Ung, 1911. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
1911-05-21 / 21. szám
Síi. szám. 3. oldal. A diófa nem őslakója e hazának, hanem csak honosított idegen. Ámde szereti ezt a hazát s csodálatosan összeforrott a magyar néppel, ennek a leikével. Ott van minden udvaron, vódoleg borul minden házra, árnyékot ad a munkában elfáradt magyarnak, zöld héja gyógyszere, gyümölcse csemegéje, és levelét féreg nem bántja. A Bómer-család is honositott idegen volt, szinte összeforrott a magyarral. Erős törzset eresztett és e törzsből hajlott ki egyik legszebb ága: Bemer László. Ő is, mint kedvelt fája, védte azt a földet, melyben gyökeret fogott; árnyékába vette a magyar szabadságért küzdő honvédeket, táplálta őket attól az anyaföldből vett élelemmel, melyből törzsöae szívta életerejét; mint pap gyógyitgatta a lelki sebeket, mint fejedelmi jövedelmű ember az élet nyomorát és lélekben immunis volt minden ellen, a mi a magyar nemzet életfáján rágódott! Az a diófa oda lent a kertben és Bémer családfája körülbelől egyidősek, mind a kettőt kikezdte az idő. Ennek töredeznek ágai, annak kihalt férfiága, de miként a diófa növelt magának utódokat s ezek is csak diót fognak teremni, azonképen a Bémer-család leány ágon is csak magyar maradhat, mert csodálatos, mert emberi értelemmel megfoghatatlan, hogy ez a föld, ez az „arany kalászszal rengő rónaság“, a bortermő hegyoldal, az „erdőkoszoruzta bérc“ és a magyar faj milyen bámulatosan forrtak össze! Népek jöttek, népek tűntek el nyomtalanul e földről, melyet magunkénak mondunk és a magyar faj, ez a maroknyi nép, itt nemcsak hazát alakított, hanem tengernyi vész és vihar közt fentartotta. Fentartotta, bár küzdött tatár és török ellen; bár önfia vágta rajta a legfájóbb sebeket; bár századokon át elnyomatásban volt része és sorvasztó politika tört meg mindent, a mi magyar, és ime, mindezek dacára ma nemcsak azt mondjuk: vagyunk, — bár magában ez is csoda számba megyen, — hanem számot kérünk Európa kulturnépei közt, mint tényezők; önérzettel hangsúlyozzuk, hogy ezt saját erőnkből értük el; hiszszük és reméljük, hogy a magyar Génius teremtőereje csak a jövőben fog bő forrásként gazdagon bugyogni. Abban, hogy ez így van, némi része van azoknak, kik idegenekül jöttek be, de itt e földön rövid idő alatt átformálódtak, szívben, lélekben magyarokká lettek. Én nem tudom, hogy mi teszi ezt; nem tudom, vájjon a levegőnek, a napsugárnak, a földnek, annak a kenyérnek, a mit termel, annak a bornak, a mit érlel, a szőke Tiszából, a méltóságos lassúsággal hömpölygő Dunából felszáló és újból lecsapódó kristály- harmatcseppnek, a róna délibábjának, avagy annak a nyíltságnak, határozottságnak, bátorságnak, lovagiasságnak, szabadságszeretetnek és törvénytiszteletnek, az idegenekkel szemben való türelemnek és méltányosnak, szóval azoknak a kiváló tulajdonságoknak, melyek együttvéve alkotják a magyar sajátos, de szép jellemét, nem tudom, hogy ezek együtthatása alkotja ezt a csodálatos eredményt, de mert magam is egy idegenből ide szakadt jövevény késői utódja vagyok, — csak sejtem, hogy ez így van ; csak érzem, hogy itt van valami titkos erő, van valami emberfeletti hatalom, mely ezer és ezer bűvös szállal köt, mely a sziveket és veséket átalakítja. És mert ez a kötelék édes és szent, mert a szív és lélek megiltasul tőle és az ember mámorba esik, a mely a sírig tart, — nem is kutatom, nem is akarom tudni, hogy mi ennek az ösztönnek a neve, a forrása, hanem vallom, nem, szentül hiszem, esküszöm reá, hogy ez az, a mi vezette Árpád kardját és oltalmazta népét a mongol vészben, török dulásban; ez az, a mi hősöket, félisteneket teremtett a nemzeti küzdelmek nehéz napjaiban ; ez az, a mi nem engedte kialudni a reménynek csillagát Világos után és végre ez az, a mi biztosítja a jövőt! Magyar izig-vérig. Minden tulajdonságával a maga értékes fajának: Ha benézek a csárdába Egy két pohárt üritni, Tőlem ott benn nyugton ülhet Bora mellett akárki. Azt a nyalka, pöndöritett Bajszu legényt sem bántom, Megígértem a rózsámnak, Szavamat hát beváltom. De még egyszer ha rózsámra Meri vetni a szemét, Tudom, hogy megemlegeti A magyarok istenét. Akkor ez az izmos két kar S ez e fokos megrándul S vagy én vagy ő, de egyikünk Nem fut el a haláltól. Minden öntudata mellett is szerény a végtelenségig, ki megbántva menekül az üres pöffeszkedő elől : Mily büszke léptek! ügy közéig felém, Mint hogyha volna isten-féle lény. Gőgös szemén s megláncolt homlokán Rajzik tömérdek gondolat, talán Egy uj világot épen most teremt. De mért botorkál akkor ide lent? Hiszen ha tetszik, sima égen járhat! Tán szülte őt is kínnal asszonyállat, És étke néki is viz és kenyér ? Ez balga gondolat! Ilyen kevély Alak s tekintet nem képződhetik Kenyértől; ő ámbróziát eszik S rá nyomtatékul nektárt iddogál. XJ 2ST Q Bémer László diófája, te fényes példa vagy arra, hogy uem magyar ajkú honfitársainknak miképen kell itt gyökeret verni és összeforrni a magyar néplélekkel!“ A második tanulságul méltatta a szónok a szorgalmat és munkásságot, a moly Bémer életét jellemezte. Ezt a részletet így fejezte be a szónok: „Ma már a harcok kora lejárt, küzdés lesz a jövendő is, csakhogy ebben az újabb küzdelemben nem a nyers erő, a személyes bátorság fogja aratni a diadalt, hanem a tudomány, a kitartó munka és a tiszta erkölcs! Az a nemzet kerekedik felül, mely ezekben gyűri le a másikat. S reánk magyarokra, mert körül vagyunk véve a nem épen barátságos indulatu népek tengerétől, ez a küzdelem életkérdés, a lét vagy nem létnek a kérdése. Ezért kell szüntelenül hirdetni, még pedig mindenek felett példával hirdetni a munkaszere- tetet, a minél nagyobb ismeretekre való törekvést és a tiszta erkölcsöt! Ezért kell beplántálni minden szívbe, mely a haza határán belől dobog, a gondolatot, hogy egyedül a tisztességes, a becsületes munka az, érvényesüljön az bármely téren, a mi használ az egyesnek, biztosítja a társadalmat, nagygyá és boldoggá teszi a hazát; azért kell minél több, minél gazdagabb ismeretekre, tudományra szert tenni, hogy a népek versenyében szellemi fölénynyel állhassa meg a magyar helyét; azért kell a tiszta erkölcs felett minden tűzhelynél őrködni, mert ez a forrása az igaz munkaszeretetnek és hamisítatlan tudománynak, e nélkül: „Róma megdől és rabigába görnyed!“ Végül a harmadik tanulság az eszményekért való munkálkodás, a mi szintén nagyon jellemzően domborodik ki Bémer László életében. Ennek a részletnek a befejezése ez volt: „Férfiak, munkálkodjatok bármely terén az életnek, dolgozzatok, dolgozzatok egész erőtökkel, egész lelko- tekkel! Homlokotok verejtéke legyen a példa, ez fogja közkíncscsé tenni a munkaszeretetot, ezzel emeljétek oltárra s aztán vegyétek körül fónynyel, a tiszta erkölcs fényével! Ti ifjak pedig, vértezzétek föl fejeteket az ismeretek és a tudomány, sziveteket pedig a nemes és nagy célokra való törekvés teljes fegyverzetével, ne bízzatok másban, csak önerőtökben, ne támaszkod- kodjatok másra, csak vasakaratotokra s higyjétek meg, nagygyá és boldoggá lesz e hon, veletek lesz az az őserő, veletek az Isten!“ Beszélt a szónok a demokráciáról, a melynek nagy napja, március 15-ike első évfordulóján 1849-ben Bemer mondta a hálaadó misét Debrecenben. Azután így fejezte be a szónok mindvégig lebilincselő és nagy figyelemmel hallgatott beszédet: „Ha áll ez, a mit most mondottam, pedig áll, ennek igazságát senki kétségbe nem vonhatja, mert szembe kerül a történelem tényeivel; ha figyelembe veszszük azt, hogy az idők méhe uj eszméket hord magában és nálunk is van már irányzat, mely uj eszmének hódol, mely a nemzeti eszmét tagadja és világpolgárságról beszél; ba ezt a két tényt egymással szembeállítjuk, s arra gondolunk, hogy mi sors várna a magyarra, ha elválasztaná a nemzeti eszmét a demokrácia eszméjétől és ezekre hagyná a nemzeti gondolatot; ha a jövőbe tekintünk ennek hatása alatt, és elképzeljük, hogy e földön, melyet apáink vére szentelt meg, e nép talán nagy, talán művelt és hatalmas is lenne, de nem lenne többé magyar: akkor megremeg a szivünk, nyomasztó érzés öli meg a lelket, akkor önkéntelenül ökölbe szorul a kéz, fellázad minden csepp vérünk ; akkor látjuk, hogy mit jelent Bémer március 15-iki hálaadó istentisztelete; akkor érezzük, hogy a március 15-nek a jelentősége nincs még valóra váltva, evangélium az, a magyar faj szent evangéliuma, melyre mindenkinek, a ki magyarnak vallja magát, esküdnie kell! Nagy méltósággal ért elémbe már ; Kalapot emelek én földi féreg, Ó nem tekint reám, csak jobb kezének Egyik ujját lendíti vállirányba, S a fellegeknek lengő táborát Orrával szántja, úgy halad tovább. Gondolkodása erőben teljes, józan, az uj magyar berendezkedést igazán meglátó: Tehetség és munka a nemesi levél, Ebben ki legdusabb, az a legtöbbet ér. Hej, nagy csodatevő Már ma ez a kettő: Általuk a kunyhó lesz palota, fényes, Nélkülük a kastély lesz kunyhó, szegényes. És igy tovább. Sorról-sorra meg lenne rajzolható a költő versei alapján az utolsó részletekig s ez szememben a legkiválóbb tulajdonság, mellette a többi már mind az egyéniségnek a folytatása. Pompás verselőkészsége, erős ritmusérzéke, gondolatainak mélysége, témáinak választókossága, mindmegannyi közismert megnyilvánulása Fülöp Árpád tehetségének, melyről én már nem is szólok. Most még egyet. A kötetet Fülöp Árpád édes özvegy anyjának ajánlotta mélységes megnyilvánulásául annak a rajongásnak, melynek annyi jelét adja e kötet. Áldja meg ezért a jó ég úgy, hogy munkálkodása mindig uj és uj erőhöz kapjon s hogy az ungi közönség s a Gyöngyösy Társaság Fülöp Árpád irodalmi működésének e kötetnél is nagyobb sikereit is meglássa. ll Bémer példája tehát s mindazoknak a nagyoknak példája, ki a demokratikus magyar nemzeti állam alapját rakták le, azt vértanusággal szentelték meg, emelje fel lelkeinket minden osztály- és minden anyagi érdek fölé; emelje fel a visszavonás és ádáz gyűlölködés régiói fölé; erősítse bennünk az eszményekben való hitet; termékenyítse meg sziveinket, világosítsa fel elméinket, hogy a hazát úgy szeretni, úgy imádni, úgy megtai’tani és nagygyá tenni tudjuk, mint ők akarták! Abban a reményben, hogy ez igy lesz, hulljon le a lepel! — Te pedig lágy tavaszi fuvalom, állj meg Nagyváradon és súgd meg Bémernek, hogy nem élt hiába!“ Az ünnep többi pontjai. Az ünnepi beszéd elhangzása után Orosz István, a ki mint báró Reviczky Amália unokája, rokonságban áll a Bémerekkel, messze elhangzó csengő hangon szavalta el Bajza Apotheozisát. Végül a Dalárda elénekelte a Szózatot és ezzel a kegyeletes ünnep véget ért. Az emléktábla. Az ünnep után még igen sokáig nézte a közönség a díszes emléktáblát, a melyet dr. Laudon István főgimnáziumi tanár, illetőleg családja állíttatott kegyelete jeléül. Az emléktábla pontos felirata ez: ITT ÉLTE UTOLSÓ ÉVEIT 1861—1862 A MAGYAR SZABADSÁG MÁRTÍRJA br. bémer László NAGYVÁRADI LAT. SZERT. RK. PÜSPÖK. KEGYELETE JELÉÜL 1911. A LAUDON-CSALÁD A szép emléktábla a zalatnai kőfaragó szakiskola sikerült munkája. Diszlakoma. Este az ünnep befejezéséül gazdag lakomát adott a Laudon-család. Az ötven terítékes lakomán hivatalosak voltak a többek között Péchy Andorne, Lőrinczy Jenő alispán, Benkő József kanonok, Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő, Bánóezy Béla főjegyző. A lakomán kitűnő hangulat uralkodott. Az első felköszöntőt Laudon István mondotta mindazokra, a kik új háza tervezésébén segítették és a kik a mai szép leleplező-ünnepet rendezték. Benkő József a Laudon-családot éltette. Bánóezy dr. Laudon Istvánról, a volt szorgalmas osztálytársáról mondott el érdekes és jellemző epizódokat. Berzeviczy Péchy Andornét köszöntötte, végül Pap János a Laudon-család rokonságát éltette. Végszavak. A gyönyörű ünnep elmúlt, de lelkűnkben él még visszhangja és emléke élni fog, a miként fennmarad báró Bémer László emléke azok előtt, a kik ideálokért tudnak lelkesedni. Az ünnep nem maradt tisztán helyi jelentőségű, mert aznap két legtekintélyesebb fővárosi lapunk: a „Budapesti Hírlap“ és a „Pesti Hírlap“ terjedelmes cikkben ismertették Bemer életét és kiváló érdemeit. A „Pesti Hírlap“ cikkét Farkas Ernőd irta, özv. Orosz Lászloné, báró Reviczky Amália unokája. Bár a másik cikk alatt nincs név, de a szövegezésből kivehető, hogy anuak az írója is Farkas Ernőd. Kedden az összes fővárosi lapok közöltek tudósítást ünnepnapunkról. Ungi riportok. A Drugethek ősi fészkén. Az ungvári vár és a szeminárium. TJngvár, 1911. májút 18. Fent a várdombon, elzárva minden városi zaj- és lármától, még ma is büszkén, méltóságteljesen dacol az idővel, száguldó századokkal a hírneves ungvári vár. Rég letűnt dicső idők törhetlen tanúja, ósdi krónikás, melynek eredetére még a történelem sem tud vissza vezetni bennünket. Más, nálánál ifjabb társai is mér porban hevernek, fű nőtte be helyüket és romjai legfeljebb a bagolynak adnak még szállást. Az ő fedele alatt azonban ma is élet pezsdül, ezredes komor falai közt komoly munka folyik, — itt képzik a munkácsi g. kath. egyházmegye leendő apostolait. Nehéz akácillat terjeng a levegőben, ez tölti meg az egész környéket, a hogy közeledem a történelmi hely felé. Csodálatos varázslat fog ol, a hogy visszaképzelem a messze, messze múltat. Ugyanazon helyen, hol ma közömbösen sietnek napi dolgaik után az emberek, valamikor a nagy Árpád ütötte fel sátrát, körülte a büszke, dicső ősmagyarok nyüzsögtek, hogy buja termőföldet szerezzenek a mi számunkra. Hej, más azóta itt már minden. Megváltozott a kép. Talán egyedül csak ugyanaz a nap szórja le ma is mosolygó sugarait e regényes tájra és ugyanazok a csillagok tündökölnek, melyek akkor égtek a piros tábortüzek felett. Föld, ember, szellem, — mind. mind változott.. . Régen volt, régen ... Mikor rakták le a vár alapkövét, kik laktak itt legelőször, ezt mind homály fedi.
