Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)

1910-08-07 / 53. szám

2. oldal. TT 2ST Or 53. szám. tanítójának az állam alkalmat ad, hogy anyagi téren is nevelhesse, felvilágosíthassa a népet, az állam iskolája egészségesebb, higiénikusabb épület és jobban felszerelhetőbb, mint a lele- kezeti népiskola. Történetbölcseleti tény, hogy a felekezeti iskolákra addig hihetetlenül szük­ség volt, mig a modern magyar állam ki nem alakult, mert addig a felekezetek tartották kezükben a civilizáció első fokának fáklyáit. De mihelyt az állam kialakult, kiforrott nép­oktatási politikát űzhet, háttérbe kell vonulni a felekezeti érzékenykedésnek cs egyedüli fő­cél csak a magyar állam képitése és a szoro­san vett kulturális cél lehet. Kötetekre menő tanulmányok bizonyítják a fentieket, nem foglalkozhatunk tehát a kér­déssel egy újságcikk keretében kimerítően. A fődolog az, hogy ha falvainkat ki akarjuk emelni a sötétségből, magyarosítani akarjuk őket és a nemzeti állam épületét erősíteni, minden községbe be kell hoznunk a magyar állami népiskolát. Az iskola tehát a főeszköz, melylyel a faluk helyzetén javíthatunk. De egymagában nem elég, mert a jólétet is emelnünk kell. Az anyagi haladás közegei elsősorban a közigazgatási tisztviselők. Tanulmányoztok kell, hol rejlenek a sebek és miként lehetne segí­teni a nyomoron. A tanítói és jegyzői karral összefogva, háziipart kell teremtenünk ott, hol a föld nem adja vissza a bevetett magot. Ez irányban végtelenül sokat tehetnének, mert az állam szívesen segíti kezdeményezé­süket. Némely faluban eperfákat kell ültetniük és megtanítani a népet a selyem termelésére. Egy egész falu jólétbe juthatna, ha ránevel­nék a népet a sel\ emhernyók tenyésztésére és piacot keresnének a gubók elhelyezésére. Más községben baromfitenyésztést kezdeményezhet­nek, nemesebb fajokat tenyészthetnek nagyban, és a szó szoros értelmében vagyonossá tehetik a községet, a mint azt Franciaország példája igazolja. Ismét másutt az asszonynépet csipke­verésekre és népies hímzésekre taníthatják, mert ez a foglalkozás is igen jövedelmező és a külföldön könnyen értékesíthetők a varottasok. Száz meg száz módja van annak, hogy kis jóakarattal neveljük a népet és íejleszsziik vagyonukat. Végeredményben kimondható, hogy a ki­vándorlás egyetlen ellenszere: az állami nép­iskola és a nép iparának fejlesztése. Ha nevel­jük tótjainkat és ruténjainkat, a harmadik gene­ráció sok százezer intelligens magyar polgárt ad az államnak és erősbödik nemzetünk. Tűzoltói tiszteletdijak. Két ungvári lap szóvátetto az ungvári önk. tűzoltó parancsnokság által a tűzoltó közgyűléshez lassú csuszanással esik ki egy hajtű. — Csátné ellen­ben ruár újra mosolygott, csendesen, szelíden, kicsit elnézően. Aztán szép lassan olyan tárgyra vitte át a beszélgetést, a mely az ő kis barátnőjének nem fog olyan fejtörést okozni, s a mely talán meg is vigasz­talja, azaz — dicsérni kezdte az uj toalettjét. Az asszonyok tehát beszélgettek és nem vették észre, hogy a beszélgetésüknek tanúja van. — Ez a tanú pedig nem volt más, mint maga Osát Andor ur. A neves iró öt perccel félhat előtt érkezett haza, gond­terhelt arccal és azzal a tudattal, hogy neki pont hatig egy novellát kell megírnia a „Virradat“ számára. A hang­fogó szőnyegek segélyével sikerült feltűnés nélkül a dol­gozószobájába jutni, melyet pedig a kis szaloutól csu­pán egy puha, bársonyosszövetü függöny választott el. Csat Andor ur elsősorban is sietve vetett az asz­talára pár tiszta lapot, azután cigareltre gyújtott és egy olyan sóhajjal, a melyben az egész emberiség évezredes keserve búgott, végighevert a medvobőrüs nyugágyon. Tiz percnyi szellemi rablókalandozás után, mely idő alatt agyának összes létező sejtjeit végig- ezáguldozta, kétségbeesetten kezdte konstatálni, hogy kéthónapos kora óta egyetlen egyszer sem volt szeren­cséje magát ily tökéletesen ostobának érezni, mint a jelen pillanatban. Épen nem újonnan felfedezett tehet­sége felett ült gyászos orgiákat, mikor egyszerre meg- ü'ötto a tűiét a szomszéd szobában csevegő asszonyok uangja. Csát, minekutána az izgalmas témavadászatbau egyetlen korcseszroét som sikerült torkonragadnia, eleinte háborgó dühhel és épen nem a legiovagiasabb kívánságokkal, később azonban mindinkább növekvő érdeklődéssel figyelt a beszélgetésre. Minden ember tett indítványát, mely szerint a működő önk. tűzoltók fejenkint évi 80 K tiszteletdijban részesittessenek. Alapjában véve igazuk van a cikkíróknak, hogy a tűzoltói szolgálat önzetlen polgári hivatás, ahoz tar­tozni polgári disz, azonban sajnos, hogy ehez a hiva­táshoz éppen a polgárságnak a szine-java nem áldozza fel ingyenes szolgálatát. A ki figyelemmel kiséri a tüzoltó-loslület bel- életét, tapasztalhatta, hogy az ezelőtt 6 évvel megala­kult tüzoltó-testületben ezen polgári dísszel és önfelál­dozással járó tűzoltói szolgálatot teljesitette-e csak egy intelligens elem is ? Már pedig ha ez a polgári és nemes hivatás meghatotta volna a cikkírók társa­dalmához tartozó intelligenciát, akkor a tűzoltó-testület ma olyan életerős \ olna, hogy tiszteletdijakat nem kellene Ígérni ezért az igazán emberbaráti polgári kötelesség teljesítéséért. De mert nincs meg egy 16000 lakosú városban a tűzoltó szolgálat iránti lelkesedés, ezt pedig a lakosság élet- és vagyonbiztonsága feltét­lenül megkívánja, kötelességének ismerték az „okos emberok“, hogy a város lakosságának tőlük telhetőén a nyugalmat biztosítsák. Mi sem bizonyítja jobban azt a körülményt, hogy a tüzoltó-testületben nem foglal egyetlen egy intelli­gens ember sem helyet, mint az, hogy a jelenlegi tűzoltói szolgálatot teljesitők némi kárpótlást is igényel­nek teljesített szolgálatokért. A mai tűzoltóság nem abból az elemből áll, mely ezen önfeláldozó emberbaráti kötelezettséget tel­jesen ingyen teljesíthetné, bár a 80 K tiszteletdijjal sin­csenek megjutalmazva. A mostani tűzoltó-testület kevés szegénysorsu kisiparos, nagyobb részben iparos segéd és gyári munkásból áll, kiknek mentül kevesebb érdekük a tűzoltói intézmény, mert som ingatlannal, sem vagyonnal nem rendelkeznek, s igy egy-egy tűzoltó, ki mint nős és családos ember, ha havonta 8—10 írtért teljosit szolgálatot éjjeli őrségen, tűznél és gyakorlatoknál, mint napszám vagy hetibérből élő szegény ember ezzel a szolgálatteljesitóssel keresetét csökkenti, s ennek az eddigi eredménye volt az, hogy első volt az existenciája. Tehát ezt a tisztoletdijakat abban a reményben volt kénytelen a parancsnokság felajánlani a tűzoltó­ságnak, hogy ezzel biztosítson a város közönségének egy olyan munkáscsapatot, a mely kötelességének fogja ösmerni szolgálatát teljesíteni s a szakgyakorla­tokon pontosan megjelenni. S a tűzoltók ezért nem tartották szerencsének és polgári dísznek hogy tűz­oltók, sőt ellenkezőleg, lenézetteknek érezték magu­kat, hogy ninosen közöttük egyetlen egy számottevő úri ember sem, a ki ezzel is cmolné a testület hivatá­sának „szépségét“. Hiányzik Ungvár társadalmának a tűzoltó ügy iránti lelkesedése, a mely oda kényszeri- tette a tüzolt-' parancsnokságot, hogy ha már önzetlen polgárságból lelkes tűzoltó-testületet nem bir összetar­tani, kénytelen volt élet és vagyon biztosítására leg­alább lüzoltómunkásokat biztosítani. Próbáljanak a cikkíró urak legalább 20 önzetlen embert összetoborozni s a mai 30 tűzoltó közzé a lelkesedést bevinni, jótállók érte, hogy a kik máma a érdeklődéssel hallgatja, mikor mások róla beszélnek. Csát pedig egyáltalán nem tartozott a kivételek közé. A neves iró egyszóval hallgatódzott. Egészen addig hallgatódzott, a mig egyszerre semmit sem hal­lott többé, annyira elfoglalták a saját gondolatai. Az első érzéso a szégyenkezés volt, a másik pedig a mélységes csodálkozás. Micsoda kijelentések ezek az Ő hideg, nyugodt, szenvedólytelen foleségo ajkán ? 1 „ . . . Mert szeretem az uramat . . .“ Csát Andor ur nem volt rossz ember és a gondolatai végén kez­dett határozottan meghatódni. Á kísértő novellnrém teljesen eltűnt a szemei elöl, ehelyett élénk fantáziája megtelt az asszouyi szív szoretetóről, a női lélek nemességéről és egyéb fenkölt dolgokról szóló dics­himnuszokkal. Úgy érezte, hogy most rajta a sor valami nagyon szépet, nagyon hősieset cselekedni, a mi méltó lenne a felesége beszédéhez, a mi megjutalmazná az asszony önfeláldozó szerelmét. És a szivében lassan, halkan, tapintatosan a magábaszállás és megtérés csirái kezdtek burjánzani . . . Ebben a pillanatban a feje felett megszólalt a nagy ó-német óra és mély, zugó haranghangján ütni kezdte a hatot. Csát Andor úgy ugrott fel, mintha a jámbor nyugágy egyszerre villanyfejlesztő teleppé vedlett volna alatta. Rémült arccal meredt hol az asztalán fekvő üres papírlapokra, hol a vérlázitó következetességgel kongó óra egykedvű képére. Agyában őrült káosszá keveredett össze a felesége, a „Virradat“, a novella, a jutalom és — óh — a szép özvegy, az isteni Klára, a ki pont hatkor előzetes megbeszélés szerint, tehát kétségkívül dobogó szívvel várja őt a ligeti kis kioszk előtt I 80 korona tiszteleldijra reá vannak utalva, le fognak mondani a tiszteletdijról. A mi az önk. tűzoltóságnak városi fizetéses tűzoltó intézménynyé való átszervezését illeti, az a mai körülmények között lehetetlen. Legalább 20—25 fizetéses tűzoltót kellene beállí­tani a mi évi 30—38000 K uj terhet jelentene, s mindennek dacára egy nagyobb tűznél 40—50 önk. tűzoltónál fél annyit érne. Példa reá pl. Debreczen, Szeged, Szabadka s hasonló más városok, a hol 25—30 fizetéses tűzoltó csak úgy működhetik sikeresen na­gyobb tűznél, ha a helyi önk. tűzoltóság van se­gítségére. De a mennyiben Uugvárt kellő létszámú fizetéses tűzoltóság anyagiak hiányában nem szervezhető, az önkéntes tűzoltóság pedig érdeklődés hiányában gyara­podni nem tud, a legigazságosabb és egyforma teher­viselés volna elhatározandó, az pedig nem más, mint a kötelezett tűzoltóság életbeléptetése. Suhogó lombok alatt . . . Hej, ha a Szóchenyi-liget vén fái úgy beszólni tudnának, micsoda uj irodalmi irányzatot teremtenének. De nem kapnának kiadót, aki azt a sok misztikus történetet, édes szerelmi suttogást, mély tragédiát, al­kalmi, közép és tartós viszonyt és — ne feledkezzünk meg a realizmusról sem — elhangzott pofont ólomban megörökítené. Még az acélozolt izmu vén szedőgépek is csupa édes szerelmi melódiát nyikorognának. Hát bizony mennyi érzés, mennyi eskü és — mennyi agancs. A vén lombok azonban roppant diszkrétek; mindent magukba fojtanak. Miért nem egy ilyen lombot használt annak időjén a Teremtő, — oldalborda helyett 1 Nyugodtan tűrnek mindent, még a logizgatóbb jeleneteket is; ugvlálszik, túl van­nak már azon az állapoton, melyben még a 606-os szérum használna. De azért egy-egy apróság kisiklik a néma tanuk kezei közül. így szemtanúja voltam egy közeli vasár­nap estéjén a következő kedves és tanulságos jele­netnek : Lila alkony, kék lomb, Undok pad és platói Comb Sinek, Csók és buta Jó Az aztán a levente Fekete, fekete, fekete. . . Már igy énekelné meg valamelyik mérsékelt mo­dern költő röviden és velősen. És igen helyesen, mert a felsorolt tárgyak eléggé megvilágítják eseményünk körvonalait. Miután a jó vidéki közönség azonban még mindig nem akar szokni a Nagy modernekhez, mégis csak részletesebben kell elmondanunk őzt a kis erkölcsrajzot. Kezdjük. Először nem láttam mást, csak egy pár 38-as és egy pár 42-os cipőt. Békésen egymás mellett ültek. Shorlockholraesi észszel rögtön megállapítottam, hogy biztosan két különböző nagyságú lábtulajdonos ül egymás mellett. Aminthogy igaz is volt. És pedig veszedelmesen egymás mellett. Már jóidejo tartott igy jelmeztelon főpróbát a kétségbeesés megrögzítéséből, mikor egyszerre a homlo­kára csapott és egyben égi béke terült el arcvonásain. Egek, hogy ez noki hamarább nem jutott eszébe ! Hát kell-é, lehet-ó a felesége nemeslelküségének magasz­tosaké jutalma, mint ha megörökíti, halhatatlanná teszi? Hisz ez természetes 1 Persze hogy meg fogja írni . . . igeu, igen . . . megírja . . . ogy novellában ! Csát Andor ur megelégedetten egyenesedett ki és önérzetes arccal fricskázta le a kabátjáról a ráhul- loít hamut. Azután mégegyszer az órára, nézett. Mindazonáltal — szónokolt magában — az hi­szem, miszerint a megörökítés semmit som vészit érté­kéből, ha pár órával később iratik meg — szintúgy reméllem, hogy a „Virradat“ konfidens szerkesztője is megvár holnap roggelig. Mig igy szavalt, már ott is állt a tükör előtt, gyakorlott mozdulattal simította lo a haját, megigazí­totta a nyakkendőjét és csupa szokásból a saját kép­másának utalványozott ki egy hóditó mosolyt. Azután vette a kalapját, botját és ruganyos léptekkel távozott. Mikor a villa kis kapuja becsapódott mögötte, egyszerre körülfogta a nyárutói alkony minden, szinte tomboló szépsége. A nap pazarul szórta szól utolsó, aranyos sugarait, a kertekből hervadó virágok édes, kábító illata terjengett. A neves iró mély lélegzettel szívta a pompás levegőt. Az isteni Klárára gondolt és a szeme boldo­gan, diadalmasan ragyogott. És magában szórakozottan) öntudatlanul ismételte : — Szép volt . . . nagyon szép . . . megfogom írni . . .

Next

/
Thumbnails
Contents