejtelem, valami megfoghatatlan vágy vonzotta e fához, talán érezte finom lelke, hogy ez a hatalmas törzs példázza az ő törzsökét is? Lelkem, remélj és törj előre bátran A nagy, töretlen úton ! Téged jelölt ki Isten s nem lehet, Hogy balsors földre sújtson. Mert meg fogom alkotni, meg bizonnyal, Csodás nagy művemet. Hit, képzelet, ész háromsága nyújt rá Legszentebb ihletet. Oh, meg fogom alkotni vigaszul S édes reményül millióknak. Megnyitom zárait s kitárom végig Szent ajtait a nagy titoknak. S mily bátran lépek aztán a küszöbhöz. Hol test s léleknek válni kell, — A halál gyász zászlója lesz nekem A legszebb győzedelmi jel! Vallásos, rajongó hitü férfi. Gyöngyalkotásu terméke e hitének „Egy fakereszt előtt“ cimü költeménye s annak végső sorai: Megilletődve állok én alattad — Nem korhadó fa — halhatatlan eszme, Termékenyítőbb, mint a kikeletnek Varázshatalma, ki szivem kertjébe Nem hervadó virágot oltogatsz. Vak volna elmém s törpe nélküled, Örök vándorként kóborogna itt lent S töprengne a lét nagy kérdésein; Veled a földnek légkörén felül A titkot rejtő mindenségbe szárnyal S látása végtelenre szélesül. Ragyogj utamra, óh kereszt, e véges S majd végtelen valón, és sugaradnál Csillagról én csillagra lépdelek S mosolygok a földnek rögéhez láncolt Hitetlenek töprenkedésein.
