Ung, 1909. január-június (47. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-11 / 29. szám
29. szám. TX ÜST a 3. oldal. kis betűket végezte még el, egyesek néhány nagy betűt is ; ezek nagy része rendetlenül járt az iskolába, a követelményeknek ezért nem felelt meg. A 6 feloszlott, egy félbeszakadt és 3 még működésben levő tanfolyam 241 hallgatójának foglalkozási adatai ismeretlenek még. A többiek foglalkozás szerint ekkép oszlottak meg : földműves gazda 276, gazdasági munkás (csel d, napszámos, zsellér) 215, kőműves 8, csizmadia 3, ács 4, utkaparó 2, pásztor 29, majoros 2, vasúti munkás 8, házi szolga 2, kovács (8 cigány) 16, kertész 2, cipész 5, mezei, éjjeli őr 11, kocsis 8, gyári munkás 1, vályogvető (cigány) 12 és bizonytalan foglalkozású 13. Nyelvre nézve 2 angol (amerikai), 4 orosz, 7 tót kivételével — de ezek is tudnak magyarul, csak a 2 angol töri még nyelvünket, — mind magyarok. Korra nézve: egy árva fiú 14 éves s mint ilyen a legfiatalabb volt, egy 66 éves földműves pedig a legöregebb. A legtöbb egyén 25—35, továbbá a 35—45 közti időben van. Feltűnő jelenség, hogy a pásztorok legnagyobb része igen szorgalmas volt és nagy ambícióval vett részt a tanulásban. A cselédek közt sok rendetlenül látogatta az iskolát, ám de ennek nagy részben nem ők az okai. Érdekes még tudni, hogy ezek a tanfolyamok mennyi tan- és Írószert vettek igénybe. Kellett 858 ABC-ös könyv, ugyanannyi írón és tollszár, 5148 toll és több mint 6000 irka. Levél egy görbe országból. 1909. évi márc. 28. Édes Bandikám ! Soha életemben, mióta a fülemen lyuk van, nem irtain annyi levelet, mint most; mert szívesebben dis- kuráltam az én szeretteimmel, Gyula bácsival a szép asszonyokról és lányokról, veled és Antival a jövőről és a többiekkel más dolgokról, de mert neked tett ígéretem köt és talán örömötök is fog telni benne és ha nektek nem is, hát azoknak a szülőknek, testvéreknek és menyasszonyoknak, a kiknek a fiaik, testvéreik avagy vőlegényeik jöttek velünk ebbe a görbe országba. De hogy hosszas ne legyek, el is kezdem. Ma egy hete reggel váltunk el véreinktől és barátainktól az ungvári állomáson, mert hisz a bucsúzás pillanatában érzi az ember legjobban, hogy vannak szülei, testveiéi és barátai; érzi, hogy milyen fájó érzés hatja át az embert egész valójában; ilyenkor érzi legjobban, hogy van szerető szive, mely szeret és érez, mikor övéitől a hazaszeretet és az alattvalói hűség az embert elkötelezi. Nem csoda hát, ha elválásunkkor könnyeztünk is. De miért is könnyeztünk? Talán azért, mert féltünk a haláltól? Dehogy azért! Hiszen az olyan mindegy, hogy az embert Ungváron az aszfalton üti meg a guta, a vagy pedig itt egy ostoba szerb golyó éri, sőt ez utóbbi még szebb halál. És ha nekünk a presdestináció tana szerint ez volt elrendelve, akkor kikerülhetetlen. Könnyeztünk azért, mert most láttuk, hogy mennyire szereti a magyar a magyart a veszély tudatában és mennyien siratnak meg minket. Láttuk a mi városunk kedves közönségének azt a leírhatatlan ragaszkodását és szeretetét, a mivel irányunkban, dicső halálra szántak irányában viseltetett akkor, a mikor a legnagyobbtól a legkisebbig majdnem mindnyájan kifáradtak az állomásra, hogy nekünk búcsút mondjanak és intsenek. Könnyeztek sokan azért, mert nem lehettek ott szerettei, a kiktől elbúcsúzhattak volna. De hát kinek ne csalta volna ki a szeméből az elválás és bucsuzás a könnyet, mikor látja, hogy sírnak a szülők, feleségek és menyasszonyok ! Mikor láttuk, hogy az én kedves hadnagyomat miként zárta és szorította keblére az édes anyja és záporként hullatta könnyeit szeretett fiára. Ez a jelenet olyan képet nyújtott mindnyájunknak, mintha talán rossz sejtelmei lettek volna az édes anyának fia iránt s igy önkéntelenül mindnyájunknak ezt sugallta a bucsuzás. Mert tudjuk, hogy a szerető édes anya az, a ki legjobban érzi meg, hogy gyermekére mi vár. De ne legyen ez az anyai sugalat és előérzet mindig igaz, igy most se ! De ha könnyezve is jöttünk el, azért készséggel engedtünk a kikerülhetetlen végzetnek. Örömmel is jöttünk talán, mert a magyar nemzet fiai, a melyet itt most az ellenséges szerbekkel szemben mi fogunk képviselni, mint mindig, úgy most is fényes tanujelét fogják adni hősiességüknek, hagyományos bátorságuknak. És ha nem is a szeretett haza védelméről van szó, hanem a kvóta arányában idegen érdekről, örömmel ajánljuk fel védő karjainkat királyunk, a magyar király trónja fényének emelésére! Mert a lovagias magyar nemzet, a mint a múltban, úgy a jelenben is mindig szilárd támasza volt és lesz a trónnak ! És ha övéinktől az elválás pillanatában könnyezve is váltunk meg. de most, dacára, hogy tudjuk és látjuk, miként csinálják az ellenséges szer- bek a kis és nagy lövészárkot, látjuk, hogy itt a határon miként állítják fel ellenünk ágyúikat, a melyek esetleg életünket fogják kioltani, mégis bátran és elszántan várjuk a parancsot, mert őseinkhez híven a magyar király dicsőségét is fogjuk szolgálni. Ez volt röviden hangulatunk és lelkiállapotunk. Most pedig leirom neked — persze a lehető legrövidebben, mert időm nincs — utazásunkat. Én a tisztek jóindulata és gavallériája révén egy II. osztályú fülkébe kerültem. Különben csak annyi illet meg, mint egy lovat, t. i. marhakupé. A fülkében Zalán Jenő és a Lestyán-fiuk társaságában ültem, de tekintettel lassan emelkedő kedélyünkre, snapszunkra és bornyusültünkre és sonkánkra: Fischer, Mauks, Rudali és még többen gyakran voltak vendégeink. Mindenek előtt már Kincses-Homokon elkezdtük magunkat a nagy elérzókeuyülés gyöngeségei ellen erősíteni és a Sárikától kapott konyakot lassan beszedtük, úgy, hogy mire Csapra értünk, a hol vármegyénknek búcsút mondtunk — teljesen megerősödtünk. Az állomásokon, tekintettel a vasárnapra, mindenütt nagy tömeg várta vonatunkat, a hol is mindenki kereste a maga ismerősét, hogy elbúcsúzzék tőle. Délután 2 órakor Nyíregyházára értünk, itt rögtön a kiszálláskor az állomáson kiabálják a nevemet. Először megijedtem, aztán mondják, hogy menjez a telefonhoz. Persze rohantam és meglepődtem, mikor egy aranyos, kedves hölgy szólal meg, a ki már nem tudott az idő rövidsége miatt tőlem elbúcsúzni és a telefonnál sírva búcsúztunk el. Azt hiszem, könnyeink árjától azóta a jóindulatú telefon be is rekedt. És ez oly jól esett nekem, hogy csak ha Szerednyére megválasztanátok szolgabirónak, az esnék jobban. Már megint az üzletre gondolok ! Ugy-e ? Mikor ez megtörtént, bementem az étterembe és szerényen leültem egy külön asztalhoz, de a kedves Frischenschlager, Putsch Gyuszi és a többiek a tiszti asztalhoz bivtak; az adjutáns Lettner főhadnagy és Bucek Gyula a többi urak közbenjárásával kieszközölték Lankasch kapitány és zászlóaljparancsnok urnái, hogy állandóan velük étkezhessem és azóta velük is étkezem, ha kissé drága is, de nagyon kellemes. Szóval, itt megebédeltünk és mentünk tovább. Az utón elérzékenyülten, de hatásosan ittunk, vicceltünk és kártyáztunk. Mauks Árpád rokon úgy az utón, mint itt is összenyert már annyi pénzt, hogy a kisbéri birtokot, a hol civilben intéző, kártyapénzen megveszi. Este 7 órára Debrecenbe értünk, egy órai időnk lévén itt, Jenő hadnagyom vezetése alatt a Lestyán, Fischer, Häusler Olga, Kadlecz és még többek társaságában megtekintettük a várost. Visszajövet közel az állomáshoz találtunk egy utcát, telve mulatóhelyekkel, a melyeket színes lámpák jeleztek. Fischer hadnagy ösztökélésére be is mentünk egy ilyen mulatóba. Alig kezdtünk a murihoz, már jelzett a vonatunk és laufsrittbe inaltunk már-már robogó vonatunkra. Egész éjen át utazva, hétfőn reggel Nagyváradon ébredtünk fel, miután a vonat rövid ideig állott, csak annyi időnk volt, hogy az Úristen szabad ege alatt egy kutnál megmosdottunk és az étteremben a reggelinket elfogyasztottuk. Megérkeztünk Gyulára, ezt a várost is megnéztük; a kiterjedése nagy, de kinézése teljesen falusias. Azonban konstatáltuk, hogy szép asszonyokkal és lányokkal telve van. Visszatérve az állomásra, sürgö- nyöztünk Csonka Elemérnek, jelezve, hogy Mauks, Putsch, mint régi jó ismerői, a II. zászlóaljjal utazunk arra és Szeged-Rókuson egy órát töltünk. Szeged-Rókuson Elemér Gergely huszárőrnagy- gyal az állomáson várt minket. Örömünkben meg is ittunk egy pár pohár sört s már-már nagyon jó kedvünk kezdett lenni, ha el nem rontják azzal, hogy fülünkbe súgják, miszerint már pénteken reggel lövünk. Ez a péntek azonban már elmúlt és még puskával nem lőttünk! Elemóréktől is elbúcsúzva, folytattuk utunkat. A magyar határhoz érve mindannyian magyarok a fülkénkből kinéztünk és fehér kendőket lobogtatva búcsút mondtunk kedves hazánknak, éreztük a levegőben is, hogy nem vagyunk már hazánkban. Elértük annektált tartományunk első városát: Boszna-Bródot, a melynek lakossága nagyobb részt bosnyák, török és kevesebb szerb. Itt szívtunk először bosnyák cigarettát, a mely, mint tudjátok, nagyon jó, de erősebb, mint a mienk. Itt kezdődik már a görbe ország ; már láthatók a magas, sziklás kopár hegyek, s innen kezdve már csak egy keskeny vágányu vasút vezet, hol 500—1000 méter magas hegyek tetején, hol a hegyekbe vágott alagutakban. Mivel a fülkék, valamint a mozdonyok kisebbek, innen már két stafelben mentünk. Én az első stafelbe kerültem. Szerdán délben pihenő helyre érkeztünk, 4 órai tartózkodásunk lóvén, Rudali Samu és Häusler Olga társaságában egy kocsit vettünk, s bekocsiztunk a közeli városba. A város nagyon tetszett. Sok szép épületet láttunk. Különösen feltűnt egy szép és érdekes utcája, telve 2 és 3 emeletes nagyon szép épületekkel, melyekben mulatók vannak ugyancsak színes lámpákkal jelezve. Csupán kuriózumból ebből is megnéztünk egyet. De meg azért is, mert találkoztunk az aranyos, kedves doktorkánkkal, Szokolik-ka\, a kivel ha találkozom, rögtön eszembe jutnak az ungvári leányok és töröm a fejem, hogy miként kellene valamelyik jó barátnőmnek ezt az aranyos doktort megcsípni. Bementünk a mulatókba és szemünk-szánkat el- tátottuk, mikor láttuk, hogy milyen szép és a mai kor igényeinek minden tekintetben megfelelő mulatókba kerültünk; a kimaradási engedély elteltével visszatértünk az állomásra s tovább utaztunk végállomásunkra. Miután még magasabb hegyeken és még több alaguton kellett utaznunk, már 3 stáfelben jöttünk. Én a Ilik stáfelbe jutottam, fülkénk közvetlen a mozdonyhoz volt csatolva s benne ültünk Frischenschlager, Zalán, a Lestyán-íiuk, Häusler, Kadlecz, Rudali. A mint a mozdony ment fel egy 800 méter magas hegyre, a mely még hóval van borítva, a hegy tetején a mozdonyt és az első fülkét összekötő kapocs elszakadt, vagyis a mi fülkénk szakadt el a vonattól és fülkénk kezd visszafelé szaladni a hegy tetejéről. Csak az volt a szerencsénk, hogy az itteni kocsik nagyon erős fékekkel vannak ellátva és a vonatv.ezető idejekorán észrevette, különben szerbek nélkül is sikerült volna a másvilágra utazni. A kapocs elszakadása következtében óriási lökéseket szenvedtünk, fülkénkben minden reánk hullott^ Nagyot ijedtünk, de a rémület nagyobb volt mint maga gyerek és néhány perc múlva a tűznél simogatta gazdája a kedves didergő állatot. — Ha pedig valami szó esnék —• szólt Pesta tekintetét a didergő papra szegezve, — hát velem lesz a számadás ! Dehogy is esett szó, minek esett volna. A betyár becsületet is tiszteletben kell tartani. Czirok Pestáról többé sohasem hallottam. A társaságnak azonban egy verekedő és már gyilkolás és rablásra is vetemedett tagjával sok baja esett később Héder János kir. albínónak, a ki parasztle- génynek öltözve, a battyáni erdőben fogta el a kaposi pandúrokkal, az elmondottak után 14—15 évvel később a tót szegénylegényt: Tökmag Jóskát. Ez az egy alak lett közönséges rabló az egész bandából, a többi az erdő, a búvóhely puszlultán bizonynyal jóba foglalta magát és mint pásztoremberek állottak ki hol szolgálatba. Egyet a szegénylegények közül azonban már embernyi koromban mégis láttam. A kölyök-kocsisból már javakorabeli ember lett s nálam szolgált az apám halála után. Volt nálam egy gyönyörű szál legény számadó kondásom: Loksa Pesta Hires verekedő hírében állott, bár ő nem bántott senkit, de ha belekötöttek, veszedelmes volt. Egyszer másodmagával í 4 tót legényt vert ki a faluból s az ahhoz való botot is tőlük vette el. Sok lehetett az én számadómnak a rovásáu itt-ott, mert vásárra, sokadalomra csak szükségből és leginkább az én szekeremen a kocsis mellett ülve szeretett jönni. Egyedül nem igen volt neki tanácsos. Egy husvét előtti vásárra Nagykaposra mentünk ruhát vásárolni a számadónak s dolgunkat végezve, a fogat mellett beszélgettem Héder Jánossal, mikor a nyugodtan oldalt álló Loksához egy magas, nagy szál ember közeledik s ezzel a szóval: „Adjon Isten, Pesta öcsém!“ úgy vágta botjával búbon, hogy rögtön hanyatt esett. A kocsis lólekszakadva mondja: „Uram, ez vitte el a kelecsenyi erdőn az ürühust és kenyeret a szekérről, mikor a Bogár megkerült.“ Ez alatt a hosszú ember a földön fekvő Loksa lábához állott és még egyet akart — a végsőt — fejére ütni. A majdnem halottnak hitt Loksa a lesújtó botot elkapta s a következő pillanatban a hosszú embert fekvő helyből úgy csapta orrba, hogy az terült el a földön. Héder Jánosból kitört az atléta, diadalmas kiáltással ugrott oda: „Jól van Pesta“, de egyben az ütésre emelt botot megfogta kezében. Két pandúr cirkált a vásáron, ezek vették pártfogásukba a két verekedőt, kiket a járásbírósághoz vittek be. Mire — kissé késve — Héder János barátommal a hivatalhoz érkeztünk, lélekszakadva jelenti a börtönőr, hogy a bekísért emberek megölik egymást. Egy zárkába csukta őket a szerencsétlen. A priccsen összegabalyodva találtuk a két alakot, alig lehetett őket szétválasztani. A hosszú ember Anar- cson gulyás volt. Hogy micsoda számadásuk volt egymással, azt soha sem lehetett megtudni tőlük. A pásztor, szegénylegény igy párbajozik. De vége van már ennek is. Elpusztult az erdő, elmúlt a betyárvirtus, eltűnt az erdők romantikája. P"”M^^aBMBM^MBBBTüdcibetecséaekt borútok, szamár» I ^7* #• köhögés, skrofulozis, influenza TPnnhn** I q ^ g gg gg ellen számtalan tanár és orvos által ^ naponta ajánlva. Mm Omt C* ^ * Minthogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérjen mindenkor wbrmraAní. ■ Emdi az étvanra, í9 a .«.sül* znegBzün. ** „Rothe“ eréáeli csomagolást. Kap*a*6 °TraT*«^i? teti a köhögést, váladékot, éjjeli izzadást __________- . _ ^aQ “ Qvegenklnt 4. korona. j P, HofTmAllR-iL'T SfcCChO C®. BlíSeS (Svájc)
