Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)
1910-11-13 / 67. szám
2. oldal. TD" ÜST <367. szám. Husdrágaság. Minden riporternek joga, sőt kötelessége indiszkrét- nek lenni, mert végre is nemcsak az az újságíró feladata, hogy megtudjon mindent. Nem fog tehát megharagudni az a két kávéházi habi tűé sem, kiknek beszélgetését az alábbiakban közöljük. A husinség oly égetően fontos kérdéséről oly kitűnő szakértelemmel nyilatkoztak, hogy javaslataikat fel kell jegyeznünk az utókor számára s megszívlelendő tanácsaikat ezúton is az illetékes miniszter ur figyelmébe ajánljuk. Első ur: Kérlek szépen, te ismeretes vagy kiváló köz- és nemzetgazdasági képzettségedről. Lennél szives felvilágosítani egy aktuális kérdésben. Második ur: (Szerényen.) Ezer örömmel, hisz végre is a tudás csak akkor ér valamit, ha azt gyü- mölcsöztetjük, terjesztjük embertársaink . . . Első ur: Igen ... A husdrágaság kérdésében szeretnék egyet-mást megtudni. A lapok vezércikkekben, második cikkekben Írnak róla, ankéteket tartanak e kérdés tárgyában. Népgyülések határozatokat hoznak, szakférfiak nyilatkoznak, miniszterek Ígérnek, a főváros deputációt meneszt. Szóval itt valami nagy dolog készül. Magyai ázd meg, miben áll ez a kérdés. Második ur: Figyelj ide. A hús drágább lett. A mai nehéz megélhetési viszonyok közt ez csapás. Sőt a hús méregdrága. Első ur: Ezért ugyan nem érdemes vezércikkezni. Ezt a feleségem is tudja. Második ur: A hús Wienben, Berlinben olcsóbb, mint nálunk, pedig a mi marháinkat vágják ott is . . . Első ur: S ezért tartanak ankétét? Hisz ez a kis fiam tankönyvében is benne van. Második ur: Itthon csak a legselejtesebb marhaanyag marad . . . Első ur: S ezért szónokolnak a népgyüléseken ? Hisz ezt a mészárosok tudják legjobban. Második ur: Csontot kapunk hús helyett . . . Első ur: Ha szakférfi lennék, nem nyilatkoznék, ha miniszter, nem Ígérnék, ha a főváros, nem menesz- tenék küldöttséget e miatt. Ez mind köztudomású. Második ur: (Idegesen.) Most én kérdek tőled valamit ... Ha te mindent jobban tudsz, miért kérded tőlem ? Első ur: Az érdekel, hogy akarnak segíteni ezeken az állapotokon. Hogy nincs hús, hogy a mi van, az rossz, hogy ez a rossz is drága — azt tudom. Most arra vagyok kiváncsi, hogy ha lesz majd hús a jövőben, hogy lesz az jó és olcsó. Második ur: Csakhogy eddig jutottunk ! Hát először is megnyitjuk a szerb határt. Első ur: Helyes 1 A miniszter leküldi a kulcsot, felnyitják a sorompót s aztán mi lesz ? Második ur: Bejönnek a szerb marhák és disznók. Első ur: Rendben van. Eddig ugyan azt hittem, vau elég marha Magyarországon, de nem árt, ha több lesz. Második ur: Aztán fagyasztott marhákat hoaz irodába, vagy talán az a mindegy, hogy elmehet? Hát ha magának mindegy, akkor nézzen más állás után. Ha magának mindegy, hogy van-e állása vagy nincs, akkor nekem is mindegy, hogy ki dolgozik az irodámban, maga-e vagy más. És a leánynak erre sem volt semmi felelete, csak az arcából tükröződött vissza, hogy még ez is mindegy. Aztán hazament, és most már teljes erejéből csak azon dolgozott, csak azzal törődött, hogy az anyja fájdalmain enyhítsen. Csakhogy az a pár forint, mit hónapok alatt összegyüjthettek, nagyon is hamar elfogyott s ha a leány nem akarta, hogy az anyja fűtetlen, nyirkos szobában feküdjék, valami kereset után kellett néznie. De más állást nem kapott, mindenkit megijesztett a folytonos köhögésével, mert most már ő is beteg volt, de félt attól, hogy ezt saját maga előtt beismerje. Nem mintha magától a betegségtől félt volna, de mert dolgozni akart az anyjáért. — A mint késő délutánokon a ködös időben haza ment, vékony, elnyűtt kabátjában, meghűlt s aztán nem kímélhette magát s most már érezte, hogy a tüdeje van megtámadva. Egy este, mikor éppen egy üveg erősítő borral tért haza, a mit egy régi, még az apjától kapott emléktárgy árának egy részéből vásárolt — a mint a kis petróleum-lámpával alig megvilágított szobába lépett, — látta, hogy az anyja a szokottnál is rosszabbul van. Oda ült az ágya szélére, megfogta az alá- hanyatló, vértelen kezét s ott hangtalanul, mélységes fájdalommal, de könnyek nélkül végig nézte s átszenvedte anyjával annak utolsó perceit. Aztán eltemette az anyját s a temetés alatt, mialatt a lelkész zatunk Argentinából. Hajón hozatjuk. Annyival is több lesz. Első ur: Ujjé ! Lesz marha tehát annyi, mint fü a réten, mint fövény a tengerparton, mint csillag az égen . . . Második ur: Korai öröm. Nem lesz marha, csak lenne . . . Első ur: (Lehűtve.) Miért csak lenne? Miért nem lesz ? Második ur: Mert az agrárius urak nem engedik. Azok pedig nagy urak. Első ur: Szóval, nem lesz több marha Magyar országon, mint a mennyi eddig volt. Második ur: Úgy van. És az a sok szép terv, a mit eddig előterjesztettem és megmagyaráztam neked, csak terv marad. Csend. Elsőur: (habozva). Hát sohasem eszünk többé bust. Második ur: (Még inkább habozva.) De talán eszünk. Ha elfogadják az én javaslatomat. Első ur: (Kérdőjellé válik.) Második ur: (busán). Emberevők leszünk, fiaim. A nagy nyomorban egymást faljuk fel. Elég gyakran jutunk igy is egy kis marhahúshoz. A közönség köréből. A vádlottak padjáról. Igen! Oda ültetett Matyaczkó Tivadar kanonok, em. főtanfelügyelő úr a közigazgatási bizottsághoz beadott, de a „Görög Katholikus Szemle“ f. évi 39. számában is közzétett következő vádaskodásával: A munkácsi egyházmegye főtanfelügyelőjétől. Nagytekintetű Közigazgatási Bizottságnak Ungvár. Az 1907. évi XXV4I. tanügyi törvénycikknek kettős feladata van: a magyar állam gyermekeit, mindennapi és ismétlés tanköteleseit a szükséges ismeretekre vezetni, szivüket a haza iránti szeretetben, ra- gaszkodási hűségben mennél erősebbé és szilárdabbá tenni. A törvénynek e célját a 17. §, valamint e törvény végrehajtására kiadott vk. miniszteri Utasítás 24. és 39. §-ai világítják meg legjobban. A törvény e szakaszai értelmében minden iskolai épületre, legyen az bármily jellegű is, és eltekintve attól, élvez-e vagy nem annak tanítója államsegélyt, országunk címere szembetűnő, kiemelkedő helyen függesztendő kn És a törvénynek e rendelkezése egyenes és nyílt parancsa jól ismert annyi belső ellenségeink miatt nagyon is helyes és üdvös. Sajnos, hogy éppen vármegyénk metropolisában, helyben egy iskola épületén nem látjuk kellő helyen kitűzve Magvarország címerét, melynek tartalmát és alakját ezredévi történelmi fejlődés alapján sok századnak törvényes gyakorlata állapította meg. Ez iskola a református hitközségé. Csak éppen annak jellege van rajta megfelelőleg kidomborítva, a cim- tábla, melyen e fölirás áll: „Református elemi népiskola“ van az épület homlokára kitűzve. Magyar- ország címerét hiába keressük rajta. Megdöbbentő érzés és gondolat, bogy a lángszellemü hazafi, a magyar szabadságharcok annyira ideális vezérének, a nagy Bercsényi Miklósnak egykori székvárosában történhetik ez. Igaz, hogy e címeren a magyar szt. vigasztaló, megnyugtatni akaró szavai hangzottak, ő önmagával vitatkozva arra gondolt, hogy „mégis csak igazam van, hogy ebben az életben nem érdemes küzdeni, előretörni, nem érdemes lelkesülni vagy kétségbeesve megtörni, álmodni és bánkódni, remélni s célokért csatázni, csak békén, csendesen semmit se akarni, semmire se várni. Mert hiszen akár igy, akár úgy fogjuk föl az életet, a végső, a mit a sors ad, mégis csak egy kívülről díszített faköpönyeg, amelyben álmatlanul pihenve, minden mindegy. Itt uralkodik a legnagyobb, legizabb az egyetlen egyenlőség.“ Aztán mikor a temetőből haza ment, otthon találta pár ismerősét, kikkel azelőtt együtt dolgozott. Ezek részvétet mutattak iránta s azt a hirt hozták, hogy főnökük ismét visszahelyezi őt állásába, ne vegye szivére a múltkori bántalmakat, fogadja el az állást, hiszen élni csak kell. És Klára visszament az irodába, elfeledte a hántásokat és dolgozott tovább újra, mintha misem történt volna. Hiszen ő már nagyobb, súlyosabb dolgokkal is megalkudott. S még egy pár száz napig viselte a — Mohamed szerint — számára rendeltetés szerint kiszabott örömöket és bánatokat. A mikor meghalt, halálhíre nem keltett nagy megilletődést az emberek között. Csendes és észrevétlen volt az, mint élete. Legfeljebb azok közt keltett némi érdeklődést, kik a megüresedett állására aspiráltak. S az anyaföld göröngye is ugyanoly egyhangú, tompa dübörgéssel hullt koporsójára, mint annyi millió' halottéra. Az ő egész kis élete jelentéktelen dolog volt a nagy mindenségre s hogy van-e vagy nincs: mindegy ! korona is látható, a melyen kereszt ragyog. De ez nem elegendő ok arra, hogy azt az emberek szemei elől bárki is elrejtse és eldugja az iskola épületén. Honfiúi kötelességemmel és jogommal élve, a Nagy tekintetű Közigazgatási Bizottság előtt e hitközség iskolaszékének elnöke, lőtiszteletü Komjáthy Gábor ungvári református lelkész ellen emiatt jelentést teszek. A törvény e §-ának végrehajtásáért elsősorban és per eminenciám ő felelős és e rendelkezésnek szándékos végre nem hajtása kihágást képez, melyet elsőfokbau a nagytekintetü Bizottság van hivatva elbírálni és megtorolni. Hogy e felszólalásom a valóságnak mindenben megfelelő legyen, kijelentem azt is, hogy szép és oly nagy vérontás árán szerzett áldott országunk címere ez iskolán ki van ugyan tűzve, de annak az utaktól teljesen elzárt főbejárata fölött. Ez által azonban a törvény §-ának annyira magasztos és fönséges célja nincsen kellő módon és alakban kifejezve, jelképezve, de ellenkezőleg egyenesen ki van ironizálva. Ez iskolának, mivel abba elzárt udvarból lehet jutni és homlokzata előtt házak állanak, nincsen szoros értelemben vett főbejárata, a mely fölé a törvény az ország címerét kitűzni rendeli. A törvényt nem külsőleg, de szívből a honpolgárok igazi lelki épülésére kell betölteni és betartani. Ez iskolán a címer a törvény hazafias szellemének felemelő és lelkesítő értelmének megfelelően azon helyen tűzendő ki, a melyen a jelleget feltüntető cimtábla áll. Kérem a Nagytekintetü Közigazgatási Bizottságot, méltóztas- sék e jelentésemet figyelemre méltatni, az ügyet sürgősen megvizsgáltatni és azt hazánk, állami szent egységünk üdvére orvosoltatni. Eléggé tiporják és gyalázzák országunk címerét jól ismert belső ellenségeink. Kebelünkben, házi tűzhelyünkön az ilyen eljárásnak legkisebb árnyéka sem tűrhető. Hazafias üdvözletem kifejezésével maradtam Ungvári. 1910 október hó 3-án. Matyaczkó Tivadar s. k. kanonok, em. főtanfelügyelő. A közigazgatási bizottság a fent szószerint közölt vádat a vizsgálat megejtése s annak alapján határozathozatal végett, az erre elsőfokon illetékes hatósághoz : Ungvár r. t. város rendőrkapitányi hivatalához tette át, hol f. évi okt. 29-ón folyt le a tárgyalás következő eredménynyel: Ungvár r. t. város rendőrkapitánya, — tekintettel a vizsgálat során megállapított ama tényre, hogy Magyarország címerét az ungvári református elemi iskolai épület főbejárata fölé, tehát a magánvádló által is idézett törvényben megjelölt helyen függesztette ki Sulyok János org. tanító, később pedig azt nevezett tanító ur a magánvádló panaszának úgy a közigazgatási bizottsághoz történt beterjesztését, mint hírlapi közlését megelőzőleg minden idegen befolyástól menten, tisztán önelhatározása folytán az iskolai épületnek a Kálvária-utra néző falára helyezte át, mely intézkedés ellen sem Komjáthy Gábor lelkész és iskolaszéki elnök, sem az egyház elöljárósága nem tett kifogást, s igy törvénysértésnek, illetőleg kihágásnak tényálladéka fenn nem forogván, — az eljárást beszüntette és magánvádlót panaszával eluíasitotta. íme! Törvényes hatóság előtt bizonyult be, hogy Matyaczkó Tivadar kanonok, em. főtanfelügyelő urnák ellenem támasztott összes vádjai : — melyek szerint én az 1907. évi XXVII. t.-c. 17. §-ába ütköző kihágást követtem el; hogy országunk címerét, melyen a kereszt ragyog, elrejtettem, eldugtam az iskola épületén; hogy azt kiironizáltam, megtiportam, meggyaláztam, — bebizonyult, hogy ezek a vádak mind-mind valótlanok és alaptalanok! Ezek után azt várhatná minden jóérzésü ember, én is azt vártam, hogy főtiszt. Matyaczkó kanonok ur vádjai valótlan és alaptalanságának bebizonyítása után tévedését belátva, sajnálkozásának ad kifejezést, sőt alaptalan vádaskodása és oknélküli gyanúsításaiért bocsánatot kér tőlem, a ki életemben most először ültem a vádlottak padján az ő keresztényi szeretető és egekre csapkodó honszerelmi lárgolása folytán. Tévedésének és hibájának beismerése helyett — idáig senki által kétségbe nem vont — hazafias érzelmeivel kérkedve azt a meglepő nyilatkozatot tette, hogy — mivel kitűzött célját, a magyar címernek az ungvári református iskolai épületen történt utóbbi elhelyezését illetőleg elérte, a rendőrkapitány ítéletét nem felebbezi meg. Az előzmények után távolról sem remélt ez a cinikus nyilatkozat kényszerit arra, hogy vádló úr hazafias érzületének veszedelmes módon telitett ballonját kissé lelohaszszam és bebizonyítsam a közvélemény előtt az „Ung“ f. évi 63. számában közölt nyilatkozatom állításait: hogy Matyaczkó főtanfelügyelő úrnak ellenem szórt összes vádjait és gyanúsításait feltűnési viszketeg és felekezeti gyűlölet sugallta. Igen ! Matyaczkó úr, midőn a hazafiaskodásból magának himes, ünnepi köntöst varr, ugyanakkor nekem cserében a hazafiatlanság bűneit imputálja! Ezzel a képtelen váddal szemben elég lenne Kálmán királyunk ama bölcs mondására hivatkoznom : „de Strygis, quae non sunt, nulla questio fiat,“ Mert egy magyar református lelkész ellen a hazafiatlanság vádját emelni szégyenletesebb, mint elhinni a boszorkányokról szóló buta meséket. A magyar történet református lelkészről ilyen bűnt nem jegyzett fel soha. Ellenkezőleg; éppen hazafiasságuk, megingathatlan honszerelmük miatt voltak századokon kitétetve a legkegycllenebb üldöztetéseknek. Az 1523. évi 54-ik és az 1525-ik évi 4-ik t.-cikkek kivételével, — melyeknek a lutheránusok megégetésére vonatkozó parancsait papi féltékenység és vallási gyülölség diktálták, a későbbi királyi és kormányrendeletek zaklatásai tisztán magyarságuk és a nemzet jogai mellett való elszánt állásfoglalásuk miatt zúdultak reájuk. A Bocskai, Bethlen, I. Rákóczy
