Ung, 1908. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1908-11-29 / 48. szám
2. oldal. UNG 48. szám zeti Tisztviselők Egyesülete cim alatt megalakítandó körzetterve az, hogy Bereg, Márama- ros, Ugocsa és Ung megyék pénzintézeti tisztviselőit hozná szervezetbe. Az eddigi érdeklődésből joggal következ- tethetém, hogy a mi vármegyénk, valamint a szomszédos megyék pénzintézeti tisztviselői nem fognak más megyebeli kartársak mögött elmaradni és hamarosan megalkotják majd szervezetünket. Ez annál is valószínűbb, mert ezt a mozgalmat az intézetek vezetői is a legnagyobb jóindulattal fogadják mint olyant, a mely a mellett, hogy tis{tán erkölcsi alapon — tehát, minden anyagi érdektől távol áll, — elvül vallja a pénzintézeti tisztviselő és vezető között való barátságos és egyetértő munkálkodást és evégből szükségesnek tartja a létesítendő egyesület támaszai gyanánt a pénzintézetek vezetőinek megnyerését. Felállítandó egyesületünk serényen folyó előmunkálataihoz kérem kartársaim szives támogatását, mert ha ezen munkában mennél számosabban, illetve mindnyájan részt veszünk, úgy a legszebb reményekkel tekinthetünk az uj egyesület működése elé. A lobogó kibontva. Jelszavunkkal: „szövetkezünk“, álljunk és sorrakozzunk kedves kartársaim mindnyájan e lobogó alá, mint egy test és lélek és ekkor bátran kiállhatunk a harctérre, hogy jogos kívánságainkért küzd- jünk, mert az óhajtott győzelem biztos! Kelen Jenő a tiszaujlaki takarékpénztár ügyvezetője. A vármegyék uj beosztása.* A választói jognak küszöbén álló általánositása azt a döntő fontosságú feladatot rója ránk, hogy minden irányban biztosítékokat keressünk a tekintetben, hogy állami életünx egysége és nemzeti jellege a reform folytán csorbulást ne szenvedjen, sőt meg nem ingatható alapokra helyeztessék. E célt szolgálja elsősorban a választókerüteteknek nemzeti szempontokból vezetett uj beosztása, a melynek folytán a magyar többségű kerületek száma az összes kerületeknek legalább háromnegyed részére fog rúgni és igy az a mai beosztás mellett állandóan fenyegető veszedelem, hogy a nem magyar többségű kerületek a magyar többségüeket majorizálhatják, végképpen megszűnik. A hazai nemzetiségi törekvések hívei tisztában vannak azzal, hogy az általános választói jog reformja nem fogja őket a parlamentben döntő súlyhoz juttatni. Reménykedő tekintetük inkább a vármegyéken nyugszik. A mai beosztás szerint ezeknek majdnem felében a nem magyar ajkúak lévén többségben, arra számítanak, hogy a megerősített önkormányzat és az általános választói jog segítségével az ősi magyar alkotmány köveiből építhetik meg a nemzetiségi kantonok ledönt- hetetlen falait. Csak természetes, hogy minden olyan * Részlet dr. Ajtay Józsefnek „A választási reform" c. könyvéből. Az értékes munka, a mely a kérdést alaposan és szakszerűen felöleli, 2 K-ért kapható. Melegen ajánljuk az érdeklődők figyelmébe. Szerk. terv ellen, a mely ilynemű reménykedéseik feslő bimbóit elhervasztani képes, kétségbeesetten tiltakoznak. így történt akkor is, midőn a múlt óv elején a „Budapesti Hírlap“ hasábjain a vármegyék uj beosztására nézve tervezetet közöltünk, a mely szerint a magyar faj lekötő erejének kihasználásával lehetséges a harminc nem magyar többségű vármegyét tizenötre leszorítani, a harminchárom magyar megyét pedig ötvenre szaporítani. A nemzetiségi sajtó egyhangúlag halálos csapásnak minősített minden ily irányú tervet a nemzetiségi törekvésekre nézve és bejelentették, hogy minden eszközzel küzdeni fognak a „sirbatétel“ ellen, sőt ha kell, memorandummal fordulnak ö felségéhez. De akadtak a vármegyék oly beosztásának magyar ellenségei is, a kik ez eszme keresztülvitelét lehetetlennek tartották, mert nagy változtatással, sőt felforgatással jár, és mert a történeti hagyományokat sérti. Ezek feledik, hogy Magyarország közigazgatási területbeosztása és szervezete nemcsak a régi időkben, de a közel múltban is igen gyökeres változásokon ment keresztül. A Határőrvidék és a Királyföld megszűntetését nem tekintve, az 1876. évi XX-ik törvény negyvenhét város törvényhatósági jellegét szüntette meg. Az 1876. évi XXXIII-ik törvény rendelkezései folytán eltűntek a Kerületek, a Vidékek, a Székek, mint közigazgatási beosztások, sőt a régi vármegyék közül a következők : Doboka-, Belső-, Külső- és Közép-Szolnok, Kraszna-, Torda-, Küküllő-, Felső-Fehér és Zarándmegyók. Ezenkívül ez a törvény a meghagyott vármegyék területeit is változtatta. így például Kolozsmegyétől elvett több községeket és az uj Maros-Torda és Torda-Aranyos vármegyékkez kapcsolta, viszont Dobokából Kolozs- megyéhez csatolt községeket; Hajdumegyét a hajdú városokból és Bihar meg Szabolcs határos részeiből alakította meg. Az 1880 évi LV-ik törvény Krassó- és Szörénymegyót egyesíti, az 1881. évi LXIV-ik törvény pedig Abauj- és Tornamegy ót, illetve ez utóbbit csak részben, mert a másik részét Gömörhöz csatolta. Az 1881. évi LXIII-ik törvény tizenöt vármegye területén tesz változtatást és ugyanez történik 1884-ben tizennégy vármegyével. A történeti hagyományok tehát inkább a mellett szólnak, hogy a változott viszonyokhoz képest és a nemzet érdekében módosítsunk a mai területi beosztáson. Az utolsó három évtizedben nagy eltolódások történtek a népesség eloszlása tekintetében éppen a magyarság javára. A magyar területek népessége erősen megnövekedett, a nemzetiségi vidékeké visszamaradt, úgy hogy a nem magyar ajkuakra viszonylag több megye esik, mint a magyar fajnépességre. Pestmegye a maga 820.000 lakosságával fölülmúlja hót nemzetiségi vármegye (Árva, Liptó, Turcc, Zólyom, Moson, Fogaras, Beszterce-Naszód) együttes lakosságát. Látnivaló, hogy a mai beosztás hamis képet ad a magyar faj erejéről és lekötő erejéről úgy a külföldi embernek, mint a hazainak, és vérmes reményekre jogosítja föl a nemzetiségi törekvéseket. Nemrégiben Ereky István dr, mutatott rá „A magyar helyhatósági önkormányzat“ cimü munkájában igen élesen arra, hogy a jelenlegi vármegyei beosztásunk a maga szélsőséges aránytalanságaival a helyes közigazgatást lehetetlenné teszi. És ennek tulajdonítja, hogy vármegyéink önadóztatási jogát kénytelenek voltunk a legszűkebb körre szorítani, mert különben a kis vármegyékre aránytalanul nagy teher hárult volna. Ezzel pedig vármegyéinkben az önkormányzat puszta látszattá lön, mert mig a vármegyék közigazgatási kiadásait nagyrészt az állam és nem a törvényhatóság viseli, valódi és egészséges önkormányzat el sem képzelhető. De egészségtelen irányzat a törvényhatósági városok teljes közigazgatási elkülönítése is a vármegyei törvényhatóságoktól. A törvényhatósági városok polgársága nem gyakorolhat semmi befolyást annak a megyének közigazgatására, a melynek területén a város fekszik és a mellyel az órdekszálak ezrei fűzik össze. Pedig ezekben a városokban nagy erkölcsi, értelmi és gazdasági erő halmozódik össze, a mely csak jótékonyan hathatna a megyei adminisztrációra. Azonkívül a magyarság nagy tömegekben húzódik be a törvényhatósági városokba és igy ezek polgárságának kizárása a megyei közigazgatásra való befolyásból tulajdonképpen közel egy millióval gyöngíti a vármegyei magyarságot. A mily helyes dolog a nagyobb városokat kivenni a megye túlságos gyámkodása alól, épp oly helytelen a városoktól elvonni minden befolyást a megyei közigazgatásra. A helyes középút megtalálása nemcsak a közigazgatás jóságának szempontjából volna hasznos, hanem igen üdvös hatással volna magyar nemzeti szempontból is. A városi törvényhatóságok kapcsolatba hozatala a megyeiekkel, nagy mértékben megkönnyíti a vármegyék olyan beosztását, hogy minél több legyen a magyar többségű és lehetőleg a többiben is számottevő magyar, illetve államhű kisebbség e támaszkodhassak a nemzeti politika. E tekintetben igen jelentősei alkothatunk akkor is, ha nem járunk el olyan radikálisan, mint a hetvenes évekből származó Szápáry- féle tervezet. Ezek után nem kell bővebben fejtegetnünk, hogy az általános választói jog reformjával kapcsolatosan valóságos nemzeti szükség foglalkozni a vármegyék uj, nemzeti szempontokból vezetett beosztásának súlyos kérdésével is, annál is inkább, mert a kerületek helyes és célszerű beosztása csupán a vármegyék uj beosztásával együttesen történhetik meg. Tudvalevő, hogy még ma is harminchárom magyar többségű vármegyével szemben harminc olyan áll, a hol a lakosság többsége más nyelvű. Ez állapot veszedelmessége kétségtelen és e visszásság orvoslásának halaszthatatlan sürgőssége parancsoló lenne még akkor is, ha az általános választói jog behozatala nem állana küszöbön. Az orvoslás módja több irányú. Ilyenek : a nagy magyar vármegyék több megyére osztása, az erős magyar kisebbségü vármegyék kikerekitése magyar többségüekké, a kis nemzetiségi vármegyék egyesítése és — Budapest kivételével — a városi törvényhatóságok különállásának megszüntetése a vármegyékkel való kapcsolat létesítése utján. Az első három mód nem jár nagyobb nehézséggel, a negyedik azonban igen, mert törvényhatósági városainktól önállóságuknak legalább részben való feláldozását követeli. Ezt az áldozatot azonban meg kell hozniok, mert közigazgatási szervezetünk magyarságának végleges biztosításáról van szó és különben is lényegében e változás nem fog lefokozást jelenteni, hiszen e városoké lesz a döntő szó a vármegyékben is. Politikai, gazdasági és reprezenta- cionális szempontból való különleges állásukat azonban megtartanák, csak közigazgatásilag alkotnának egyet vármegyéjükkel. Az alábbiakban megpróbáljuk egy olyan beosztási tervezet körvonalainak megrajzolását, amely lehetőleg kevés vármegye eltörlésével, inkább kikerekitósek utján igyekszik a kérdést megoldani. A 66 vármegyéből volna 45 magyar többségű, 9 oláh és 6 abszolút tót többségű, 1 — 1 viszonylagos oláh, német, tót, ruthén és 2 viszonylagos szerb többségű vármegye. Nyomasztó, azaz háromnegyednél nagyobb többségű nemzetiségi vármegye csak öt volna : három oláh és két tót többségű vármegye. A jelzett irányban véghezvitt fölosztás egyszer- smindenkorra biztosítja a magyarság föltétien uralmát a vármegyei közigazgatásban, mert akkor 21 nem magyar többségű vármegyével szemben 45 olyan fog állani, a hol még a nyers számszerű többség is a magyarságé. Ezenkívül kedvez a magyar érdeknek, hogy a 21 nemzetiségi vármegye az ország különböző részeiben fekszik és különböző fajok között oszlik meg. Az ország mai közigazgatási beosztása olyan ték, de semmiesetre sem a mienkről. Igazán nem nagyitok, mikor bevallom, hogy minden nehézség nélkül elraktároztam benne (mivel extrát „hordtam“) egy üveg magyar bajuszpedrőt, (bajuszom még nem volt hozzá), egy pár nyári civil félcipőt, egy-egy pakkli dohányt, s kurta szárú pipámat. Mikor aztán én a bakkancsom térfogatáról Írtam az édes apámnak, ekként emlékeztem meg róla : „A bakkancsom pedig hála Istennek akkora, hogy mikor hátra- arcot vezényelnek és én megfordulok, kölyökcsizmám orra még mindig előre nézi“ Egy szó, mint száz, a sok csinos civil fiú olyan „csintalan“ bakává változott át, hogy a mikor egymásra néztünk a hirtelen beöltözködés után, majd hanyatt vágódtunk neveltünkben. Hát még az iskolanadrág ? 1 (Mert ilyet is kaptunk, eleget kopik a másik a gyakorlaton, minek rontani még az iskola padján is ?) Ez meg olyan volt, mint hajdanában a cserepároké, később a tiszti szolgáké. Kék pantalló, rémmód széles, szélesebb, mint később a leggigerlibb gigerlié 1 Utóbb megszokta a szemünk. Tehát a ruházat, felszerelés — eltekintve a bőségtől, ránk nem szabottságtól — igazán nagyon jó volt. Jött az első éjszaka. Ideiglenes hálóterembe vezettek bennünket. A vaságyakon pompás, erősen kitömött, duzzadozó szalmazsákok csalogattak Morpheus karjai közé. Lefeküdtünk. Eloltották a gázlángokat. (Még akkor villany nem volt oda bevezetve.) Bizony, bizony kevesen tudtak elaludni hamarosan. Ezek közé tartoztam magam ia. Gondolataim messzeszárnyaltak Budapesttől, Ludovika-Akadémiától, katonásditól. — Eszembe jutottak a szüleim, kényelmes legénylakásom az én kedvenc tárgyaimmal és a két szép kék szelíd szem, melyek az ón elveszett mennyországom valának akkor . . . Ezerfelé barangolt a képzeletem s szerettem volna egy kis háborút. Mert ha Petőfinek igaza volt, midőn 1848-ban azt mondta a szerelmében csalódott, busuló Jókainak : „Szükség van a mai világban olyan emberekre, a kik nem boldogok“, úgy a holdvilágfaló, csalódott szerelmesek pedig a háborúnak érzik szükségét mindaddig, mig az be nem következik. Egy kis aranygyürücske mesélt nekem a csendben sok mindenféle bolondságot. A szivem meg hall- hatólag dobogott. No ennek csakugyan szervi baja van 1 A nagy csendet és ábrándozásomat egyszerre erős koppanás zavarta meg és valaki a padlón elor- ditotta magát: „já-ájj I“ Meggyújtották a gázt. Hát a világosságnál láttuk aztán, hogy egyéb baj nem történt, csak S. Matyi bajtársunk bukfencezett le a keményre töltött, szokatlan szalmazsákról és most harsogó nevetés közepette kecmereg fel ágyára, tapogatván közbe megütött testrészeit, keserves arcfintorgatások kíséretében. Másnap már korán felabajgattak bennünket, kezdődött a katonásdi. Először is tanultunk — köszönni. Egy-egy altiszt állott a nagy terem négy szegletében. Előttük kellett elhaladni peckesen, kidüllesztett mellel, ropogós léptekkel és fejvetést téve az altiszt felé, a jobb kezet a sapka ellenzőjéhez emelve, az üdvözlést annak rendje és módja szerint katonásan — kivágni ! Nem kis Miska ám ezt akkurátusán megcsinálni. A ki már jól megcselekedte kótszer-háromszor: kiállhatott a menetelők közül. Utoljára csak egy önkéntes sétált. Ez túludvarias volt, mert ahányszor valamelyik altiszt elé ért, minden szabályzat ellenére szépen meghajtotta magát, aztán a helyett, hogy hallgatott volna, mint a csuka, a mint dukál, azt mondta meghajlás közben „aláss-szolgája 1“ a sapkáját meg mindenáron le akarta venni, ezért kellett neki tovább sétálni mint másnak, mindaddig, mig a megrögzött cibil szokásáról le nem szokott. A lebukfencezett bajtársunkra ismertünk benne. Ekkor vettem jobban szemügyre. Középtermetű, keskeny vállu fiú volt, lelógó harcsa bajuszszal, bozontos sötét barna haj fedte nagy fejét, szelíd szemei voltak, széles csípőjéből pedig két befelé kacsázó láb nyúlt a földig. Biz ón máig sem tudom, miért vették be szegény jó fiút katonának ? Végre ő is elhagyta az alásszolgáját, megtanulta a katonás köszönést úgy a hogy ; miután pedig eme tudomány benne volt kezünkben, lábunkban, nyakunkban, fejünkbe: kimondatott, hogy most már egy újabb nagy dologra fogunk megtanitódni, a mi nem más, mint a — járás 1 Tehát ott voltunk, a hol körülbelül 1 éves korunkban.
