Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)
1909-07-14 / 56. szám
47. évfolyam. — 56. szám Megjelenik minden vasárnap reggel és szerdán délben. Ungvár, 1909. julius 14, Előfizetési feltételek: C»k „Ung“ lap» Egész évre . . 12 K Negyedévre . 3 K Félévre.... 6 K Egyes szám . 12 f. Amerikába: Egész évre ...............17 K „Dag fármegye Hlratalos Lapjá“-»l egjűtt egész évre 16 K — Félévre .... 8 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az .Ung* mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. NyiJttér soronklnt 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatal! telefonszám 11. AZ UNGMEGYEl GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér l-ső szám. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Félbenmaradt existenciák. Irta dr. Darvas István. A mindennapi életnek, ennek a zűrzavaros emberforgatagnak igen furcsa, mondhatnám torzszülötteire vetek néha futó pillantást. Teszem pedig ezt önkéntelenül, mert azt tapasztalom, hogy napról-napra nő, rohamosan szaporodik a félbenmaradt existenciák száma, kik okvetet- lenkedő természetüknél fogva ma már akaratlanul szemünkbe ötlenek. S hogy ez a gyors szaporodás hová vezet, mik lehetnek következményei, azt rövid elmélkedés után leszűrni, úgy hiszem nem lesz érdektelen. Jellem! — mily sokat jelent ez a szó ! Kifejezi azt, hogy van valami, a mi még megkülönbözteti az embert az állattól, sőt embertársaitól, van még valami, a mi egymagában is biztos alapot szolgáltathat a jövőbe villámgyorsan rohanó emberi fejlődésnek. Jellem nélkül — s ez már a tömeg lélektanához is elvezet minket — mintha homokvárat építene a nyüzsgő emberiség, mintha csak pókháló volna a kötél, mely visszatartja az embert attól, hogy társát, saját vérét, faját le ne üsse, mert hogy annyira összeérnek már a könyökök a nehéz küzdelemben s a szorongásban. Sajnos sok, igen sok azonban ma az olyan ember, a kinek lelkében erről a jellemről csak igen homályosan kiképzett fogalom él vagy talán annak csak valamelyes mixtum compo- situma tölti be az űrt. A mai világ iránytííje derűben s borúban egyaránt változatlanul a haszonra, az önzésre mutat, mint tetteink legfőbb rugója felé. Azt kell ma hinnünk, hogy akkor neveljük helyesen az ifjú nemzedéket, ha arra tanítjuk, hogy az élet mindenféle konjunktúráiban észre vegye azt, hogy mit és hogyan cselekednie önérdekeire nézve a leghasznosabb. Belső érték ez ma, ha nem is teljesen háttérben maradó szükséglet, de célhoz, mint a jól végzett munka a megérdemelt eredményhez, vajmi ritkán vezet. S mivel ma az emberek arra törekszenek, hogy minél hamarább szerezzék meg magoknak azokat a fegyvereket, melyekkel az élet küzdőterére kilépve, a kenyérhez — akár más szájából is elkapva azt — hozzájussanak : hát e{ a legmélyebben fekvő oka annak, hogy oly sok ma a félember, hogy annyi félbenmaradt existencia lézeng körbe a nagyvilágban. Fel vannak ezek fegyverkezve mind ama külső kellékekkel, melyek alkalmasak arra, hogy az első pillanatban bennünk maguk iránt rokon- szenvet keltsenek s esetleg belső értékre, tudásra s jellemre is engedjenek következtetni. Ám ha csak rövid ideig is vannak közelünkben s gondolkozni halljuk, cselekedni látjuk őket, a legdisszonánsabb hang a kongás, a tartalomnélküliség s a jellem fogalmának megvetése zavarja meg a simulékony, hízelgő akkordot. Önkéntelenül is kérdezhetjük most már: melyik az a melegágy, a hol ezek a félemberek kifejlődnek s viszont hogyan lehetséges az, hogy ezek az üres tartalomnélküli, a jellem mivoltát ily furcsán magyarázó egyéniségek meg nagy számban vannak felszínen, úsznak az árral, sőt annak tetején is ? Az elsőre a felelet nehezebb, még pedig azért, mert ezeknek a nulláknak a tízben nem igen látjuk a csiráit, fiatalabb hajtásait, csak akkor vesszük őket észre, botlunk beléjük, a mikor már teljes virágjukban pompáznak. Hervadásukat, elfogyásukat gyakran láthatjuk, de születésüknek s megerősödésüknek csak ritkábban lehetünk szemtanúi. Valamelyes megnyugtató feleletet azonban mégis csak adhatunk s igy a szanálás módja is meg van könnyítve. Melegágyai t. i. ezeknek a „clair-obscure“ jellemeknek nagyrészben mindazok az életpályák, foglalkozások (a kézi munkától természetesen eltekintve) a melyeknél ma a külső megjelenés sokszor elégséges, esetleg van is valamelyes gyanús végzettség s a hiányokat fedi a nagy száj s a látszólag általános , de egyszersmind annál felületésebb műveltség s a belekontárkodás mindenféle tárgyba és eszmekörbe. Ma a középiskola nehézségeit bámulatos szorgalommal döntögetik, a minek megfelelőleg az eredmény is természetesen jobb s a kirostálandó percent hanyatlik. Ezzel szemben azonban a már szorosabban vett szakpályák s igy az egyetemi végzettség megszerzését is évről- évre szigorúbb feltételeknek vetik alá s igy beáll az a szomorú körülmény, hogy a középiskolából kikerült ifjú képességeiben a jó eredmény által megtéves{ti>e, a neki meg nem felelő magasabb egyetemi fokra megy, ott hamar reájön arra, hogy az előbbi tanrendszer tulajdonképpen félrevezette őt s akkor abba hagyva felső kiképeztetését, beáll Írnoknak, végrehajtónak, városhoz, pénzügyhöz s a jó Isten tudja még hová, nyakára növelve a keserves küzdelemmel teljes végzettséget szerzetteknek, államnak s társadalomnak — a proletariátust. Ezek aztán a protekció és egyéb közismert segélyeszközök utjain elözönlik mindazon pályákat, a hová a végzettek mennének kényszerűségből is, mivel tanultságuknak megfelelő állást nem tudnak szerezni vagy teremteni s beáll a tanultak között a túltermelés, ma-holnap a teljes válság s annak összes károsan ható tünetei. — Ma egy középiskolai tanár lövi magát kétségbeesésében agyon, mert hogy diplomája még a reáforditott tőke legalacsonyabb kamatait sem hozza be, holnap meg jogvégzett emberek pályáznak a tanfelügyelői állásokra s betöltik a közoktatásügyi, a honvédelmi, a kereskedelmi ministeriumok s egyéb közigazgatási szervek rekeszeit. Rövidesen tehát ott fogunk tartani, hogy senki sem tölti be azt a hivatást, a melyre őt tulajdonképpen megszerzett előismeretei feljogosítják. Mindennek alapokai pedig a félbenmaradt existenciák, a kik a mások helyét hívatlanul elfoglalják s betöltve tartják. No és ha még azt kutatjuk, hogy miért is grasszálhatnak maiíapság ezek a félemberek, Úti benyomások. Irta Deák Gyula. r. (A német öntudat. — Az emléket. — Idegenforgalom. — Unser Rhein. — A német becsületessége. — Jólét, reklám. — A vonatok berendezése. — Nagy városok, a folyók szabályozása. — Hogyan védelmezik a leányokat?) Amsterdam, 1909. fül. 6. Két napja, hogy Amsterdamban, Hollandiának legnagyobb városában időzöm. Előbb Németországnak Passau, Regensburg, Nürnberg, Heidelberg, Frankfurt am Main, Mainz és Köln városait néztem meg. Ha tanulni akarunk, akkor minden magyar embernek, a ki csak teheti, el kellene néhány évenként a Nyugatra rándulni, hogy ott benyomásokat, hangulatokat és tapasztalatokat szerezzen, a melyekből bizonyos tanulságokat leszűrve iparkodjék a hazájának használni. Már most megállapíthatom azt, hogy sok tekintetben el vagyunk maradva a hagy Germániától, a melynek szelleme minden németet annyira eltölt, hogy valósággal szikrázik belőle a német öntudat. Náluk a Germánia nemcsak a földrajzi terület jelenti, hanem a nagy német egységet, a melynek eszméje nagyot és kicsinyt, császárt és szolgát egyaránt lelkesit. A Ger- mániáórt él, hal a német, azért dolgozik kitartóan, szorgalmasan; azért takarékoskodik ruházatban és élelemben. A gazdag német nem ruházkodik olyan szépen, mint a magyar. A nürnbergi gazdag nők egyszerűekben öltözködnek, mint az ungvári kishivatalno- kok feleségei, leányai; nem „sikkesek“, de az anya rajta van, hogy a Germániát erősítse testileg, szellemileg kiváló fiákkal és leányokkal; az egész család pedig nagyobbitja saját vagyonát és ezzel a Germániáét is. Csudálatos fónynyel veszik körül a Germániát. Oh bárcsak ezt lehetne mondani minálunk Hungáriáról! Mainzból Kölnig hajón utaztam. Vasárnap volt. óriási tömeg. Külömböző egyesületek tagjai utaztak valami kiránduló helyre. Rüdesheim után haladtunk el a Nationaldenkm&l előtt. A dalárdák rágyújtottak a „Wacht am Rhein“ c. nagynémet dalra, a zenekarok kísérték s minden német felállva, szinte átszellemülve szemlélte az emléket, a melyet talán már tizedszer, huszadszor látott. Később, a mikor a Loreley-szikla előtt hasította a Rajna vizét, a lelkes tüntetés megismétlődött, megint átszellemültek az utasok, áhítattal leste mindenki a sziklát s az első a ki megpillantotta, továbbadta: a Loreley! Egyszerre megzendült a „Loreley“ dallama; a német nagy forradalomnak egyik eszköze; a vonat dübörögve vegyítette be hangját a dalba, a mikor a szikla alatti rövid alaguton átfutott. Könny csordult ki a szememből. Nem a német egységért dolgozó nemzet lelkesedésének hatása csalfa ki a könnyet, — hasonló lelkesedést láttam én már a kicsi Románia fiainál is, — hanem arra gondoltam: Istenem, itt van a Loreley-szikla, minden nagyszerűség nélküli alkotása a természetnek, és mégis hogy rajong érte a német; ügyes szelleme, rekláma ide csaltá sok nemzet fiait, még Amerikából is — a mint hogy onnan is volt velünk egy fiatal pár, — mi magyarok pedig sokkal szebb, sőt mondhatnám, hasonlíthatatlanul szebb folyóval, csodálatosabb sziklaalakulatokkal dicsekedhetünk, mert van Dunánk, annak a Kazán-szorosa sokszorosan felülmúlja a Rajna legszebb részeit s ott még sincs idegenforgalom, mert még mi magunk sem ismerjük. Hány magyar volt az Aldunán? Hamarosan össze is lehetne számítani. Tőlünk mindenki, a kinek az Isten pénzt adott, szalad külföldre elkölteni a pénzét, mielőtt hazáját ismerné. Divatos például a Lidő látogatása, holott a mi Margit-szigetünk százszorosán felülmúlja gondozás tekintetében azt, Cirkvenica homokjának bársonyossága sem marad hátra az olasz fürdőhely homokja mögött. A német nemzeti egységet sok szobormű örökíti meg. Frankfurtban az egységet kifejező szobor tiszteletreméltó hirdetője az eszmének. Germánia lovon ülve tiporja agyon a sárkányt, jobb vállán a zászlót tartja, mig mellette az egység kovácsolója, a hatalmas Bismarck áll. Szebb szobrot elképzelni nehéz, mint a hogyan ez a mű kifejezi azt a hatalmas köteléket, a mely összefűzi a germán fajnak ezt a nagyra fejlődött tagját. I. Vilmosnak Nürnbergben és Coblenz mellett, a Rajna és Mosel összefolyásánál, az u. n. német szögletnél van szobra. Az utóbbi a világnak a legnagyobb szobra, a mely személyt ábrázol. A német a Rajnát „ Unser Rheinu-nák nevezi. Mennyi nemzeti öntudat van ebben kifejezve. A Rajna- menti városokban mindenütt lehet kapni csinosan kiállított albumot — a jellemző felírással — a melyben a Rajna-menti városok, nyaralók, várak, várromok, a szebb természeti alkotások képei vannak összegyűjtve. Rövid magyarázat emeli a képek értékét. A Rajna mellett város várost ér. Még a 20—30 házcsoport is városnak mondható abban az értelemben, hogy 2—3 emeletesek a házak és valamennyi dísze az építő - stílnek. A 20—30 háznak is megvan a maga temLapunk mai száma 4 oldal.
