Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)
1909-10-20 / 84. szám
47. évfolyam. — 84. szám. Megjelenik minden vasárnap reggel és szerdán délben. Uugvár, 1909. október 20. Előfizetési feltételek: C»»k „Cng“ lapra Egész évre . . 12 K i Negyedévre . 3 K Félévre .... 3 K | Egyes szám . 12 f. Amerikába: Egész évre ...............17 K ,,Tng rármeufe Hliatalos I.apjá“-ral együtt egész évre 13 K — Félévre .... 8 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyllttér soronklnt 40 fillér A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatali telefonszám U. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér l-sö szám. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA, DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Népkonyha. Irta dr. Gáti József. Előreveti már árnyékát a tél dermesztő hidege. Százan és százan törik fejüket hasztalan, hogyan védjék meg magukat és családjukat a tél hidege ellen és nehezen sóhajtanak. ha arra gondolnak, mikor fognak újra meleg ételhez jutni. A jómódú társadalomnak etikai kötelessége, hogy a nyomoron enyhítsen. Jótékony- sági körök alakulnak, melyek a szegénysegélyezés különböző fázisait felölelik működési körükbe és minden módon kiegyenlíteni, vagy legalább enyhíteni igyekeznek az igazságtalan vagyoneloszlásból eredő nyomort. Nem kell, szociálistának lenni még annak elismerésére, hogy ha már az ember megszületett, joga van az élet elsőrangú szükségleteire és hogy a horribilis vagyon és a teljes nélkülözés egyáltalán nem harmonikusak. De éppen a vagyonnak kötelessége és érdekében is áll az éhes szájak lecsendesitése, kinyújtott kezek kielégítése és az égbekiáltó nyomor megszüntetése, mert az éhes száj a hiábavaló könyörgések után megtanulja a forradalom dalát, a kinyújtott kezek ökölbe szorulhatnak és a nyomor felkeresheti erőszakkal is a palota termeit. A tél jótékonyságának legmagasztosabb intézménye a népkonyha. Nagy világvárosok proletárjainak, munkanélküli seregének és munkásainak is visszaadja életkedvét, remény- ségét az a tudat, hogy van egy hely, melyben áldott női kezek számukra ingyen, vagy igen olcsóan meleg levest, húst és főzeléket varázsolnak elő, hol minden nap terített asztal várja az éhezőket és a tél legrettenetesebb borzalma, az éhség meghátrálni kényszerül az emberszeretet fényétől. Ungvárott is már negyedik éve működik egy népkonyha. Igaz ugyan, hogy felekezeti alapon létesült; az izraelita.nőegyesületek egyesültek e nemes cél mégvalósitása érdekében és törhetetlen buzgalommal, jóformán önerejükből létesítettek népkonyhát, de el kell ismerni, hogy felekezeti alapja mellett általános jótékonyságot gyakorol, a siketnéma-intézet összes tanítványát ingyen látja el ebéddel felekezeti különbség nélkül és negyven másfelekezetü szegény iskolásgyermeknek is gondoskodik mindennapi kenyeréről. Megható a szegény apróságok látványa, kik hidegtől elkékült arccal, de az evés reményétől csillogó szemekkel lépnek a népkonyha meleg helyiségébe és felfrissült testtel, kielégített étvágygyal távoznak. Öröm nézni a kipirult arcokat és hálás tekinteteket. A népkonyha azonban ma még nem tudja kellőképen kielégíteni a szükségleteket. Nem képes arra részint felekezeti jellege miatt, mely parancsoló kényszerrel elsősorban arra kötelezi, hogy a vallásabeli szegények és éhesek nyomorát enyhítse, részint pedig anyagi tekintetben annyira elhagyatott még, oly kevéssel járulnak hozzá más jótékony egyesületek és egyének fentartásához, hogy a népkonyha csak szűk keretekben mozoghat. Ez pedig helytelen és igazságtalan állapot. A nyomor nem ismer felekezeti különbséget, az éhség egyformán fáj a katolikusnak és protestánsnak is. Felmerülhetne azon eszme, hogy a vármegyei nőegylet és más jótékony- sági egyesületek’ egy második népkonyhát állítsanak fel. De mihelyt praktikusabban gondolkodunk, azonnal rájövünk arra, hogy sokkal helyesebb és olcsóbb is, ha a meglevő alapra helyezkedve a többi egyesület és egyén a már meglevő népkonyha kifejlesztésével igyekszik az állapotokon iavitani és az anyagi hozzájárulásokkal és alapítványokkal odahatni, hogy mennél több rászorult, felekezeti különbség nélkül részesülhessen a népkonyha áldásaiban. Ha a jótékony egyesületek együttes ülést tartanának, melybe belevonnák a népkonyha elnökségét, megtalálnák a módot arra, hogy a mai keretek kiszélesítésével általánosabbá tegyék a népkonyhát és költségvetését megnagyobbítva, a város nagyobbszámu szegényeit és munkásait is a népkonyha asztalához ültethessék. Háttérbe kell vonulnia a felekezeti érzékenységnek és arra kell törekedni, hogy a keretek kiszélesítésével rövid idő múlva beállhasson az egyensúly az összes vallásu szü- kölködők között és arányos legyen a népkonyha jótékonysága. A népkonyha nem könyöradomány. A mai kereseti viszonyok városunkban nem eléggé fényesek ahhoz, hogy a munkás vendéglőkben étkezhessék. így történik meg azután, hogy a hiányos táplálkozás a pálinkára utalja a munkást és az alkohol összes káros következményeinek nyílt ajtót nyújt. Ha azonban 20 fillérért minden ember önérzetének csorbítás nélkül tisztességes ebédhez juthatna, kisebb lenne az alkohol-fogyasztás és csökkennének a társadalmi bajok is. Adakozásra hívjuk tehát fel az egyesületeket és egyéneket. A jótékony egyesületek helyesen tennék, ha költségvetésükben legnagyobb tételként szerepelne a népkonyha céljaira való hozzájárulás és nem várnának, kísérleteznének, de ha segíteni akarnak, azonnal, még a tél beállta előtt segítenének. Az egyes felekezetek lelkészeinek kell elsősorban azon lenniük, hogy mennél több alapítvány létesüljön híveik érdekében és fáradságot nem ismerő tevékenységet kell immár kifejteniük. A megye és város, mely annyi mindenféle hasznos és haszontalan célra kénytelen vagyonát szétforgácsolni, méltassa figyelemre legáldásosabb intézményünket és mielőbb szavazzon meg nagyobb összegeket a népkonyha fejlesztésére. A magánosoknak pedig, ha jótékony célra Japán női dal. Közli Zombory Gyula. Kicsi a mi szivünk, Kicsire van szabva, Jaj, de a szerelem Megnő benne nagyra. Olyan nagyra megnő : Osztogatjuk szerte, Majd meghalnak érte. És az lesz a sorsunk, Mint a birsvirágnak, Szabad tépni bátran Az egész világnak. Mikor mind letépték A sok éket, szirmot, A kopár fa áll ott . . , Beresztov Petrovics Iván halála. Irta Wojnarovits Ernő. A kerítés mellett lombját hullató vén eperfa. Az udvar sárga harasztját, — mint a pókháló — koresz- tül-kasul futják a feketére száradt kórók és bogáncsok sötét vékony árnyai. A levegőben sűrűn úszik az ökörnyál. A düledező ház előtt, — a hová melegen süt az őszi nap — hosszú, kékcsikos köntösében, könyökeit térdeire támasztva, torzonborz szakállal övezett ráncos arcát érdes tenyereibe sülyesztvo ül egy kövön az öreg Beresztov Petrovics Iván. Mélyen fekvő szemei le voltak hunyva, mintha aludna, csak vértelen ajkai rándultak meg néha-néha. Egyszerre fölpillantott, reám vetette fátyolos, révedező tekintetét. — Ah! itt vagy Grigorij ? — szólalt meg ismert, csendes, suttogó hangján. — Itt, IváD, eljöttem, hogy az élet meséjének folytatását meghallgassam. Egy ideig hallgatott. — Az élet — szólalt meg újra, — reám nézve egy sápadt, sárga arcú, gyászruhás anyóka, kinek szeme szegletébe egy millió ránc fut összo. Nincs öröm, nincs már meg a jövőbe vetett erős hit, nincs remény. Másképpen volt az régen, nagyon régen. Ifjú voltam és bohó, szemébe kacagtam annak, a ki előttem az élet súlyát emlegette. Volt vagyonom, állásom a kormányzó mellett, voltak cimboráim. Egyszer aztán utamba került Nataska, megtartottuk fényes eljegyzésünket. A Végzet azonban máskép határozott. Egy hideg őszi estén — meghalt. Mélyen fekvő szemeiből egy könnycsepp gördült végig ráncos arcán és eltűnt ősz szakáiéban. — Megváltozott, üres, hangtalan lelt azóla minden. Oh, bár elvitt volna magával, milyen boldogok lettünk volna ott font, a honnan a csillagok millárdjai tekintenek le ránk. Csönd lett, az öreg Beresztov elmélázott. Feleltünk magasan, hangos csipegéssel rajzottak a búcsuz- kodó fecskék. Beresztov, a nélkül, hogy szemeit fölnyitotla volna, beszélni kezdett. Fenséges leány volt Nataska . . . angyal volt . . . hullámos arany szőke haja, mint egy korona diszitette szép fejét . . . sötét ibolyakék szeméből az élet kacagott reám. Corregio Dianáinak termete megközelítette az övét ... és szive volt. Kart-karba fűzve sétálgattunk a parkban, felettünk összeborult a fák zöld lombja, csak itt-ott mosolygott reánk a tisztán ragyogó kék ég, mint egy gyermek. Fölmentünk a hegyre, — padunk a zöld gyep volt .... lenéztünk a messzeségbe .... a jövőbe; gondolatink találkoztak .... összenéztünk és kacagtunk. Kimentünk a sárga arcú fehér margarétával tele hintett virágos mezőre .... csokorba gyűjtöttük. Margaréta volt a kedvenc virága. Kergettük a pillét, — a fehéret, a sárgát, — a milyen utunkba akadt. Egy alkalommal váratlanul kerekedett egy bolondos kis szél — lekapja kalapom, és viszi, ragadja magával. Utána szaladtunk és elcsíptük a szökevényt. — Látod, Iván, tőled minden elszalad! — szólt és megcsókolt. — Csak én nem — akarta jelezni. Ezután mosolyogni próbált, de a köhögés, mely hirtelen elfogta, megakadályozta őt abban s arcát a tüdővészesek rettenetes pirja öntötte el. — Milyen árvának éreztem én magamat Nataska halála után! Ha tudnád, Grigorij! Úgy éreztom magamat, mint Mózes, a kinek Isten megmutatta messziről az ígéret földjét, mondván: „Nesze, lásd álmaid netovábbját, elérni azonban nem éred el soha!“ Azután csend lett, irtózatos csend .... Halk suhogással hulldogáltak a sárga, száraz levelek. Lement a nap. A vén eperfa megnyúlt árnya lassan egybeolvadt az est félhomályával. Sötét lett. Másnap délfeló lélekszakadva rontott be hozzám Beresztov kis inasa, és jelentette, hogy az öreg elment a szép Nataska után. Lapunk mai száma 4 oldal.
