Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)

1910-08-07 / 53. szám

48. évfolyam. — 53. szám. Megjelenik minden vasárnap. Ullgvár, 1910. augusztus 7.

Lapunk mai száma 8 oldal.

Hirdetések

úgy az „Ung“ mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők.

Nyilttér soronkint 40 fillér.

A nyilttér és a hirdetési dijak előre fizetendők.

Kiadóhivatalt telefonszám 11.

Előfizetési feltételek:

Csak az „Ung“ lapra Egész évre . . 8 K Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K Egyes szám . 20 f. Amerikába: Egész évre

..........10-G0 K

„Ung vármegye Hivatalos Lap“-jával együtt

Egész évre 12 K — Félévre ....OK

Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön.

AZ IJNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE.

LAP

Szerkesztőség: Kazinczy-utca l-ső szám.

Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő :

BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA.

Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése.

hasonlítható a vasút mellett elterülő község közállapota a hegyek közé dugott községével.

A vasútnál azonban sokkal fontosabb tényező az állami népiskola. Sokat Írtak össze az állami vagy felekezeti iskola szükségéről, a központban is sokat vitatkoznak róluk, és sajnos, ma még nem tisztultak a nézetek, ma még nincs egységes magyar állami népoktatás.

Pedig az egyedüli egészséges népnevelés az állami iskolákból sarjad ki. Nem állítható, hogy a felekezeti iskola ellensége volna az állameszmének, vagy nem volna tanítás tekintetében eredménye. Az azonban kétségtelen, hogy ma már állami népoktatás uralkodik az egész világon és a nemzeti eszmét csak az egységes állami nevelés szolgálja.

Tanférfiak ismerik legjobban, milyen magasan áll az állami iskola a népiskola fölött. Eltartója az állam, tehát már tekintélye is nagyobb. De a felekezeti iskola is államsegélyekre szorul, csak abban különbözik az állami iskolától, hogy felekezeti érdekek dominálnak bennük, a tanító egyben kántortanitó, fő befolyást a lelkész gyakorol rájok és a tanterv sok teret enged a vallásoktatásnak. Viszont az állam sem zárkózik el a vallás- oktatástól, de e tekintetben nem egy vallás, hanem az összes vallásfelekezet szolgálatában áll, tehát méltányosabb és egyetemesebb célt szolgál ez irányban is. Amellett a tanító független melléktekintetektől, nem nyűgözhetik le helyi körök és kapacitások, egyetlen célja a magyar szellemű népnevelés, nyelve feltétlenül és kizárólag magyar, felügyeleti hatóságai pedig az állami népoktatás központosított szervei.

Ahol állami népiskola van, ott az arra járó idegent a gyermekek magyar nyelvű köszönéssel lepik meg. A magyar állam népde egyáltalán nem válik nevelése a magyar állam dicsőségére. Az Amerikából hazatért John keménykalapot, bocskor helyett amerikai cipőt és tüszőjében dollárokat hoz. Lenézi falvainak állapotait és magát öntudatosan amerikai polgárnak tartja. Telket vesz olyan áron, melyen televény földet vehetne. Házát pléhvel fedi és az anyagi jólét azonnal meglátható azon falu képén, hol sok volt a vissza- vándorló. De kevés jön vissza és szégyenletes reánk nézve, hogy maga a magyar állam tétlenül nézi, hogy egész falvak munkabíró legényei kivándorolnak, mert az állam nem segít, nem tanít és nem olvasztja be a népet a tudás és közérzés segítségével az állam testébe. A tót és rutén ma csak az állam sujtoló kezét érzi, a katonakötelezettség, bíróság és adóvégrehajtás terén, de segítő, felemelő kezét nélkülözi.

A papság hivatalosan a vallás és erkölcsök őre. Nem kicsinyelhető a tevékenységük, mert a kultúra alacsony fokán álló népre nagy és üdvös hatása van a papságnak. De a hiten felül nem foglalkozik a néppel, nem emeli ki őket a sötétségből, nem teljesít missziót a magyar állam érdekében. A felekezeti iskola pedig nem eléggé független idegen tényezőktől, nem eléggé magyar és nem energikus.

Tapasztalat igazolja, hogy csak állami intézmények válhatnak be a nemzetiségi vidékeken. A hol egy állami hivatal van, ott a földhözragadt nép érezni kezdi, milyen lehet az állam segitő hatalma és az állami intézmények anyagi és szellemi javulást eredményeznek. Mihelyt megnyílott a siankii vasútvonal, azonnal tapasztalható lett a vonal mentén fekvő falvak emelkedése. Egy pár vas sin, egy táviróhuzal és vasúti állomás hihetetlen változásokat hozott létre. Össze sem

Felvidéki falvak.

(gj.) Az embert műveltségén kívül környezete és környezetének társadalmi helyzete neveli. Más a látóköre egy fővárosi műveletlenebb polgárnak, ki benne úszik a kultúra forgatagában, mint egy falun élő intelligens lénynek.

A falvakon tehát, még a legradikálisabb viszonyok között is sok oly tényező hiányzik, melyek más körülmények között elsőrangú szükségletek. Csakhogy a mi felvidéki falvaink egyáltalán nem nevezhetők ideálisaknak, mert a nyomor és a butaság fészkei.

Az ungmegyei határszélek falva tót és rutén nemzetiségű. Nincs tehát egyetlenegy felvidéki községünk, mely magyar ajkú volna. Szerencsénk mindazonáltal, hogy nemzetiségeinkkel nincs bajunk. Nem azért, mintha magyarérzelmüek volnának, bár vannak intelligensebb ruténjeink és tótjaink, kik magyaroknak vallják magukat és az állameszmének erős hívei. A többség sem magyar, sem tót, sem rutén, még csak embernek sem nevezhető feltétlenül, mert oly alacsonyan áll értelmi foka, oly állati életet él és oly nyomorban tengődik, hogy fogalma sincs egyáltalán nemzetiségi kérdésről, örül, ha nagyobb baj nélkül leélheti egyhangú életét.

Nemzeti kérdéssel tehát nincs bajunk. A nemzetiségi agitátorok elkerülik megyénket, lehetséges hogy azért, mert nincs talajuk a népben, de lehetséges azért is, mert a köz- igazgatástól félnek. A népet tehát szerencsére nem ők „nevelik“.

Ki neveli tehát őket a valóságban ? A felelet rövid. Nevelik őket Amerika, a pap, a korcsmáros, de nevelnie kellene őket a tanítónak.

Ha igazságosak akarunk lenni, kétségtelen, hogy Amerika nevelése a legintenzivebb,

igényei vannak, hogy neki feltétlen szüksége van valakire, a ki megihlesso. Beszélt a változatlanság öldöklő hatalmáról, a tehetség értékéről, ihlethiányról, eszmepangásról. Esküdött, hogy ez nem hűtlenség, hanem szellemi kényszermunka, az egész pedig nem viszony, csupán lelki egyesülés.

A kis Lilynek most már egészen vége volt. A megbotránkozás már nemcsak a szemét és arcát foglalta el, hanem ott vibrált az összecsapott fehórkeztyüs kezén, a felbomlott aranyos fürtéin, a fején himbálózó diszkrét virágkirakalon. A hangjában pedig egy egész vidéki operett-kórus visított.

— Jesszusom! ... És te elhitted?

Csátné egy kicsit hallgatott. — Aztán felegyenesedett, az arcáról eltűnt a mosoly, a hangja mintha egy árnyalattal mélyebb lelt volna, mikor válaszolt.

— Édesein, hogy én mit hiszek és mit nem hiszek, az egészen más lapra tartozik. — Az ember csak úgy nyugszik bele valamibe, ha vagy megérti, vagy elhiszi. Már pedig én ahhoz, hogy ilyen lelki egjresüléseket megértsek, nagyonis hétköznapi és korlátolt vagyok, ahhoz meg, hogy elhigyjem, nem vagyok elég — mondjuk naiv. De elhiszem — érted Lily kém — elhiszom, mert szeretem az uramat. És mert nagyon jól tudom, hogy ha az ilyesmik ellen fellázadni akarnék, azzal nemcsak az ő nyugalmát zavarnám meg, hanem elveszteném vele azt a kis részt is, a mi talán a szivéből az én számomra megmaradt.

Lily asszony megsommisülten hallgatta. A gondolatai bolobotlottak egymásba, az esze felmondta a szolgálatot. Még arra sem figyelt, hogy a fólrecsuszott kalapszörny megbillent egyensúlyával erősen veszélyezteti a turbános haidiszét. s a bomladozó remekműből

azután elmosolyodott, szelíd, kedves, kicsit elnéző mosollyal és megrázta a fejét.

— Nem, nem, dehogy !

Lily asszony erre végleg elszánta magát. Kiogyo- nesedett és egészen szembefordult Csátnéval:

— Mondd csak, szivem, tudod te, hogy az urad udvarol Sárossynénak ?

Csátnónak megrebbentek a hosszú, selymes pillái, és egy pillanatra elborult a szeme. De csak egy pillanatra. A kérdés készületlenül érte, de nem lepte meg. A hangja nyugodt volt és az ajkán még ott ült a mosoly, mikor válaszolt:

— Tudom.

A másiknak azonban tágranyilt a szeme, és elakadt a lélegzete a bámulattól, mondhatni rémülettől. Lily asszony úgy érezte, hogy a rózsás pamlag sülyedni kezd vele. — Szent égi . . . íme egy asszony, a kinek mikor megmondják, hogy a férje, a csinos, kedves és szeretett — óh, Lily asszony nagyon jól tudta hogy szeretett — férje a város legmegáfalkodot- tabh hírű özvegyének kurizált, nem sikolt fel, nem kap sirógörcsöt, nem válik sem tetszhalottá, sem fúriává, hanem egyszerűen azt mondja rá, — tudom. És ő micsoda könnyező, résztvevő prédikációkra, micsoda egész férfinem ellen intézett szentenciákra készült! — Már most mit tegyen ? Érezte, hogy kiesett a szerepéből és csak percek múlva jött meg a lélokjelenléte annyira, hogy halkan, fulladozva megkérdezze;

— Honnan tudod ?

— Magától Andortól.

— ő mondta?! Lehetetlen ! — 6 ...! És hogyan ?

Ella mosolygott.

— Hát nagyon kedvesen, szépen, sok szines frázis kíséretében. — Elmondta, hogy neki szellemi

A jutalom.

Irta Medreczky Márta.

A kis szalon bizalmas félhomályában együtt ült a két asszony; Ella, Csat Andorne, a neves író felesége és bájos kis barátnője, Lily. A mint egymáshoz simulva összebújtak a rózsaszín pamlag illatos párnatorlaszai között, még jobban kiélésedéit, kiáltóbb lett az ellontét közöttük és a szokottnál is érdekesebbé tette a két, külön-külön is igazán szép asszonyt. — Ella barna volt, magas és karcsú, azzal a szoborszerű, hideg, fehér arcéllol, a melyet csak antik domborműveken lát az embor. Egész arcán csak a nagy, mélyszürke szemek látszottak élni, de ezek aztán éltek és beszéltek a sötét pillák alatt, sokszor a keskeny, egymásra csukott ajkak helyett is. — Lily egészen más tipus. Édes, puha kis jószág, aranybajátszó hajjal, csinos, fitos macskaareeal. Dióbarna gyermekszeme hol tágranyilik csodálkozva, hol gúnyolódik, nevet, meg elborul, folyton változtatva az egész arc kifejezését.

Az asszonyok beszélgettek. — Azaz hogy nem beszélgettek, mert megesett velők az az asszonyok között felettébb ritka és csodálatos eset, hogy pár pillanatra mind a ketten elhallgatlak. Ella gondolataiba merülve játszott a barátnője napernyőjével, Lily pedig idegesen izgott-mozgott a helyén. Izgatta a haját, köszörülte a torkát, szóval egészon úgy viselkedett, mint a ki nagyon szeretne valamit mondani, de nem mer belekezdeni. Végro ugylátszik mégis összeszedte a bátorságát, mert hirtelen odasimult Csátnóhoz, és a legkedvesebb, de kissé izgatott hangján kezdte :

— Ella . . . ódos . . . nem haragszol meg, ha valamit kérdezek? Ella lassan ráemelte a szemeit Lilyre,