Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)
1910-11-13 / 67. szám
48. évfolyam. — 67. szám. Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1910. november 13. Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra Egész évre . . 8 K I Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K | Egyes szám . 20 f. Amerikába: Egész évre ..........KV GO K „Un(j vármegye Hivatalos I.ap“-jával együtt Egész évre 12 K — Félévre .... 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“ mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronklnt 40 fillér. Ä nyilttér és a hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatali telefonszára 11. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Kazinczy-utca l-sö szám. Száll a nóta... Irta Pós Alajos. Száll a nóta szájról szájra. . . Bűvös, lebilincselő hangja áthatja az egész világot. Egy rész az emberi lélekből. Több. A lélek beszédje, a szív orvossága. Alig van nemzet, mely annyira benne élne, mint épp a magyar nép. Benne érez, benne kesereg. Hangja mellett viv csatát, kovácsol politikát, nagyjait teszi felejthetetlenné, kifejezi lelke legapróbb, legrejtettebb érzéseit és mindenütt hódit mélabús melódiáival. A ki egyszer meg tudja érteni a lobogó pásztortüzet, a delelő gulyát, az alföldi róna végtelenségét, a játszi délibábot, a tátongó kutgémet, a pusztai élet ezer kedves jelenségét, — az megszereti a magyar népet. Annak szive is magyarrá lesz. Mert a mi nótánkban benne van minden, a mi magyar. A Tisza, a Rima, az Alföld és a Kárpátok, a Balaton és a városok, mező, erdő, szerelem és haza- fiság. Minden, minden. , . Lelkesít, gyújt és megríkat. Mert sírva vigad a magyar. De kulturmissziót is teljesít, mert magyarosit, mert finomítja a lelket. Nótáinkat elismeri a külföld, az egész világ is. Ha a Grand Café előtti cifra hölgyek nem is értik meg, de mégis találnak benne valami szépet, valami vonzót. . . Valamit, a mi minket szimpáti- kussá tesz. És elismeréssel adóznak a „delelő gulyának. . .“ De éppen itthon mintha valami beteges kórtünet volna észlelhető. Mintha lassan megfogyna az ajkakon a nóta. Mintha az emberek már nem tudnának mulatni. Azt mondják, a magyar középbirtokot a Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. cigány hegedülte el. Nem igaz! A magunk élhetetlensége, könnyelműsége, léhasága adta bizony nem kis részét dobszóra, idegen kézre. Mindennek megvan a maga ideje. Az „én“- ért való nagy harcban szükségünk van a s\órako\ásra is. Üdíti, feleleveníti a lelket. A túlságos munka pedig megtöri, munkaképtelenné teszi. Csak mindent mértékkel és a meddig a takaró ér. Azt mondja a német szomszéd: Wo man singt, da lass dich nieder, Denn böse Menschen haben keine Lieder!“ Nagy igazság van ebben. Csak a jó, a becsületes ember tud igazán örülni, szívből jövő hangokat dalba önteni. A nemzeti szellem^ terjesztésére is az ének a legalkalmasabb. És itt rendkívül fontos szerep jut a dalárdáknak. Ott tömörülnek az erre alkalmas hanganyagok és azok teszik impozánssá, élvezhetővé a nótát. És mit látunk ezek körül? Nem egy indul hanyatlásnak, — pártolás hiányában — feloszlik, hogy helyét elfoglalják holmi német Sängerei-ok, pornográfiával tele orfeum-kuplék. Mert ezek korát éljük. Nem kell már az igaz nóta. így az ungvári dalárda is napokkal ezelőtt mélyen vádló kérelemmel fordult társadalmunkhoz. Elpanaszolja, hogy a 46 év óta fenálló énekkar, mely már annyi dicsőséget szerzett a városnak is, pártolás hijján arra a pontra jutott, hogy csőd előtt áll. — Pedig csak csekély pártolásról van szó. Négy korona évi pártolási dij, melynek megvan az ellenértéke is. Erős vád ez társadalmunk ellen. Vád, a melyet letagadni nem lehet. És éppen itt, Rákóczi népe közt, a hol valaha a kurucok tüzes Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. dalai töltötték meg a levegőt. Itt egy kis dalárda nem tud ekzisztálni ? Igaz, változott azóta a határ is. Kevés a kuruc és sok a labanc. . . A jajszónak azonban mégis volt némi foganatja. Főleg az iparosok igyekeznek tőlük telhető pártolást kifejteni. Érdekes és üdvös jelenség társadalmi életünkben, hogy ez az erős és egészséges osztály akár művészeti, akár politikai vagy társadalmi mozgalmainkban mindinkább erősebben kezdi kivenni a maga részét. Eddig majd minden teher a középosztályt nyomta, de bennük — úgy látszik — jó segítőtársakra fogunk találni. Itt is ők jártak elől. De ez még nem elég. Mindnyájunknak össze kell fognunk és a magyar nótát megmenteni a magyarságnak. Ezért a legmesszebbmenő támogatásban kell részesíteni a mi dalosainkat is. Ezt majd mindenki megteheti. Kedves feladat is. Hisz oly jól esik néha visszaképzelni csak egy kicsi kis részt is a régi troubadurok, a magyar igricek világából. A jó magyar szittya időkből. Ezzel tartozunk nemzeti önérzetünknek is. De oly szép is a magyar dal. Hol cseng, lágyan, finoman, mintha csak „c“ húron tudna megélni, aztán sir, kesereg mélabusan, sziv- repesztően, lemondóan mindenről a világon, — majd tüzes, velőig ható szólamok törnek elő, mintha újra a tárogató hangját hallanók, hogy felrázzon bennünket tespedt álmunkból. Ezer érzés, ezer gondolat. Ez a mi nótánk. . . Ne hagyjuk hát a magyar nótát! Hisz benne van a lelkünk. Nemzeti kincsünk. Sirt az anyám ... Irta Peterdi Andor. Anyámhoz kergetett megint az élet, Fiatal fővel oly fáradt vagyok. Oly jól esik, ha mikor rája nézek És áhítattal ráborulhatok, ő simogatja a hajam lazán, És sir, sir az anyám ... Én csókot nyomok kiaszott kezére És rászorítom zúgó, bús fejem ... S lelkemre száll bűnbánóan a béke, Mikor anyámat nézhetem, S eldadogom akár a rossz gyerek: Anyám ... én ... jó leszek. A homlokára mély redőket véstek Az évek és a bánatok, S mit más anyák átélnek jót és szépet, Arról ő nem is álmodozhatott. Fejem még mindig jó kezén pihen És gondolatban összeolvadunk Anyám meg én, igy szivén a szivem, A fájdalomnak szent szobra vagyunk 1 Mindegy. Irta Illés Hata. Klára hivatalnoknő volt. Aféle kisebb gyárban végezte a levelezést. Évek óta mindig pontosan, szorgalmasan elvégezte a reá bízott feladatot, mint egy gép, de lélek nélkül dolgozott. Különös leány volt. Még fiatal, olyan sem nem szép, sem nem rút, igénytelen, vézna leány. Fakó, színtelen volt, még a haja is, az arca sápadt. Csak a nagy, mély tekintetű szemei voltak szépek. Ezeken az opálos fényű szemeken s a kissé már lefelé hajló ajkakon, az ajkak körül alig észrevehető fájdalmas vonásokon meglátszik, hogy ennek a lánynak valamikor nagy szenvedélyei voltak. Most azonban már fáradt volt a lelke, s nem akart tudomást venni az életben itt-ott kínálkozó apró örömökről. Huszonkétéves volt, de a lelke, a kedélye az előbbi évek csalódásaiban annyira elfásult, annyira megvénült, hogy semmivel sem volt élénkebb, mint egy elhagyott agg nő, ki mellől a végzet minden közelállóját elragadta s most már gyámoltanul, érzékte- lenül semmire sem vár, csak a nyugalmat adó halálra. Igen, Klára is ott tartott, hogy „minden mindegy“. Az élettel oly nagyon meghasonlott volt, hogy előtte minden elhamvadó láng, az elillanó füst értékével birt, a mit nem érdemes komolyan venni. Úgy is lehetne mondani, hogy bizonyos tekintetben nagyon is okos, szinte bölcs volt, mert rájött arra, hogy az életben semmit sem érdemes komolyan venni. Csakhogy nem tudta megjelölni a határt, hogy meddig lehet menni ezen a téren. Nem tudta meglátni azt a pontot, a hol a dolgok komolyan vevése szükségszerűen ismét előtérbe lép. Mindent egyformán vett; az élvezetek, szomorúságok, megdöbbentő szerencsétlenségek, az emberek, az élet összes kellemes és lesújtó változatai összefolytak előtte abban az egy gondolatban, hogy mindegy. Valami megdöbbentő, sivár megalkuvás élt benne a lét vagy nem lét nagy kérdése iránt. Szinte olyan volt, mint valami filozófus, ki számot vet tanulmányaival s felér a legnagyobb magaslatra. Pedig nem, ez a lány nem is tudott sokat, azaz hogy a pozitív tudása csekély volt. Pontosan eljárt a hivatalába, egyszerűen élt, s a körülötte zsibongó forgatag „mindegy“ volt az ő számára, hiszen ő abból rég kikapcsolta magát. Ekkor történt, hogy az öreg édesanyja megbetegedett. Tél volt, a mikor az ilyen máról-holnapra tengődő proletároknak amúgy is nehezebb a megélhetés. Klára ápolta a beteg anyját s járt az irodába. Egy ideig bírta ezt, aztán kezdte elhanyagolni a munkát, késve jött, s ha megkérdezték: mi az oka, hogy most még zárkózottabb, mint eddig, csak annyit mondott, az anyám beteg, de ezt a pár szót is oly szürkén, minden észrevehető izgatottság nélkül mondta, hogy azt hitték, csak múló bajról lehet szó. Aztán egy idő múlva megsokalta főnöke a folytonos késést, s egy reggel magához hivatta és türelmetlen haDgon tudtára adta, hogy ez igy tovább nem mehet; vagy rendes időben jár az irodába, vagy pótolni fogják az ellankadt munkaerőt, s mehet, a merre tetszik. A leány üres tekintettel bámult maga elé s csak annyit mondott mintegy 'saját magának — mindegy. A főnöke, — ki amolyan jószivü, de kissé nyers ember volt, kit gyorsan elöntött a méreg, de aztán jobb érzése mindig felülkerekedett — most rákiáltott: mindegy ? — Hát mi mindegy, az hogy nem jár rendesen Lapunk mai száma 10 oldal.
